Színes pörgésben vagyunk

– 2016 óta áll a Bartók élén, és úgy tűnik, mintha ez idő alatt sikerült volna kilépniük a régióból, és felkerülni az ország kulturális térképére. Jól érzékelem?

– De ez nem egyedül az én érdemem. Egyrészt egy nagyon biztos anyagi lábakon álló, értékes és érvényes előadásokat létrehozó-befogadó intézményt vehettem át az alapító Smuk Imre, illetve az őt követő dr. Borsos Beáta elkötelezett munkájának köszönhetően. Másrészt kulcs a jó csapat. Mindenhol. Akik a csapat tagjai közül azonos szakmai szándékkal tudnak egy irányba tartani, támogatják és ösztönzik is egymást, azok mind egyenlő alkotórészei a társulatnak. A művészek éppúgy, mint a háttérdolgozók, akikről mi, színháziak tudjuk leginkább: nélkülük nincs előadás, a siker rajtuk is múlik. Fontos, hogy a színház két tagozata, prózai és tánc, megtanult egymásra reflektálóan, egymástól elválaszthatatlan párbeszédben együttműködni. Afféle új zenei műhely is formálódott a Bartók Színházban, jó néhány előadásunk alkotófolyamatához felkértünk kortárs magyar zeneszerzőket. Azt tervezzük, hogy a színházat a következő években még ennél is jobban megnyitjuk a társművészetek felé. Előadásainkat, itthon és határon túl is, számos helyre meghívják. Az előző öt évben a Bartók arculatot is váltott, ez az új kép frissességet, kreativitást, játékosságot közvetít a színházunkról, vonzó minden generációnak. Azt mutatja a városban és azon kívül is: izgalmas és inspiráló kulturális, közösségi pont vagyunk.

– Évadonként, a tánctagozatot is beleértve, átlag tizenkét bemutatójuk volt az elmúlt öt esztendőben, most nyáron pedig hét előadással is jelen vannak különböző fesztiválokon. Mindez még egy nagyobb fővárosi kőszínháznak is javára válna, hogyan lehet bírni a tempót?

– Mivel színészként mások mellett az egykori Nemzeti Színházban pallérozódtam, majd egy cikluson át a Pesti Magyar Színházat vezettem, a repertoárstruktúra volt számomra a természetes. Vidéken viszont inkább jellemző az anszvit játék, vagyis hogy a premier után blokkban lemegy egy sorozat, és jön az új bemutató. Ezt kezdetben nagyon furcsa volt megszokni. Azt is, hogy a fővároson kívül már a harmincas előadásszám is sikernek számít, miközben friss diplomásként hatszáznegyvenet játszottam a Nemzetiben csak a Szentivánéji álomból. Ezért a mai napig nehezen élem meg, ha vezetőként alá kell írnom egy díszletbontási engedélyt, sokat rágódom rajta, valóban megtettünk-e mindent az adott előadás menedzseléséért, kezeléséért, dédelgetéséért, nem lehet-e valahogy mégis folytatni. Egy vidéki színházban ilyen értelemben, a folytonos újdonság kényszere miatt valószínűleg többet, keményebben, ráadásul – a kortárs népszínházi jelleg okán – minden műfajban érvényesen kell dolgozni. Cserébe egyfolytában színes pörgésben vagyunk, ami viszont nagyon jót tesz a kreativitásnak.

– A cél a kortárs népszínházi vonal kiszélesítése, írta az új pályázatában. Ez mit jelent pontosan?

– Tovább folytatjuk a már megkezdett és a közönség visszajelzései, a növekvő jegy- és bérletvásárlások száma alapján jól működő műsorpolitikánkat. Ez egy komplex és nyitott színházi szemlélet, amelynek a középpontjában természetesen mindig a közösség van. A nagyszínpadon, közel négyszáz néző előtt prózában és zenében is a minőségi szórakoztatásra törekszünk, és van egy stúdiónk, ahol különféle művészeti áramlatoknak a beemelésével igyekszünk finoman tágítani a közönség ízlésvilágát. De ez nem azt jelenti, hogy a nagyszínpadon ne lennének rendszeresen ősbemutatóink mai szerzők darabjaiból vagy klasszikus történetek újrafeldolgozásaként. Ősszel meghirdetjük, özvegye jóváhagyásával, a Páskándi Géza Kortárs Drámapályázatot is, aminek lényege, hogy az adott évben nyertes művet a következő évadban színre is visszük.

