Szerencsés találkozások

– A Karaván története 2000-ben kezdődött, az öné azonban jóval előbb. Mikor döntötte el, hogy a színpad lesz az élete?

– Amióta az eszem tudom, mindig is színházcsináló akartam lenni. Azért szándékosan nem színészt vagy rendezőt mondok, mert engem nem a részletek, hanem az egész vonzott. A mese, a történet, a pici változtatásokkal, de folyton ismétlődő toposzok, a világot mindig megjobbítani akaró hős figurája, ezekkel már négyéves koromban nagyon tudtam azonosulni. Nem tettem különbséget a műfajok közt sem, a táncost vagy a cirkuszi artistát ugyanolyan nagynak gondoltam, mint egy színházi előadás vagy egy film, tévéjáték szereplőit. Azt szerettem volna, amit ők, vagyis történeteket eljátszani, megmutatni. Olyanokat, amelyeknek a gyermeki gondolkodásban teljesen természetes módon én állok a közepén, és az én szűrőmön keresztül méretik meg a jó és a rossz. És ez a fajta ideális felfogás, amikor az ember még kétely nélkül hisz benne, hogy a dolgok csak azért vannak a világban, hogy ő lássa őket, és hogy elég csupán akarnia valamit, és az megvalósul, ma sem áll távol tőlem. Érdekes, hogy a cigányban van egy szó, a habisti, ami eredetileg pozitív, játékos, teremtő értelmű kifejezés a „csináljunk úgy, minthá”-ra, épp ellentéte a negatív értelmű kamunak. És úgy látszik, én a születésem óta ilyen habisti módon gondolkodom.

– A családjában volt előzménye ennek a fajta teremtő erejű gondolkodásnak?

– Valamennyire mindenképpen. Édesapám cigányzenész volt, prímás, édesanyám, aki fiatalon sokat olvasott, mindig tele volt játékossággal, még ha a rengeteg munkája miatt ez nem is mindig tudott kibontakozni. És persze ott volt a két évvel idősebb bátyám. Pali ugyan teljesen más gyerek volt, mint én, mindig magasan kitűnt az iskolában, ellentétben velem, aki rossz, vagy inkább eleven voltam nagy szívvel, de ugyanúgy szeretett játszani és fantáziálni. Nyolcéves koromig egy faluban, Bakonycsernyén éltünk, utána Veszprémbe költöztünk. Az általánosban, majd a zirci középiskolában aztán tényleg elkezdtem színházat csinálni. De nem pontosan úgy, mint a testvérem, aki amatőr színjátszók közé is járt. Hanem a saját kis csapataimmal, mindenkitől függetlenül. Például az őrsöm tagjaival vagy a gimis osztálytársaimmal, akiket rábeszéltem, hogy írjunk egy darabot, és játsszuk el közönség előtt. Megint csak a gondolat, a szó mágiája: csináljunk úgy, mintha nem csupán diákok, hanem egy pillanatra társulat lennénk, és valódi, érvényes előadás születik.

– Érdekes, hogy a különutas kezdetek ellenére mégis a színművészetire jelentkezett, majd miután elvégezte, 1996-ban Kaposvárra szerződött, és túlélve jó pár igazgatóváltást, ma is a teátrum társulati tagja. Fontos ez a fajta állandóság, valahova tartozás is az életében?

– A színészségem és a Karaván mindig is táplálták, formálták, ösztönözték egymást. A mai napig nagy örömmel játszom Kaposváron, nemrég mutattuk be például a Tüskevárt, ebben a csodálatos előadásban én vagyok Matula bácsi. Miután harmadszorra felvettek a főiskolára, Kerényi Imre osztályába, már harmadéves koromban úgy éreztem, hogy nekem műhelymunkát kell csinálnom, és ehhez éppen Kaposvárra kell mennem. Avar István, aki a művészi beszédtanárom volt, és atyai jó barátom lett, kissé aggódott is emiatt, mi lesz velem, a lehetőségeimmel, a karrieremmel ilyen messze a fővárostól. De nem hagytam magam eltántorítani, hanem ahogy az életben aztán sokszor, hallgattam az első megérzéseimre, legyőztem a kételyeimet, és nem bántam meg. Talán azért sincs bennem hiányérzet, mert aztán hamar, 2000-ben jött a Karaván is, ami pedig másfajta, de a színpaddal, színházzal mégis összefüggő célt adott az életemnek.

