– Vegyük sorra őket.

– Ötéves voltam, amikor evangélikus édesapám 1947-ben, nagyon fiatalon meghalt. Győr mellett, egy kis faluban, Szigetben született, amely ma már Győr egyik külső kerülete. Nagyon szegények voltak, mert dédapám volt szíves mindenünket elkártyázni. Nagyapám a régi cselédházban lakott négy gyerekével, harmincéves koráig szorgalmasan dolgozott, s akkor úgy gondolta: elég volt. Két év alatt halálra itta magát. Három gyereke nyomorult sorsot ért meg, a negyedik, édesapám hihetetlen erőfeszítések árán leérettségizett, Eötvös-kollégista lett, közben állandóan dolgozott, tanított, hogy eltartsa magát és édesanyját. Küzdelmes élete indította el a népi baloldal és Szabó Dezső felé, részt vett az ellenállásban, aztán 1945 után a Kommunista Párt tagja lett, mert azt gondolta, hogy valóban meg lehet váltani a világot. Későn döbbent rá, hogy a kommunisták nem megváltani, hanem birtokolni akarják a világot, a hatalmat, Magyarországot.

– Másként akarta megváltani a világot, mint a Párt?

– 1947-ben apám a választási bizottság tagja volt, és néhány nappal a választás előtt kezébe nyomták a végeredményt, hisz a Kommunista Párt vezérkara tudatosan készült a kékcédulás választásokra és a csalásra. Apám közölte, hogy nyilvánosságra hozza a meghamisított adatokat, a csalás tényét. Ez délelőtt történt, az éjszakát már nem érte meg. Ez életemben édesapám története. Édesanyám belebetegedett, én egy évre a budai evangélikus árvaházba kerültem. Édesanyám és nagyanyám, akikkel gyerekkoromban éltem (nagyanyám is fiatalon lett özvegy, ő volt az első nő Magyarországon, aki levelező érettségit tett), katolikusok, polgárok, az ötvenes években ún. deklasszálódó elemek. Édesanyámat és testvérét rendkívül gondosan nevelte nagyanyám, nyelveket beszéltek, egyetemet végeztek. Apám halála után anyám nem taníthatott, nélkülözések, szorongások között éltünk, soha nem tudva, mit hoz a holnap.

– Mit jelentett az ötvenes években „osztályát vesztett” középosztályinak lenni?

– Szegények voltunk, de nagyanyám vasárnaponként a Szépművészeti Múzeumba vitt, édesanyám az üzemi könyvtárból könyveket hozott, színházba jártunk, koncertbérletem volt. Kettős életet éltem: kulturált értelmiségi kisfiú voltam egyfelől, de amikor anyámék nem látták, akkor csibész utcakölyök, aki nem fizeti be a napközidíjat és a kerítésen át belóg a Gellért fürdőbe. Zongoraórára jár a zeneiskolába, és kölnit, dinnyét lopni a piacra. Kölnit a lányoknak, dinnyét magunknak uzsonnára. Délután csavarog, este Tolsztojt, Kosztolányit olvas. 1956-ban, 14 évesen.

– Mit csinált október huszonharmadikán?

– Délután zongoraórán voltam, de fél hétkor nem hazamentem, hanem felugrottan, egy villamosra, amely a Kálvin térre vitt. Ott szorongtam a tömegben a Rádió előtt, pontosabban a Bródy Sándor utca 10. előtt. Később sem tudtak soha meggyőzni arról, hogy az „ellenforradalmárok” kezdték lőni a Rádiót, mert azon a nyáron én láttam az „Örs a hegyekben” című szovjet filmet, s tudtam, hogy ahol a torkolattüzek villannak, ott lőnek, s ahol az emberek a földre vágódnak, oda lőnek. Amikor az első lövések eldördültek, engem a mellettem álló férfi belökött egy teherautó alá, elszakadt a pulóverem, rémült voltam, mindenki rémült volt, a tömeg riadtan menekült hátrafelé, én futottam a Gellért térig. Ott ugrottam föl egy 9-es villamosra, s az idős nénik döbbenten nézték a sápadt, koszos, tépett ruhájú kisfiút. Aztán, amikor már lehetett, jártam az utcát – fegyver sohasem volt a kezemben, nem voltam „pesti srác”, csak értelmiségi kisfiú, aki minden létező újságot összevásárolt és figyelte maga körül a világot. Úgy éreztem, hogy átalakul körülöttem minden. Aztán november 4-én arra ébredtünk, hogy amiről álmodtunk, az nincs. Egy tizennégy éves gyerek azt élte át, hogy összetörtek az álmai. Ültünk a pincében, és nagyanyám könnyekkel a szemében elmagyarázta, hogy nekünk most már mindig ebben a megszállt országban kell élnünk.