– Az ősbemutatók sorához, például a Sándor Mátyás musicalhez vagy a Toldi különleges, zenés változatához csatlakozik most a Hamlear, a dán királyfiból lett brit király az ön rendezésében. Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba műve a Gyulai Várszínház Shakespeare-fesztiváljának záró előadásaként debütált, Dunaújvárosban szeptember 21-én, a magyar dráma napján látható majd először. Mit kell tudni erről a már címében is nagyon izgalmas kísérletről?

– A két szerző sziporkázó, már-már a Monty Pythont idéző humorral, nagyon bátran összeírta a két vaskos Shakespeare-drámát; három Hamlet-szereplő túlél a Learbe, és a sorsuk egy ívet húz. Az előadásban két dunaújvárosi díszpolgárunk, Nagy Ervin és Koltai Róbert is játszik, a többi színésszel – Sipos Imre, Vasvári Csaba, Papp János, Jegercsik Csaba, Ágoston Péter, Kovács Vanda, Marjai Virág, Alberti Zsófi – együtt fantasztikusan. Matyi Ágota jelmezei és díszlete egyszerűen remek. A próbaidőszak is minden túlzás nélkül nagyszerű hangulatban telt, amire mindnyájunknak szüksége volt a pályázati időszak után. Ez amúgy is jellemző a Bartókra; az egyes előadások csapata, a „dollárpapások”, a „hamlearesek” stb., az igen élénk táncosainkról nem is beszélve, általában jól összekovácsolódnak. Vendégművészeink gyakran úgy válnak el tőlünk egy-egy próbaidőszak végén, hogy bármikor szívesen visszajönnének egy-egy új szerepre.

– Mindez abban is segíthet, hogy egyre többen leszámoljanak a Dunaújváros egyenlő szürke iparváros előítélettel is?

– Jöjjön Dunaújvárosba, nézzen körül, körbeviszem. A város tisztában van azzal, hogy fejlődésének motorja és fenntartóereje a kulturális innováció, amely során a színház társadalomfejlesztő, közösségépítő programot is végigvisz, figyelemmel a település megyei, illetve regionális szerepköréből adódó feladataira is. Dunaújváros és a környék lakói nagyon kultúraszeretők, érzékenyek, rengeteg képző- és iparművész lakik itt, sok a kiállítás is, mi is havonta csinálunk egyet az aulánkban. Ráadásul ilyen zöld város nagyon kevés akad az országban, kertészete, önálló erdészete van, a hosszú Duna-korzó pedig önmagában egy élő, interaktív kiállítás, tele jobbnál jobb szobrokkal. Tényleg nagyon bájos ez a hely. És az itt élők büszkék rá, a Vasműre is, és sok mindenre, amit a hetven év alatt felépítettek. Én dunaújvárosi is lettem az elmúlt időszakban.

– Csak először ugyanígy rácsodálkozott minderre, amikor sok év fővárosi színészi, rendezői, igazgatói működés után ideérkezett?

– Persze. És arra is nagyon hamar rájöttem, hogy vidéken ezerszer jobb színházat csinálni. És teljesen más is, nyugodtabb a légkör, igazi műhelymunkára van lehetőség. Nemcsak azért, mert az egyes előadásokra összeálló csapatok kevésbé szélednek szét a függöny legördülése után, hanem mert az egész próbaidőszak, eleve a színház működtetése olajozottan megy egy olyan helyen, ahol az emberek összetartanak, ismerik, és ha kell, segítik egymást. Már én is jól tudom, ha valami gondunk van, kihez kell fordulni, a városvezetés, az itteni közösségek, az iskolák, a helyi vállalkozók teljes mellszélességgel mellettünk állnak. Mi pedig igyekszünk viszonozni.

– Például hogyan?