– Mi ez a cél?

– Sok jó bemutatóval, remek szerepekkel remekül eltelt az első pár évem Kaposváron, amikor megéreztem, hogy szuper, hogy csinálom a saját kis történetem, és elkezdem közben a környezetemben lévő fiatalokat pátyolgatni, de ez kevés. Ugyanezt szeretném Budapesten is, kicsit nagyobb volumenben. Az a gondolat szintén bennem motoszkált már egy ideje: hogy lehet, hogy a cigányságnak mint Magyarország legnagyobb, kilencven százalékban magyar anyanyelvű kisebbségének nincsenek saját kulturális intézményei, médiumai, színháza? 1995-ben, még főiskolásként elmentem például egy színházigazgatói találkozóra, a Merlin Színházba, ahol elmondtam, hogy ha már a jövő útjairól, a korszerűségről beszélgetünk, itt az ideje, hogy legyen egy cigány színház Magyarországon. Mert ennek a csoportnak már régóta megvan a mondanivalója és hozzá egyre több szakembere. És most kell ahhoz a munkát elkezdeni, hogy tíz-tizenöt év múlva olyan előadások legyenek, amelyek a magyar társadalom sebeinek gyógyítói, az akár valós alapú előítéletek lebontói és persze a magyar kultúra hírvivői nemzetközi szinten is. A színház, ha a valóban a fontos, emberi történetekre fókuszál, olyan varázslatot tud, mint semmi más: a gyerekkori csodákat idéző „mintha-játék” révén feloldódhatnak a feszültségek.

– Így jött létre a Karaván?

– Nem egészen. A szavaimmal ugyan mindenki egyetértett, mégsem történt semmi. Azt mondtam, semmi gond, akkor elkezdjük magunkat alulról felépíteni. Összefogtunk a művészbarátaimmal, írókkal, színészekkel, képző- és zeneművészekkel, hogy támogatókat szerezzünk a roma nemzetiségi színház ügyének. E törekvés része volt, hogy időről időre a színjátszás iránt érdeklődő hátrányos helyzetű, köztük főleg roma gyerekek és fiatalok számára művészeti tábort vagy műhelyt tartottunk. De én tudtam, hogy az efféle kampányjellegű cselekvés nem elég. Ha hosszú távra akarunk gondolkodni, valódi változásokat szeretnénk a gyerekek és a többségi társadalom lelkületében is, kell egy saját hely. Egy valódi színház színpaddal, reflektorokkal, műszakkal, nem pedig valami iskolai menza vagy tanterem padokkal elkerített része. Így amikor 2000-ben a Piccolo Színház, azaz a Pinceszínház akkori igazgatója, Miklós Tibor felajánlotta, hogy otthonra lelhetünk náluk, nem haboztam. Megkezdődött a képzésünk, a gyerekeket kezdetben főleg nevelőotthonokból, ferencvárosi iskolákból toboroztuk személyesen a stúdiónkba. Ők a háromfordulós felvételi vizsga után nagyrészt ingyen tanulhattak és tanulhatnak a mai napig nálunk. Két év múlva ott tartottunk, hogy a Karaván lett a Pinceszínház gyermek- és ifjúsági tagozata, majd szép lassan jöttek a felnőttprodukciók és a felnőtt-társulat a hold­udvarunkban levő hivatásos művészekkel, vissza-visszajáró volt növendékekkel. Évekkel később aztán sajnos el kellett jönnünk a színházból, viszont kaptunk az önkormányzattól a Ráday utcában egy kis helyiséget, s az egykori papírboltból kialakítottuk végre a saját, szobaszínházként is használható próbatermünket. Most pedig ugrunk egy még nagyobbat. Innen néhány száz méterre lesz egy nagyobb helyünk, már próbálunk is benne. A megnyitását az eddigi repertoárunkat bemutató minifesztivállal szeretnénk majd megünnepelni a korlátozások elmúltával.

