Szilágyi Csenge: „A színháznál nincs nagyobb mániám”

– „Hegyi Barbara és Szilágyi Csenge anyanyelvi szinten tudnak Vígszínházul” – olvasható a Pesti Színházban néhány hete nézők előtt is színre vitt, A kő című darab streambemutatójáról írt egyik kritikában. 2015-ben csatlakozott a társulathoz, valóban ennyire a helyére került itt az elmúlt hat év alatt?

– Igen, abszolút így érzem. A szerepeim fokról fokra épültek egymásra, utólag mintha egy átgondolt rendszer szerint segítették volna a pályám előrehaladását. Ahogy a legtöbb színésznek, úgy nekem is minden évadban az a legfontosabb, hogy ne csak egyféle karakterben gondoljanak rám a rendezők, a Vígben pedig szerencsére így van. És bár manapság gyakran hallani, hogy ha az ember öt-hat évente nem vált munkahelyet, belefásul a napi mókuskerékbe, én, az élet minden területén egyébként, hiszek a hűségben. Kicsit úgy vagyok vele, mint ahogyan a több mint ötven éve vígszínházi tag Kern András mondta egyszer: minek menjek máshova, ha itt annyifajta színésszel, rendezővel dolgozhatok együtt sokféle előadásban? Ez szerintem ennek a színháznak a fő erőssége is, a színész három markánsan különböző méretű színpadon estéről estére fluktuálva jelen tud lenni, a közönség pedig választhat, hogy egy nagyszabású zenés darabhoz, klasszikus drámához vagy kortárs műhöz van-e éppen kedve.

– 2015-ben a Marton László rendezte Óz, a csodák csodája Dorothyjaként mutatkozott be a nagyszínpadon, melyek voltak azóta a hasonlóan meghatározó lécsőfokok?

– A Mohácsi János-féle Istenítélet Abigailjét és az Eszenyi Enikő által színre vitt A diktátor Hannáját mindenképpen idesorolnám, ahogy a pályám eddigi talán legfontosabb állomását, a Liliom Julikáját is. Utóbbit ifjabb Vidnyánszky Attila rendezte, ő bontotta ki a személyiségem addig felfedezetlen vonásait, majd tette a színpadon is láthatóvá. Előtte mindenki máshogy használta az energiáimat, a hangosságot, az erőt nagyították fel bennem; azt, hogy törékeny, érzékeny is tudok lenni, kevésbé gondolták érdekesnek. Pedig Julika is erős, csak máshogy. Egyszerre áldozat és szent, aki az észszerűtlenség határáig kitart a választása, végső soron a szerelem mellett. Tisztessége, őszintesége, feltétel nélküli odaadása örök példa rá, hogyan kellene szeretnünk egymást. Ez volt egyébként az első olyan szerep az életemben, ami a civil személyiségemre is hatással volt, sokat lágyultam tőle.

– Marius von Mayenburg már említett A kő című darabjában másfajta kihívás várja: a jellegzetes XX. századi kelet-európiai sorsokat univerzálissá tágító drámában hol kislányként, hol felnőtt nőként, sőt, anyaként van jelen a színpadon. Ajándék egy ilyen összetett, az idősíkok közt is gyakran ugráló előadásban játszani?

– Inkább óriási kihívás. A gyors váltások miatt egészen más típusú koncentrációra van szükség, inkább filmes, mint színházi idegrendszert kell használni, ami egyáltalán nem könnyű. A különböző korú nőket jól elkülöníti ugyan a jelmez, de a külcsín önmagában semmit nem ér. Belülről kell villámgyorsan átalakulnom: ha egy kicsit is lanyhul a figyelmem vagy elcsúszik a gondolatom, rögtön nem leszek hihető, akármilyen kislányhangon próbálok is megszólalni.

– Ilyen típusú nehéz történetre mennyire vevő a közönség a járványhelyzet és a hosszú karanténidőszakok után?

– Bár még csak néhány előadást játszottunk, eddig úgy tűnik, nagyon rá tudnak kapcsolódni. Mert lehet, hogy ebben a bizonytalanságban, amiben van most a világ, jobb volna csak nevetni, szórakozni felhőtlenül, de A kőhöz hasonló művek is segíthetnek kilépni a jelenből. Azzal, hogy elrepítenek egy másik világba, gondolkodásmódba, miközben segítenek feldolgozni saját történelmi és személyes traumáinkat. Arról nem is beszélve, hogy mindannyian ki vagyunk éhezve a kultúrára, színházra, arra, hogy újra szabadon együtt lehessünk. A nézőkön, legyen szó bármilyen típusú előadásról, ugyanazt az eufóriát érzem, mint magamon: szinte táncolva jövök be a színházba, és próbálok esténként mindent beleadni, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Eddig is nagyon boldoggá tett, hogy színész lehetek, de ez az érzés még hozzáad egy pluszt. Iszonyú szerencsésnek érzem magam, hogy már korán megtaláltam a hivatásom. Látom a családomban és a körülöttem élők közt is, hogy ez milyen ritka adománya a sorsnak.

