Színház, de teljesen más!

– 1838 óta van Magyarországon intézményes operajátszás, volt már ilyen különös december e hosszú időszak alatt?

– Soha. Jöhetett és jött is rögtön árvíz, forradalom vagy háború, nem is egy, de csak 1914-ben fordult elő, hogy minden decemberi előadás elmaradjon. Akkor az összes pesti színházat bezárták kilenc hónapra, az Opera intendánsa, Bánffy Miklós gróf is frontszolgálatra vonult – tehát a kilenc hónapos leállásnak elvi oka volt. Már túlhaladtuk ezt a „szintidőt”, jelenleg azt látni, hogy január végéig normál működésről szó sem lehet. És ha már itt tartunk, olyan sem történt 1950. februári bemutatója óta, hogy az A diótörő ne lett volna műsoron legalább néhány alkalommal karácsony táján, még a kommunisták alatt is. De mégsem szerénytelenség állítani, hogy az A diótörőt az elmúlt évtizedben tettük azzá, ami: az egész advent, sőt a vízkeresztig tartó idő meghatározó élményévé. Először mi vittük tizennégy fölé az előadásszámát, és az első adventi hétvégén indítva, kiterjesztve újévre, volt olyan szezon is, hogy harminckét alkalommal is el tudtuk táncolni, játszani. És közönség is volt rá, pedig ez az egyik csúcsprodukciónk, nemcsak a balettművészek, hanem a zenekar, a színpadi műszak, sőt a gyermektáncosok és énekesek számára is igényes, komoly feladat, így nem adjuk olcsón. Ha eljő az advent, és pisszenés se hallik az Opera valamelyik tömött nézőterén, az a pénzügyminiszternek, a rockernek, a prózista színházigazgatónak és a marslakónak is megmagyarázza, miért létezünk, és mi minden kell ahhoz, hogy a varázs működjön, és rítussá növekedjék.

– Most azonban sem az Operaház, igaz, ennek nem a vírus, hanem a felújítás az oka, sem az Erkel, sem az Eiffel Műhelyház nem üzemel a rendeltetése szerint. Utóbbiban mégis van élet: miközben beszélgetünk, a csarnokon áthaladt egy grófi ruhába bújt énekes, a pódiumon zongorista gyakorolt, a különböző termekből pedig egyfolytában zene hallatszik. Olyan, mintha ez a Kőbányai úti komplexum lenne most az Opera lélegeztetőgépe, ami által fenntartható a normális működés látszata.

– Ehhez az interjúhoz nem kell majd dátum: a lélegeztetőgép a covidos 2020 metaforája. Találó. Az Eiffel Műhelyházban a világ leghosszabb próbaüzemét valósítjuk meg épp: hetente négyszer adunk innen műsort, ma (a beszélgetés december 9-én készült – a szerk.) az OperaSzerda műkeresztmetszete megy, egy Mozart-pasticcióé. Másfél éve lettünk kész a Bánffy teremmel játékra, idén márciusban avattuk volna, ám a járvány miatt egy évvel későbbre tolódik, jövő márciusra. Mivel viszont főépületünk önmagában nagyobb alapterületű a Parlamentnél, el lehet képzelni, mennyi tennivaló akad még – az Országházat is évtizedekig javítgatták.

– És akkor végre jövő márciusban létrejöhet az a vágyott állapot, hogy a Magyar Állami Operaház három helyen üzemel majd három funkcióval: luxusminőség az Andrássy úti Ybl-palotában, diákprogramok és olcsóbb jegyárú előadások az Erkel Színházban, illetve kísérleti, fúziós vagy kortárs opera- és táncdarabok az Eiffel Műhelyház Bánffy termében?

– Ez a modellünk. Az Erkel viszont iszonyatosan elkopott. Nem a nézőtere, az az utóbbi hét év egymilliónál több nézőjét kibírta, ám a színpad és a back­stage nem: teljesen elavult, kézzel húzott kötelekkel működik, egész öltözősorokon nincs zuhanyzó, ezek hatvan évvel ezelőtti állapotok az ország legnagyobb színházában. 2013-ban vállaltan öt évadra hoztuk vissza a kómából, épp az Operaház tervezett felújításáig. Amint nyílik az Ybl-palota, az Erkelt le kell állítanunk. Az átfogó felújítás szükségességével a kormány is tisztában van, tartalmazta az ütemtervet az elfogadott határozat anyaga is. Ideiglenes megnyitása nagy örömöt okozott, és a magyar operajátszást a tönk széléről, hazai közönségbázisát pedig a Háry János-i „nix” széléről rántotta vissza. Viszont az az összeg, ha csak reál­értékben számolom is, ma egy vidéki színházfelújítás ötöde, miközben az Erkel azokhoz képest ötször akkora méret és feladat. Ráadásul az 1956 utáni urbanisztikai bosszú emlékét is ki kell törölni a régi szecessziós homlokzat legalább hommage típusú visszaállításával.

