Fotó: Demokrata/Vermes Tibor
Hirdetés

Ha az 1840-es évek utazója Pest-Budára látogatott, kétségtelenül egy nagyvárosba csöppent. „A’ pestiek Budára, a’ budaiak Pestre tódulnak sétálva, butyorokat vive, gyalog, targonczákkal, kocsikkal, hintókkal, társzekerekkel; szóval az egész város talpon látszik lenni…” – írja Garay János Utcai élet című művében a hétköznapok forgatagáról.

Merthogy a reformkori Pest-Buda lakossága pár évtized alatt meghétszereződött, a tehetősebbek egymásra licitálva építtették fel palotáikat, megkezdődött a Lánchíd építése, kulturális intézmények – Nemzeti Múzeum, Nemzeti Színház – sora jött létre. Bécsi és párizsi mintára egymás után nyíltak a kávéházak, melyeknek fűtött és kényelmesen berendezett helyiségeiben szívesen találkoztak a különböző rangú, korú és foglalkozású emberek. És nem mellesleg itt lehetett olvasni azokat a divatlapokat, amelyek jóval túlmutattak a szó szoros értelemben vett divaton: ezer szállal kötődtek a kultúra minden területéhez.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

Több mint divat

A hazai divatlapok előzményei a XIX. század eleji Európában megjelent kiadványok voltak, amelyek nagy előnye, hogy nemcsak a művelt, az irodalomban jártas kiváltságos keveseknek, hanem a széles nagyközönségnek is szóltak. A korszakban lezajlott politikai és társadalmi átalakulásnak, illetve az iskolai oktatás fejlődésének köszönhetően megnőtt ugyanis az írni-olvasni tudók száma, akik új típusú lapokat igényeltek. A piacon ekkoriban megjelent divatlapok vonzereje tehát elsősorban a színes, metszett illusztrációkban, a divatképekben, no és az alacsonyabb árszabásban rejlett. Pest-Budán az első divatlap az 1828-ban kiadott, német nyelvű Der Spiegel volt, az első magyar nyelvű kiadvány pedig a Regélő, amely 1833. április 4-én jelent meg először. Ezeket követte egy évtizeddel később a Honderű, a Pesti Divatlap, majd az Életképek, melyek más és más közönséget céloztak meg tartalmukkal.

Korábban írtuk

– Mivel a XIX. században egyre több nő vált olvasóvá, a divatlapok elsősorban hozzájuk szóltak, de természetesen férfiak is forgatták őket. Már csak azért is, mert nem pusztán a divatról értekeztek, sokkal inkább „kulturális magazinok” voltak, szerkesztőik és szerzőik között fontos közéleti szereplőket, értelmiségieket és írókat találunk, akiknek nagy szerepük volt a közgondolkodás formálásában. Közöltek verseket, elbeszéléseket, de kottákat is, miközben nyomon követték a társasági eseményeket és az írók, képzőművészek pályájának alakulását. A divatlapok ugyanakkor vetélytársak is voltak, kritizálták egymás szövegeit, munkatársait, képeit. Példányszámuk mai szemmel nézve nem volt túl magas: valahol 700 és 1500 között mozgott, de ne felejtsük el, hogy a lapokat nemcsak előfizetők olvasták, hanem azok családtagjai, ismerősei, valamint a kaszinók és a kávéházak vendégei is – mondja Mészáros Zsolt, a kiállítás kurátora, aki a tárlat anyagát a fent említett divatlapok képeire, mellékleteire és szövegeire alapozva állította össze. Merthogy ezek – kiegészülve a 12 hazai közgyűjteményből kölcsönzött tárgyakkal, viseletdarabokkal és festményekkel – átfogó keresztmetszetet nyújtanak az 1840-es évek Pestjének gondolkodásáról, eseményeiről és ízléséről.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

A pesti Redoute tündérvirágai

Az irodalmi divatlapok, bár hasábjaikon általában párizsi lapokból jórészt engedély nélkül átvett francia divatképeket közöltek, egyben nemzeti divatot is teremtettek.

– Az európai divattal párhuzamosan jelentkezett itthon a nemzeti ruhaviselet első nagy korszaka is, ami összefügg a nemzettudat kialakulásával, azzal, hogy kik is vagyunk, hol a helyünk Európában – magyarázza Mészáros Zsolt, hozzátéve, hogy a kor magát az öltözködést a nyelvvel, a zenével és a tánccal való szélesebb kontextusban értelmezte. – A nemzeti divat a XVI–XVII. századi nemesi viselethez nyúlt vissza, de újragondolta és átdolgozta, hogy összeegyeztethető legyen az akkori hétköznapokkal. Egyébként nem vált el élesen az európai divattól, a báli szezonban propagálták ugyan a nemzeti viseletet, de jellemzően keverték a kettőt.