– Megvan az a pont is, amikor eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, színész lesz?

– Konkrét pillanatra nem emlékszem. Nem az a fajta kislány voltam, aki már nyolc-kilenc évesen erről álmodozik, még ha utólag az óvó nénik és a tanító nénim esküszik is rá, hogy ők már akkor tudták, ez lesz az utam. Az ebből a szempontból igazán meghatározó esemény egy Össz­próba nevezetű színésztábor volt 14 éves koromban. Akkor már két éve Pestre jártam hatosztályos gimnáziumba, és innentől egyre több időt töltöttem a különböző színházakban is: tudatosan készültem a pályára.

– Majd elsőre felvették Novák Eszter és Selmeczi György zenés osztályába. Nem lepődött meg, hogy ennyire simán indul a dolog?

– Azért nem, mert már akkor mindenki azt mondta, hogy kicsit koravén vagyok. És bizonyos téren igazuk is volt. Mivel a szüleim Kajdacson éltek, én meg, követve két évvel idősebb bátyámat, hetedikes koromtól kollégista voltam Budapesten, hamar megtanultam az önállóságot. A lázadó tinédzserkorszakom is kimaradt, mert amíg az osztálytársaim hétvégente bulikba jártak, én alig vártam, hogy hazamehessek anyukámékhoz. Ez egyébként a mai napig így van, nagyon támogató a családom, ha bármi bajom van, rohanok hozzájuk, és abban a kis faluban pillanatok alatt minden a helyére kerül bennem. Visszatérve a színművészetire, tényleg gondosan készültem a felvételire, például már másfél évvel előtte tudtam, mely verseket viszem, és volt felkészítőm is. Az egyetemről pedig csupa jó emlékem van, az osztályfőnökeim nemhogy bántottak volna, inkább megerősítettek azokban a vonásaimban, ami valóban én vagyok. Novák Esztertől különösen sokat tanultam, és nem csak a szakmáról; ő egy csodálatos ember, tele megértéssel, empátiával és alázattal, a mai napig nagyon fontos a véleménye.

– A múlt hétvégén is volt egy, a Béres Attila rendezte Kabaré, amelyben Sally Bowlest játssza. Nem kis falat egy fiatal színésznő számára, és nem csupán azért, mert nagyon jól kell tudni hozzá énekelni és táncolni.

– Valóban, ez rendkívül összetett szerep. Az én értelmezésemben Sally egy női Hamlet, akinek az alakja, a mondatai, a sorsa annyira mélyre tud menni, hogy mostanában nem is nagyon tudok mással foglalkozni. Nagyon örülök, hogy eljátszhatom ezt a különleges nőt, de mindig veszek egy mély levegőt, amikor rágondolok. Mert ahogy idősödöm, egyre jobban óvom a saját személyiségemet, és amikor jön egy szerep, ami elkezdi ezt kapargatni, lebontani, beleépülni és tartósan Szilágyi Csenge részévé válni, az fájó, kényelmetlen is lehet. Sally Bowles pedig pont ilyen, ezért nem is nagyon szeretek róla beszélni, mert mintha magamról is beszélnék közben. Vele kapcsolatban most az a legnagyobb feladatom, hogy valahogy megtanuljam eltartani magamtól, különben ráül a lelkemre, és nemcsak este héttől tízig, hanem napokig, hetekig hordozom. Ez egy idő után veszélyes játékká válhat.

– Annál is inkább, mert a Kabaré egy örök történet, ami a hatalomról és a hozzá fűződők viszonyáról és választásairól szól.

– Egyrészt. De nekem inkább arról szól, hogy Sally mindezeken felül áll. Őt nem érdekli a politika. Érzi, hogy minden lassan összeomlik körülötte, de akkor is csak egyetlen célja van, hogy színész legyen. Ezért eladja a testét-lelkét, viheti akárki, mindegy, hogy sárga csillag vagy SS-jelvény van-e a ruhájára tűzve. És talán ez a legfőbb közös pontunk: bár én sokkal szerencsésebb korban élek, és fényévekkel könnyebb a helyzetem, a színháznál nekem sincs nagyobb mániám.