– Ezért is volt olyan fontos, hogy az Eiffel Műhelyház viszont időben készen legyen, és ideiglenesen átvegye majd az Erkel funkciót is?

– Olyan értelemben nem, hogy ez a komplexum minden új funkciójával szükséges és hiánypótló az életünkben, függetlenül másik két színházunktól és a mostani karanténidőszaktól is. Az Eiffel ugyanis nem csak impozáns előcsarnokból és négy-hatszázas befogadóképességű, zenekari árkos teremből áll. Van egy Hevesi Sándorról elnevezett, méretazonos házi színpada is, ez jelenleg tévéstúdióként bonyolítja le heti négy streamprogramunkat. A mellette lévő, ugyancsak színpad méretű terem pedig Magyarország egyetlen szimfonikus zenére épült nagystúdiója, itt lemezfelvételek folynak. De színháztermünk, a Bánffy is működik a leállás alatt, próbák zajlanak, illetve filmes műteremként is helytáll: itt rögzítettük a Sába királynője című operafilmet, és a minap itt vettük fel Poppea megkoronázása című előadásunkat is, a világon először tíz csúcsminőségű mobiltelefonnal. Közben hátul, a műhelyekben készülnek következő előadásaink díszletei, jelmezei, és naponta valami helyére kerül belsőépítészetileg is, folyik az Eiffel be­lakása, csinosítása. Dolgoznak a kollégák, mint mindenki más országban.

– Veszélybe sodorva ezzel az egészségüket – ahogyan az a Magyar Narancs egy írásában nemrégiben megjelent. Eszerint a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete és az Operaházi Dolgozók Független Szakszervezete a próbák és a színpadi tevékenységek azonnali leállítását követelve öntől, mondván: „Rémisztő a helyzet. Jelenleg a Veszedelmes éden főpróbahetében tartunk, reggel 8-tól este 7-ig folyamatosan dolgozik a stáb a Bánffy teremben, mintha nem is venné senki tudomásul, hogy közben emberek százai halnak meg naponta.”

– Sok badarságot írnak, a két külsős szakszervezeti vezető pedig mintha már a Narancsnak is külsőzne. Példájára válaszolva: a Veszedelmes éden kirívóan kis létszámú darab, négy énekessel, tizenegy balettművésszel, narrátorral, énekkar és zenekar nélkül, hisz három zongorára írta Philip Glass. Hatfős műszak asszisztálja végig maszkban. Nem haladjuk meg azon színházak előadási létszámát, amelyekből rendszeres élő streamszolgáltatás megy, és ugye, azokat senki sem kifogásolja. Miközben a Bánffy terem kilencszáz négyzetméter alapterületű és tíz méter magas! Nem véletlen, hogy a testhőméréssel, a kézfertőtlenítéssel, ózonozással, szellőztetéssel, maszk- és kesztyűhordással, lehetőség szerinti távolságtartással, hatalmas tereinkben plexifalak használatával és a kifejezetten nagy létszámú megmozdulások, valamint a nyilvános előadások elhagyásával ma ott tartunk, hogy a kétszáz fős zenekarnak egy aktív fertőzöttje van, a százötven tagú énekkarnak pedig kettő. Egy százalék alatti fertőzési értéknél miért hagynánk abba a munkát, amiért a fizetésünk felvesszük?

– Mégis, nem lett volna jobb bezárni mindent, és teljesen felfüggeszteni az Opera működését, ahogyan azt például a New York-i Metropolitan is tette?

– Szomorú történet, ők valóban leálltak 2020 elejétől 2021 derekáig. Ám ott a tagok nem úgy vannak állásban, mint ahogy az nálunk, Európában megszokott. Amerikában nincs intézményi állami támogatás, csak céges vagy magánszponzorálás, a nyilván horribilis saját bevételek mellett. Ámde, ha beüt a krach, fel is út, le is, egy ideig működik az egészségbiztosítás, de a fizetés nulla. A mienk teljesen más eset, folyósítjuk az alapilletményt, és van is mit tenni érte. Az Opera az elmúlt hónapokban több ezer tesztet végzett a saját költségén, hogy a munkafolyamatokat legalább alapszinten fenntartsa, ezzel megélhetést és ami szintén fontos, életcélt, formában maradási esélyt adjon a munkatársainak. A szisztematikus tesztelés után mindig csak egészséges művészek dolgoznak itt.

– Voltak azért kényszerű elbocsátások?