– A város a Bartók Színházat nyitott, befogadó, inspiráló művészeti, kulturális intézményének tekinti, amely egyik központi találkozóhelye a helybelieknek és a mikrorégió polgárainak. Decemberben és júniusban például alig tudunk játszani, mert rengeteg a gála, a környékbeli diákszínjátszók fellépései; öröm látni, amikor egy csoport, amelyik egész évben egy tanteremben készült, igazi színpadon, világítással, hangtechnikával, mikroportokkal, profi körülmények közt meg tudja mutatni magát. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a kapcsolatok a lakossággal még tovább épüljenek.

– Igazgatóként közben megélt egy kurzusváltást, hiszen a fideszes városvezetést 2018-ban ellenzéki váltotta, az élén Pintér Tamás polgármesterrel. Ez sem érintette önöket?

– Nem. A régi vezetés is figyelt a színházra, a mostani is elismeri és támogatja a munkánkat, aktívan érdeklődnek a színház ügyei iránt. Amikor öt éve az előző pályázatomat beadtam, rögtön világossá tettem, hogy jó lenne, ha kizárólag szakmai alapon ítélnék meg a tevékenységemet. Most a folytatást minden egyes képviselő az összes színű pártból megszavazta. Nekem ez arra is bizonyíték, hogy ha az ember tényleg következetesen ragaszkodik a szakmaisághoz, és e gondolat jegyében végzi a dolgát, akkor megmaradhat ez a ma sajnos tényleg nagyon ritka kegyelmi állapot, hogy a mindennapi működés nem a harcról, hanem a minőségi munkáról szól. Nem mellesleg: színházunk költségvetésének másik felét az Emmi finanszírozza, és a kulturális államtitkársággal is kifejezetten jó a szakmai kapcsolatunk.

– Tavaly szeptemberben hirdették ki a Város évadát, amellyel a színház is csatlakozott volna a Dunaújváros megalapításának hetvenedik évfordulóját ünneplő nagyszabású helyi programsorozathoz. A koronavírus miatt a rendezvények, előadások elmaradtak, hogyan fogják ezeket pótolni?

– Augusztus 20-án a városi nagy nyitással együtt kinyitjuk végre a színházat is, és a szabadtéri Bartók Ligetben sok elmaradt bérletes előadásra sor kerül. Az örömünnep persze nemcsak a születésnapról szól majd, hanem a reményről is, hogy talán végleg búcsút mondhatunk az elmúlt másfél év szörnyűségeinek. Ahogy mindenkinek az életben, úgy nekünk a színházban is rengeteg vészhelyzetet meg kellett hirtelen oldanunk a karanténidőszakok alatt. Ki kellett találnom például, hogyan védjem meg az állandó kollégáim mellett a vállalkozói művészcsapatom fizetését. Folytonosan egyensúlyozva az életvédelem és a munkáltatás közt tíz bemutatót is előkészítettünk, ezért próbadíjat tudtunk fizetni nekik, és az országban szinte elsőként, szerződésmódosítás révén egyfajta előlegrendszert is kidolgoztunk a számukra. De minden viszonylagos pozitívumot felülírt egy színházi veszteségünk; egyik díszítőnk, aki Bartók-alapítóként az épület minden zugát ismerte, nélkülözhetetlen munkatárs volt, belehalt a vírus okozta betegségbe. Január óta az ő, Böröcz György nevét viseli a stúdiószínpadunk.

– Az ön személyes életében is elmaradt egy fontos, de szerencsére bepótolható esemény. Édesapja, Őze Lajos szentesi emlékházának építése, benne egy állandó kiállítással tovább húzódott a pandémia miatt. Mikor lesz ebből valóság?

– Farkas László Róbert, a szentesi Koszta József Múzeum igazgatója kezdeményezte az intézmény területén, de önálló épületben a létrehozását. Családunk nagyon hálás ezért, természetesen minden segítséget megadunk, számos tárgyat fel is ajánlottunk. Az alapkövet tavaly ősszel letettük, most már nem kapkodunk. Ahogy a színházban, úgy az életben is hagyni kell, hogy a dolgok haladjanak szépen a maguk útján.