A tél már az 1800-as években is a bálok időszaka volt, és a pesti lakosság számának növekedésével egyre nagyobb igény mutatkozott egy táncterem megépítésére. Ez lett végül a Pollack Mihály tervezte Redoute, vagyis a régi Vigadó, ahol az első bált 1833 januárjában tartották.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

– A korabeli bálok meghatározó személyiségei között ott találjuk Széchenyi Istvánt, akit a Honderű egyik divatképén is megörökített felesége, Crescence társaságában – ecseteli a kurátor az említett metszet mellett és a táncrendet, legyezőt, csokortartót, valamint illatszeres fiolákat tartalmazó „báli vitrin” szomszédságában állva. – A hölgyek közül a Zichy nővérek tűntek ki, vagyis Batthyány Lajos felesége, Zichy Antónia és gróf Károlyi Györgyné, azaz Zichy Karolina. Bárhol bukkantak is fel, a figyelem középpontjába kerültek.

A Zichy lányok, azaz Antónia és Karolina voltak azok is, akik magyar zenére magyar táncokat táncoltak, sőt tüntetőleg magyarul beszéltek, a magyar ruhamozgalom élére állva pedig a kor divatját is átformálták. Hogy mekkora befolyással is bírtak, jól érzékelteti a Pesti Divatlap 1844-es védegyleti bálról való tudósítása: „A hölgyek legnagyobb része nemzeti szabású bársony- vagy selyemmellényben díszelgett… A lelkes gróf Batthyány Lajosné is belföldi kelmében jelent meg.” A divatlapok elmaradhatatlan beszámolói mellett Petőfi Sándor Batthyányi és Károly grófnék című versében állított emléket a gyönyörű nővéreknek: „Láttátok-e a két tündérvirágot, / Borús hazánknak két sarkcsillagát? / Evezhetsz bátran, nemzetem hajója, / Nem veszthet az célt, aki ilyet lát.”

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

A Váci utca uracsai

A nemzeti ruhamozgalom zászlóvivői mellett természetesen az európai divatnak is voltak követői, köztük például azok a városi ingyenélők, akiket a köznyelv arszlánoknak, illetve arszlánnőknek nevezett. Jellegzetes figurái voltak ők a belvárosnak, leginkább a Váci utcának, ahol afféle angol dandyként bámészkodva egyedül, vagy még inkább egymásba kapaszkodva lézengtek céltalanul. Egy leírás szerint „ezek az arszlánok vagy uracsok természetesen a londoni és párizsi divatot követték. Karcsúsított, térd fölé érő kabátot (redingot-t), a hazafias érzületű elegánsak pedig atillát hordtak a pantallóhoz”. Belőlük lettek aztán a „divatmajmok”, a reformkori divatlapok karikatúráinak kedvelt szereplői, mely rajzok közül néhány a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításán is helyet kapott.

A lapok jól ismert szerzői és művészei mellett a tárlaton megismerhetünk több, ma már kevésbé ismert, de a korszakban tevékeny alkotót. Köztük azt a Lemouton Emíliát, az első műfordítónőt, aki a Honderű beszámolója szerint „honleányi buzgalmában, egyedül vállalkozott arra a feladatra, hogy megóvja a hazát azon szemrehányástól, miszerint a magyar az egyedüli a nemzetek közül, a mely a teremtő lángészt – Shakespeare Vilmost – csaknem egészen nélkülözé”. A francia származású írónő valóban hozzákezdett Shakespeare drámai műveinek magyarra fordításához, kiváltva kortársai elismerését. Vállalkozása azonban torzóban maradt, neve és munkássága pedig feledésbe merült.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

A Szépvilág termében barangolva jó néhány különleges tárggyal is találkozhatunk. Ilyen például a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeumból érkezett, ritkaságnak számító, színpompás női háziruha, a Gödöllői Királyi Kastélyból kölcsönzött, Barabás Miklós hagyatékából származó díszes férfimente vagy a Liszt Ferenc Emlékmúzeum tulajdonában lévő, Erkelnek dedikált Liszt Ferenc-portré.