– Nem. Az Opera ezerkétszáz dolgozójának összessége nem „létszám”, hanem éppúgy nemzeti kincs, mint a magánénekesek százfős csapata vagy a szerződéses statiszták, a gyermekkar és a kisbalett tagjai, akikre szintén vigyázni kell. A bért külön kasszában őrizzük, az állami támogatás gyakorlatilag személyi kifizetésre megy. Mivel idén még száz előadásunk sem volt, a bevétel és a játszási költség is eltűnt, ezért vagyunk nagyjából egyensúlyban, és az igen óvatos, így teljesen központosított gazdálkodás miatt. Gyakorlatilag nincs olyan költési tétel ennél a legnagyobb, összesen tizennégymilliárdos kulturális „konszern­nél”, amely valamiképp ne kerülne operatív helyettesem, dr. Főző Virág szeme elé, és természetesen gazdasági igazgatói, sőt nálunk elég alacsony összeghatár felett már költségvetési felügyelői ellenjegyzés is kell a teljesüléshez. Szinte mindent átcsoportosítottunk, így tudtunk egy ilyen rommá bombázott évben, amikor alkalmazott művészeink elestek az illetményük harmadát jelentő teljesítménypénztől, mégis számottevő vigasztalást nyújtani év végén. Szabadúszó szólistáinkat pedig az állam által külön támogatott Opera Mentőöv nevű programunk havi előlegeivel tartjuk életben, és azokkal a felkérésekkel, amelyeket az előbb említett kötözködők folyton leállítanának. Amióta az Opera élén vagyok, majdnem egy évtizede, sok művet rendeltünk kortárs magyar szerzőktől. Ezeket eljátszottuk ugyan újévi koncerteken és más alkalmakkor, de soha nem rögzíthettük lemezre hely és idő híján. Most itt a lehetőség, ezért zsinórban csak magyar műveket veszünk fel. Múlt héten például az István, a király új, operaverzióját, Vajda János Moliére-operája után. A tesztelt zenészeket huszonnégy plexilap választja el egymástól, ennyit lehet tenni, minden zenekar így dolgozik.

– Visszatérve az Eiffel Műhelyházra, harminchárom új, hiánypótló funkciót említett az épülettel és közvetlen környezetével kapcsolatban. A fent felsoroltakon kívül mi lesz még itt a jövőben?

– Mondok néhány példát. A Bánffy terem egyben Magyarország legnagyobb mozija is, márciusig beleépül a hatvannégy hangszórós Dolby hangrendszer, és megérkezik a rendelt vászon, onnantól vörös szőnyeges, igazi filmpremiereket is lehet majd nálunk tartani. A már meglévő mellé hátul tervezünk még három új opera-próbatermet és egy balett-termet, egy újabb festőcsarnokot, és új tereket kap asztalosüzemünk is. Van fedett tornacsarnokunk, mert itt ringott a honi labdarúgás bölcsője, és tervezzük egy saját művészeti iskola létrehozását is. Utóbbi az Eiffel2 terv része, előterjesztésként a kormány előtt fekszik.

– Kik fognak majd ebbe az iskolába járni?

– A MÁV egykori oktatási bázisa lakatlan, de jó állapotú, „lakásfelújítás” kell neki. Szükségünk van egy nyolcosztályos általános iskolára, ahol a gyerekkarosaink és saját balettintézeti növendékeink együtt tanulnak, méghozzá átjárható módon: a táncosok zongoráznak, az énekesek mozognak valamennyit, és képzőművészeti foglalkozásokat is tartanak festő-, szobrász-, ipar- és médiaművészeink. Az iskola életébe minél nagyobb számban szeretnénk majd bevonni az Opera művészeit, aminek eredményeként komplex, a világon egyedülálló operaművészeti oktatási intézmény jönne létre. Abban is reménykedem, hogy nálunk, az Eiffel Műhelyházból kiinduló Opera Campuson mint egy nagy művésztelepen találhatnak otthonra jelenleg bizonytalan ingatlanviszonyok közt darvadozó patinás társegyütteseink, zenekarok és egy énekkar is. A mellettünk épülő Közlekedési Múzeummal együtt nagyszerű, európai szinten is hatalmas, huszonkét hektáros kulturális negyed alakul itt. Mint a Liget, csak rólunk kevesebbet beszélnek, mert a rozsdaövezet felszámolása kevésbé érdekes. Mondjuk így legalább nincsenek ellenzőink sem.

– Előbb-utóbb biztosan lesznek. Ha másért nem, hát azért, hogy minek kell éppen a Kőbányai úton egy ekkora komplexumot építeni, ki a fene akarna idejönni akár mindennap iskolába, akár próbálni vagy előadást nézni.

