– Az ötvenes években a földműves népre nem jártak jó idők. Hogyan élte meg a család a korabeli viszonyokat?

– Elsős elemista voltam 1948-ban, amikor elkezdődött a Rákosi-rendszer, és jól emlékszem a nagyszüleim vitáira: nagyapám minél több földet szeretett volna, nagyanyám pedig minél kevesebbet. Ebből sok baj származott közöttük, ráadásul jött a kulákéra is. Az ötvenes években nagyapám összeomlott és eltávozott közülünk. Annak a rendszernek az áldozata lett. A házunk itt volt a Nádor utcában, az István gőzmalom mellett, ott nőttem föl. Gyerekkoromban meghatározó volt az a gőzmalom. A vizet állandóan kiengedték egy kis mesterséges tóba, amely nekünk télen-nyáron paradicsom volt. Sajnáltam is mindig, amikor az én gyerekeim még kicsik voltak, hogy nekik nem jutott ki ez a gazdag gyerekkor. A szüleim hamar elváltak. Anyám és a nagyanyám neveltek, és anyám vállalta a férfimunkát: a gőzmalomban helyezkedett el konyhai alkalmazottként. Kiegészítésként ipari növénypalántákat neveltek melegágyban. Az ötvenes években jött a gumipitypang- meg dohány- meg rizskorszak – akkor még volt egy kis földünk. Aztán egyszer csak anyám is kulák lett. Ki volt téve a gőzmalom ajtajára, hogy kik a kulákok; akinek 6 hold földje volt vagy annál több, az már annak számított. Akkor menesztették.

– Az iskolában nem volt emiatt gondja?

– Nem, de volt ott gond anélkül is. Ahol az iskola állt, az egyetem, a klinika környéke, eléggé elit résznek számított. Jó eszű gyerekek jártak oda és bizony mindenkiben feszültséget keltett, hogy nem azt tanuljuk, amit otthon hallunk. Élénken él bennem egy emlék, ami árulkodik azokról az időkről. Ugye az volt a szokás, hogy ha valaki valamilyen többlettudást osztott meg az osztálytársaival, jó jegyet kapott érte. A gazdaságföldrajzot a Rapcsák Bandinak az anyukája tanította, akinek a férje rektor volt az egyetemen, a fia meg velünk járt – ő lett később a hódmezővásárhelyi polgármester, aki most már nincs köztünk. Egyszer egy nagyon jó eszű, jól sakkozó osztálytársam, a Balogh Pista nevű a sok hozzászólása után megint csak jelentkezett azzal, hogy tanár néni, a Szovjetunióban a fagyhatárt 100 kilométerrel följebb emelték. Ugye, úgy tanultuk, hogy mindenből ott van a legtöbb, a legjobb meg a legnagyobb, ő meg kitalálta magának ezt. A tanárnő már nem bírta, elmosolyodott, de el is vörösödött, mert a korabeli viszonyokra jellemzően nem merte azt mondani, hogy ez szamárság, hiszen lehettek az osztályban besúgók. Így aztán beírta neki a jó jegyet. Az iskola világa kitörölhetetlen élményként maradt meg bennem és később több művemben is visszatért. Vallásosan neveltek minket a húgommal, vasárnaponként mentünk a Mester utcai templomba, ahol most épp egy költő barátom a gondnok, együtt konfirmáltunk. Bármerre is járok a földön, mindig visszahúz a szívem a szülővárosomba. A Nagytemplomhoz, ahol konfirmáltam; a Fazekas Gimnáziumhoz, ahol példaként Kiss Tamás tanár úr nyújtott életre szóló útravalót magyarságban, debreceniségben, emberségben. Ez az ősi cívisváros adott és ad munkát és ihletet. A kollégium, a Nagyerdő, de még a köztemető is ideköt, ahol egyre több rokonom, barátom, pályatársam nyugszik.

– A forradalmat hogyan élte meg?

– 1956-ban nyolcadikosok voltunk. Elég vagány fiúknak számítottunk. Hordtuk le az igazgatói irodából, meg ahol még találtunk, a Sztálin-szobrokat, Lenin-szobrokat. Az egyik véletlenül – vagy úgy is akartam? – leesett, letört a feje és megdöbbenve láttam, hogy a nyakánál fehér, tehát gipszből van. Ezek ugyanis futtatva voltak nemes anyaggal, ezért addig azt hittem, hogy bronzból vannak meg aranyból. Később besettenkedtünk a városba és láttuk, hogy az Arany Bika szálló előtt könyvek halmaza van egybedobálva és ég. Az orosz tankönyveket meg Sztálin műveit égették. Egy Csepel teherautó platóján pedig fönt állt Görbe János, a színész, és szavalt. Este fáklyás felvonulás ment az egyetem elé, amelyet a rendszerváltozás óta minden évben megismételünk mi, debreceniek.