– Egy ilyen serdülőkori tapasztalat után hogyan lehetett élni a Kádár-rendszerben?

– Rövid ideig, 1988–89-ben lelkesen politizáltam, 1989 novemberében Svájcban voltam három hétig előadó körúton. Egy Svájcban élő magyar meglehetősen vádló hangsúllyal azt kérdezte tőlem: Miért felejtette el az ország 1956-ot? Azt válaszoltam, hogy nekik Svájcban könnyű volt nem elfelejteni és időnként könnyes szemmel emlékezni 1956-ra. Igen, ők sajnáltak minket, de mi itt éltünk. S nem azok tartották meg Magyarországot, akik elmentek, hanem akik itthon maradtak. Itthon maradni volt nehezebb, s tudjuk – van, aki bevallja, van, aki nem, de tudjuk –, hogy nem sebek és megtöretések nélkül éltük meg, éltük túl a népi demokráciának nevezett proletárdiktatúrát. Én például ifjú koromban azt hittem, hogy majd „partizán” leszek. 1967-ben beléptem a Pártba. Az elvtársak kérdezték, miért. Mondtam: proletárdiktatúrát csak belülről lehet felrobbantani. Mondták, ne vicceljek. Aztán rájöttek, hogy nem viccelek. Három hónap múlva a párttitkárnőt sikkasztással vádoltam meg, kiderült, hogy igazam van, ezért a párttitkárnőt áthelyezték, engem pedig kirúgtak a Magyar Színházi Intézettől. Még néhány évig próbálkoztam, aztán amikor 1976-ban Aczél elvtárs eltiltott a nyilvános szerepléstől, abbahagytam a partizánharcot, elmenekültem a múltba. Húsz évig tanítottam az ELTE Bölcsészkaron régi magyar irodalmat, színháztörténetet, később a Veszprémi Egyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, s legutóbb a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Önkéntes száműzetésem kezdetekor, 1979-ben született meg a „Gondolkodó magyarok” sorozat terve, s a következő tíz évben az általam szerkesztett 56 kötet. E kötetek előszavában próbáltam elmondani, mit gondolok arról a hazug világról, amely körülvesz, s amelyben élnem adatott. „Machiavellizmus” című könyvem is arról szólt 1978-ban, mit gondolok az erkölcsös politikáról, amelynek nyomait sem észlelhettük Magyarországon magunk körül.

– Mikor kezdte izgatni a színház?

– Érettségi után a Vígszínházba mentem díszítőmunkásnak, mert gyerekkorom óta izgatott a színház, és minden csínját-bínját meg akartam tanulni. Vígszínházi segédmunkásként igazi buzgómócsing voltam. Amikor végeztünk a díszletezéssel, mentem, segítettem a bútorosoknak, aztán a kellékesnek, előadás alatt az ügyelőnek, s ha mód volt rá, statisztáltam. Amikor 1992-ben kacskaringós életpályám úgy hozta, hogy főállású színházi rendező lettem Veszprémben, s egy öreg díszletmunkással vitám támadt, lezárandó nézeteltérésünket, egy mozdulattal fölemeltem egy díszletfalat a méter magas emelvényre. Soha többet nem volt vitám díszletmunkásokkal, mert tudták, hogy tudom: a színház nemcsak művészet, de szakmunka is. Ma már nemcsak a színházban, hanem az élet számos területén is, legfőképpen a politikai gyakorlatban számtalan olyan ember jártatja a száját és dirigál, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy bármit csinál az ember az életben, a szakmai tudás nélkülözhetetlen.

– Manapság sokan nem értenek ahhoz, amivel foglalkoznak. Hogyan éli meg ezt az állapotot?

– Szellemi, erkölcsi, politikai, gazdasági zűrzavarban élünk Magyarországon. Minden létező értékrend felborult. Megjelenhet például egy olyan magyar irodalomtörténeti kézikönyv, amelyben Dsida Jenő nevét le sem írják, de egy egész fejezetet szánnak Rejtő Jenőnek. Óvakodnék összeesküvés-elméletekről elmélkedni, de hogy a világot, ezt a kis mai magyar világunkat is nem csupán ostoba, semmihez nem értők irányítják, hanem tudatosan romboló, csak önző érdekeikkel törődő gazemberek is, abban biztos vagyok. S a legnagyobb baj, hogy a mocsok áradásával szemben a becsületes emberek egyre inkább úgy érzik, hogy tehetetlenek. Nekem szerencsém van, ha úgy vesszük, mert már öregember vagyok. De mi lesz Magyarországgal? Mi lesz a világgal?

Boros Károly