– Valójában néhány hektárral nagyobbak is leszünk, mint a Városliget kulturális terei, de gyakran még legyintenek, mondván: a Hungária körúton is túl vagyunk. De ez nem az Óperencián túli helyzetet jelenti, tőlünk kijjebb van még Budapest mértani középpontja, kiváló a közlekedés – külön Eiffel Műhelyház villamosmegálló létezik, és a majdani Opera Campusnak is lesz egy –, ráadásul a Közlekedési Múzeum nagyszabású építkezése és Vitézy Dávid főigazgató kollégám a garancia arra, hogy zseniális ötletekkel extra gyors új útvonalak is kialakulnak majd itt. Arról nem beszélve, hogy melyik budapesti színház mondhatja majd magáról, amit a Bánffy terem, azaz, hogy minden egyes jegy mellé jár őrzött parkoló is?

– Hasonló jellegű operaművészeti központ létezik máshol is a világon?

– Ilyen komplex központ nincs másik, de minden komoly operaháznak van külön próbacentruma, raktárhelyisége és műhelye. Utóbbiak általában egy helyen, hisz asztalos, lakatos, festő, szabász, cipész összhangban kell hogy dolgozzon. Az Operában korábban méltatlan körülmények közt végezték munkájukat, a lakatosok bérelt pincében, az asztalosok az Ybl-palota alagsorában természetes fény nélkül. Saját raktárunk pedig nem volt soha, ami egy százharminchat éves intézmény esetében több mint kétségbeejtő. A kísérleti vagy különleges, ritkán látható darabok játszására sem volt megfelelő helyünk, pedig e művészi műhelymunka nélkül nincs továbblépés.

– Ezeknek a, fogalmazzunk így, rétegben a réteg előadásoknak lesz közönsége is hosszú távon?

– Nem aggódom emiatt. Mivel az Eiffel újrahasznosított ipari csarnokként önmagában is akkora attrakció, hétvégi három előadásra vígan akad négyszáz-hatszáz néző. Plusz rengeteg csoportot várunk épülettúrákkal, amelyekből műsoros verziókat is készítünk, diáknak, nyugdíjasklubnak, külföldinek, magyar turistának egyaránt: ez Magyarország legnagyobb középülete lesz! Hogy a próbatermi és egyéb funkciók ne sérüljenek, csak évi száz előadást tervezünk, ugyanennyit a vegyes műfajú népoperának szánt Erkelbe, kétszázötven-háromszázat az újjávarázsolt Operaházba. Vagyis évi ötszáz előadással és félmillió nézővel számolunk. Ezzel ugyan nem érjük el az ötvenes évek egymillió operaházi látogatóját, de hát akkor nem volt digitális konkurencia.

– Ezt az évi ötszáz előadást most meg lehet saját állományból csinálni úgy, hogy mindegyik valóban csúcsminőségű legyen? Sokszor felvetődött például az utóbbi években a kérdés, miért van szükség ennyi külföldi táncos és énekes szerződtetésére.

– Az Eiffel leghátsó épülete még romos, de ott lesz az OperaStúdiónk, a nemzetközi posztgraduális képzésünk, már alakul a tanműhelyünk, a telek másik végén pedig a gyermekkar és a balett iskolája. Minket aztán nehéz lesz megvádolni azzal, hogy ne próbálnánk színházi szakmáktól táncosig képezni a magyar utánpótlást. De hadd közelítsem máshonnan: Liszt franciául mondta, hogy ő magyar. Nego, a múltkori Eb-meccs hőse nyilatkozza, hogy Franciaország a hazája, de nálunk érzi magát otthon. Remélem, az ő góljánál mindenki felpattant, pont úgy, mint Szoboszlaiénál. Ez van az Operában is. Amíg nem lesz elegendő számú Szoboszlaink, addig kellenek a Negók, mert remek emberek, és a hivatásuk profijai, de még fontosabb, hogy áldozatos munkájuk által a magyar közönség minőséget kap. Több mint száz kis magyar növendéket nevelünk saját Balettintézetünkben ötödik éve, jövőre már néhány leányka a nagyok közé állhat. A Táncművészeti Egyetemen tanulók legjobbjaival együtt ez a két forrás elég lehet 2030-tól a Magyar Nemzeti Balett minőségi töltésére, de a színvonalból nem adhatunk lejjebb, operában pedig eleve hiányszerepekre hívunk külföldieket. Az opera, a zene és a tánc világának nemzetközi útját nem szabad populizmusból teljesen elrekeszteni – ilyen logikával hogy is lennének világhíres magyar művészeink? És az megvan, amikor 1850-ben a hazánkban turnézó Anne de la Grange számára írja Erkel Szilágyi Erzsébet bravúráriáját? És hogy a francia hölgy utóbb külföldön is magyarul énekli el? Hát ez is az Opera. Színház, de teljesen más.