– Hamar elkezdett komolyabban rajzolgatni?

– Nagyon korán elkezdtem, szinte korábban, mint ahogy beszéltem vagy jártam. Emlékszem, hogy az általános iskola első osztályában a tanító bácsi már velem rajzoltatta meg a térképeket. Az is bennem van, hogy akkor már képregénybe fogalmaztam a disznóölést mint jelenséget. Fázisokban jelenítettem meg. Erre nagyon felfigyeltek a felnőttek. Így lassan elterjedt rólam, hogy tudok rajzolni. Mégsem volt egyenes az utam a művészlétbe. A végzés után ugyanis elmentem szakmát tanulni, hogy anyámékat megnyugtassam. Dekoratőr akartam lenni, de először betettek egy boltba árulni, hogy ismerjem meg a kereskedelmet. Csak utána kezdhette az ember a dekoratőrszakmát. Ez nekem nagyon nem tetszett, meg a többi fiú előtt is olyan kínos volt, hogy én ott női munkát végzek, elárusítok meg söprögetek és hívtak, hogy gyere vasasnak. Így mentem el orvosi műszerkészítőnek és csak amikor fölszabadultam, jelentkeztem az Egri Tanárképző Főiskolára – akkor még ez volt a neve – rajz–biológia szakra. Mire végeztünk, már Ho Shi Minnek hívták a főiskolát. Érdekes csattanó volt, hogy egy magyar egyházi líceumot egy vietnámi kommunistáról neveztek el. A végzés után egy olyan hajdúvárosba kerültem, ahol akkor jártam életemben először – pedig itt van 40 kilométerre – Hajdúnánásra. Falusi gyakorlatnak hívták ezt akkor, ami azt jelentette, hogy mindenkit a saját megyéjében elhelyeztek valahova. Engem oda vetett ki a sors. Nagyon érdekes volt az a falusi világ, a tanyák, a nagy porták, hogy minden gazda tehenet tartott… Ott tanítottam öt évig, nagyon megszerettem azt a nánási világot. Ott még az egypártrendszer sem érződött annyira, hiszen falunak számított, ezért inkább az emberi vonások voltak fontosak azoknál is, akik valamilyen funkciót viseltek.

– Van olyan művész, akit közel érez magához, aki erősen hatott önre?

– Vallom, hogy a művészet úgy szép, ha láncot alkot. Szerintem a műbe bele kell hogy szövődjön az elmúlt idők embereinek gondolkodása is. Ha az elődeimet keresem, először is a debreceni diákok alkotta rézmetsző hagyományokra hivatkoznék. Máig legnagyobb tanítómesteremnek azonban a reneszánszot tartom, amelynek emberközpontú szellemisége közel áll az egyéniségemhez. Különösen a flamand festészet kiemelkedő egyéniségei, például Peter Breugel munkássága volt nagy hatással rám. Tetszett benne, hogy ő mindig olyan mának szólóan, olyan őszinte tisztasággal, máig is modernül formálta meg az alakjait, a hőseit.

– Hogyan találta meg ezt a stílust, ezt a kedves, parodisztikus világot, amely olyan kajánul mosolyog a képein?