– A nemzetiségi jelleget mennyire tudták, tudják megtartani a folyamatos növekedés során?

– Mi itt, a Karavánban mind magyar emberek vagyunk. Magam is a magyar kultúrán nőttem fel, de a származásom révén természetes részemet képezi a cigány kultúra is. Utóbbi akkor kerül előtérbe, amikor fontossá válik, ahogyan egy nemzetiségi színházban, jelesül cigány színházban így történik. De ez nem azt jelenti, hogy nekünk akkor mindig cigány darabot kell cigányok által cigányoknak cigányul játszanunk. A világ- vagy a magyar irodalom toposzai ugyanúgy érintik a cigányságot, ahogy a többséget. Tájegységtől, identitástól, vallástól függetlenül szinte ugyanaz az értékrend, ugyanazok az alapkonfliktusok, a jó és rossz érzések, a szerelem, a féltékenység, a gyötrelmek, a halálhoz való viszony jelennek meg a világon minden ember életében, botorság lenne ezekkel és a közvetítő művekkel nem foglalkozni. A túlzott szegregáltság ráadásul a tanítványainknak sem lenne jó. A stúdiónkban tanuló gyerekek ugyan nagy részben roma származásúak, köztük sokan hátrányos helyzetűek, de nincs kiírva az ajtónkra, hogy márpedig más ide be nem jöhet. A lényeg, hogy a tehetséges fiataloknak, a szüleik anyagi helyzetétől függetlenül, lehetőséget adjunk arra, hogy színházi emberekkel találkozzanak, próbáljanak, dolgozzanak. Nálunk lehet ingyen tanulni, de ennek az ára, hogy rendszeresen járni kell, akarni és fejlődni. Mert a szerencsés találkozásokat nem adják ingyen.

– Sok ilyen volt az elmúlt két évtizedben?

– Rengeteg. Eleve személyesen számos szerencsés találkozásom volt az évek során, ami a Karaván ügyét is előrevitte és viszi. Kaposvári kollégám, Tóth Géza rendezte például az első hallgatóink vizsgaelőadását. Urbán Gyula Minden egér szereti a sajtot című mesejátékának óriási sikere vezetett el aztán az ifjúsági és felnőttelőadásainkhoz. Gézával azóta is együtt dolgozunk. A kezdetektől együtt dolgozom a testvéremmel, Pali­val is, aki amellett, hogy a tanoda oktatásszervezője, állandó alkotótársunk a munkáinkban. És persze nem hagyhatom ki a felsorolásból a feleségemet, Nyári Szilvia színésznőt se, aki évek óta szintén nagyon intenzíven részt vesz az itteni munkában. A gyerekekkel együtt mindannyian kellettünk, kellünk hozzá, hogy a közönség és köztük is számos szerencsés találkozás létrejöhessen az elmúlt két évtizedben. A kifejezést Bibó István egyik tanulmányában olvastam, csak ott a szerencsétlen jelző szerepelt, ezt alakítottuk át kicsit. Mivel úgy gondoljuk, hogy a roma és nem roma emberek között gyakran szerencsétlenek a találkozások a hétköznapokban, mi éppen ellenkezőleg, a szerencsések számát szeretnénk mindig eggyel növelni. Beszélgettem én már itt az internetes zaklatásról és az előítéletekről szóló ifjúsági darabunk, az I’m online után neonáci fiatalokkal. És nagyon úgy tűnt, hogy tényleg sikerült valamit megértenünk a másikból. Mert a fontos színház mindent tud. Misztikus átjáró egy másik dimenzióba, amelyben színész és néző egyaránt fel- és megismerheti igazi önmagát. Sőt, a legkatartikusabb pillanatokban nem csak egymáshoz, Istenhez is közelebb kerülhetünk általa.