– Bár a főiskolán festő voltam, a hatvanas–hetvenes évek fordulóján beszűkültek a festészet lehetőségei. Akkor a magam örömére kipróbáltam a grafikát és a linózást. A nánási művésztelep akkori vezetője, Bíró Lajos bátorított, hogy ezt a vonalat vigyem tovább, ezt a groteszk, játékos grafikát. Ebben mindent el lehetett mondani. Itt van például ez a maszksorozat, amiből már csak ez az egy rész van meg. Ebben minden benne van, az ivászat, a bujálkodás, a sok hűhó semmiért, a kitüntetések, mindaz, ami azt a kort jellemezte. Néhány elem azért jelenik meg ezen a művön, mert akkoriban indult meg itt, Debrecenben a virágkarnevál, és nekem olyan szomorú látvány volt önmagában az, hogy az élővilágot levágják és teletűzdelik ezeket a hungarocellből kivágott figurákat élő virágokkal, hogy mozdonyt meg pulykakakast, meg szélmalmot csinálnak belőle. Annyira fájdalmasan éltem meg ezt, olyan idétlennek, olyan barbárnak tűnt nekem, főleg, hogy ezeket az embereket még ki is tüntették. Akkor rajzoltam meg ezt a groteszk sorozatomat, amelyet tavaly, 30 év után megismételtem. Itt már kicsit más a tónus, kicsit érettebb a rajz, de éreztem, hogy meg kell ismételnem, mert ugyanaz van ma is. Ugyanazt a világot éljük kicsit más felszínnel. Ma már nekem sem a linómetszés, hanem a rézkarc a kifejezési eszközöm. A hetvenes évek kezdetén főleg színes linómetszeteket készítettem, és ezzel az anyaggal 1975-ben jelentkeztem a Képzőművészeti Alapba – akkor voltam 33 éves. Egyből fölvettek. A alaptagság birizgálta az ember hiúságát, később rájöttem, hogy nagyon sok olyan is taggá válik, akit csak a tagkönyvével minősítettek, a munkásságával nem. Mégis szerencsésnek éreztem magam. Engem valahogy mindig kísért egy-egy jóistenke. Először a szüleim révén, aztán az iskolában, hogy az osztálytársaim olyan kiváló gyerekek voltak. Például ez a Rapcsák Bandi, ez egy ész volt. Kitűnően sakkozott már akkor. De csupa olyan osztálytársam volt, akire még most is jó visszagondolni. Mindegyikből lett valaki. Ez jó alapot adott, amire lehetett építkezni. Talán ez is az oka, hogy művészként a szokványossá vált, elszürkülő észlelési képességeink megújítására törekszem. Szeretném bámészkodásra késztetni a nézőt, hogy újra gyermekké váljék egy percre, megtanuljon újra ízlelni, fölfedezni apró élőlényekben, emberekben, régi tárgyakban, hagyományainkban szépséget, gonoszságot egyaránt.

– Mintha csak a játékos, groteszk világ ellentéte lenne, sok művében ott van a komor halál a születés párjaként.

– Születés és halál motívuma gyakran megjelenik a munkáimon. Ez a misztika mindig izgatott. Amikor már Hajdúböszörményben tanítottam, egyszer készítettem egy művet, amelyben különböző, engem ért hatásokat kompozíciós elemekként vonultattam fel. Ebben egy ellipszispályán megjelenik a hajdúböszörményi bölcső mint a születés, a madárvilág mint a fészekrakás, egy táncoló pár mint a násztánc szimbóluma, és aztán a fejfák, a koporsó, az elmúlás, és végül minden kezdődik elölről. De közben középen ott van a templomtorony a világ szakrális középpontjaként. Az elmúlás mostanra valahogy természetessé is vált, hiszen egyre több halottam van és ezek a tragédiák kísérnek, áthatnak.

– Szeretett tanítani?

– A tanítás más képességeket kíván, mint a művészet művelése. Eleinte nem éreztem jól magam, ha a tanítványaim nem hangolódtak rá arra a témára, ami engem foglalkoztatott, de rájöttem, hogy a művészet gyógyszerét sokkal óvatosabban, kisebb dózisokban szabad csak csöpögtetni. Hiszem, hogy a művészet kell az embernek, különösen a felnövekvő fiataloknak. Mert kicsit olyan, mint a társadalom orvossága, mint az ember számára a vitamin, amiről azt hinnénk, hogy nem olyan fontos, mert nem érezzük azonnal a hiányát, de egy idő után beláthatatlan következményei lesznek, ha nincs. És ez mintha már érződne napjainkban. Másfelől meg úgy elkedvetleníti az embert, mikor látja, milyenné is vált a művészet. Már a rajzórák számát is lecsökkentették. Néha eltűnődöm és önmagam előtt is nehezen tudom megmagyarázni, hogy miért ragaszkodom még mindig ilyen makacsul ahhoz, hogy táblaképeket készítsek, hagyományos módon, hiszen ma már a legtöbb művész alkotása úgy néz ki, mintha csak egy egyszer használatos eszköz lenne.

– Lehet, hogy annyit is ér.

– Hát, ilyen jelenségek között élünk. Nem vagyok túl optimista, de reménykedem, hogy egyszer majd megint tiszteljük Michelangelót, az ember egyszer csak telítődik a silánnyal, a mérgezettel, és mielőtt a világ belepusztul, megint igényelni fogja a tisztát. A művészet olyasmi, amibe bele lehet kapaszkodni, ami segít, hogy jobbak legyünk, hogy az életünk élhető legyen.