Szocreál nosztalgia

„A művészet is fegyver, a béke, a szocializmus fegyvere, erre tanít a szovjet művészet, erre tanít Sztálin elvtárs” – hangzott el a kulcsmondat Révai József, az 1948 és ’53 közötti kultúrpolitika teljhatalmú vezetőjének szájából. És valóban. A magyar társadalom egészét átszőtte a szocialista ideológia erőszakos terjesztése, megkezdődött a sztálinista művészetpolitikát megvalósító kulturális forradalom. A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége 1949-es alapító közgyűlésén alapszabályában elvként rögzítette a szocialista realizmust, ezzel a művészek feladata az új eszmék hirdetése, illetve az „új embertípus”, az „új társadalom” propagálása lett. Elvárták, hogy alkotásaikon megjelenítsék a gyárakban dolgozó munkásokat, a földeken tevékenykedő termelőszövetkezeti parasztságot és idealizált portrékat készítsenek a legnagyobb bolsevik vezetőkről.

Retró realizmus

A művészek többsége elsősorban a megélhetés kényszere alatt vállalta a feladatot, de voltak olyanok is, akik hittek és bíztak az új rendszerben, így önként jelentkeztek a propaganda szolgálatára, és a kor elvárt divatjának megfelelően gigantikus méretű alkotásokon jelenítették meg a szocializmust építő munkás­osztály és a vele szövetséges parasztság hétköznapjait. Ma már talán hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a korszakban született képzőművészeti munkák éppen ezért értéktelen alkotások. Barabás Géza festménykereskedő és -szakértő azonban nem így gondolja, vallja, hogy egy korszak politikai és művészeti megítélését külön kell választanunk, hiszen a politikai mondanivalót az alkotás minősége felülírja.

– Van olyan, véleményem szerint téves művészettörténeti nézet, amely szerint az ebben a korszakban készült művek nem tartoznak a művészet kategóriájába – mondja a szakértő, ugyanakkor felhívja a figyelmünket arra a tényre, hogy mióta világ a világ, a művészetet a mindenkori uralkodó osztály tagjai, királyok, császárok, főnemesek, főpapok, gyárosok, nagypolgárok és kereskedők támogatták. Ők rendelték meg és határozták meg az egyes műalkotások témáit, és ők fizették ki a mestereket.

– Fel kell ismernünk, hogy nem a kor művészete volt életellenes és veszélyes az állampolgárokra, hanem a „csengőfrász” és az a létbizonytalanság, hogy nem lehetett tudni, mikor és kiért jön az ÁVH fekete autója. A szocialista realizmus „parancsra született” művészet volt, de a Rákosi–Kádár-korszakban a szocreál mellett létezett történelmi realizmus, népi realizmus, katolikus realizmus, majd a tiltott kategóriából kikerülve a 60-as évek végétől megjelenhetett a polgári realizmus is, aminek egyik kiemelkedő képviselője ifj. Czene Béla festőművész volt. Így a kor művészetét új összefoglaló terminológiaként akár „retró realizmusnak” is nevezhetjük.

Piros nyakkendő

Ráadásul a Rákosi-korszakban elvárás volt a magas művészi színvonal; ahogyan Révai József kultuszminiszter mondta: „Az eszmei tartalomnak magas művészi formában kell jelentkeznie, mert enélkül könnyen külsőségekre korlátozódik.” Később, a Kádár-korszakban ez a művészektől elvárt magas színvonal lanyhulni, oldódni kezdett, noha maga a rendszer lényege nem változott. Barabás Géza szerint éppen ezért a korszakban készült kiváló alkotások hozzátartoznak a magyar kultúrához és történelemhez, ráadásként hű képet adnak arról az 1945–90 közötti politikai időszakról, amelyről a mai fiatalok már vajmi keveset tudnak.

Hogy valóban a korszak legkiválóbb munkái kerüljenek a Gaál Imre Galéria kiállítására és az ezzel párhuzamosan megjelent tanulmánykötetbe, a szakértő hosszas kutatómunkába kezdett: megnézte a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria képnyilvántartását, majd a raktárait, de gyűjtőknél, kereskedőknél és régiségpiacokon is keresgélt. Így választotta ki azt az 55 festményt és 12 rézkarcot, amelyek felkerültek a galéria falaira. Vannak köztük erősen szocreál, így gyárakat, munkásokat, építkezéseket ábrázoló képek, de ellenpontként csendéletek, életképek és tájképek is. Mely utóbbiak habár a szocreál korszakban készültek, mégsem kötődnek szorosan a stílushoz.

– Minden korban van az embernek bizonyos mértékű szabadsága, így a legsötétebb korszakban is dönthetünk többféleképpen – vélekedik Barabás Géza. – Nyilván ha a diktatúra időszakában egy művész nem festett olyan alkotásokat, amilyeneket elvártak tőle, nem állíthatott ki, nem vásároltak tőle, így a megélhetése bizonytalanná válhatott. Olykor azonban egy kis találékonysággal ezen is túl lehetett lépni. Így például Glatz Oszkár Lányok népviseletben című képén egy piros nyakkendővel utalt az elvárások teljesítésére, míg Veres Géza Békegalambot hímző lányt ábrázoló portréján teljesítette a „békeharc” és a szocialista realizmus politikai elvárásait.

Nincs új a nap alatt

A tárlatra beválogatott korhű alkotások kiváló művészi kvalitásuk mellett időutazásra invitálnak, történelmi visszatekintést, egyben értékes kulturális szórakozást nyújtanak az érdeklődőknek. Egy látogató például úgy fogalmazott, a képek egyfajta „emlékezeti optimizmust” és „nosztalgikus életérzést” keltenek az idősebb korosztályhoz tartozó szemlélőben, hiszen visszaidézik a gyermekkor gondtalannak tűnő éveit, a fiatalkor szépségeit. A kiállításon hiába is keresnénk, nem találkozhatunk egyetlen olyan portréval sem, amely a korszak vezető politikusait, köztük Sztálint, Rákosit vagy a diktatórikus rendszer teoretikusait, megalkotóit, Marxot, Engelst, Lenint ábrázolná. Egyetlen kivétel Kádár János 1949-ben készült portréja, amelyen belügyminiszterként szerepel; a kép szimbolikusan és tárgyilagosan is összeköti a Rákosi- és a Kádár-rendszer diktatúráját.

– Minden társadalomnak négy alappillére van: a közös nyelv, a közös történelem, a közös kultúra és a vallásunk a népi hagyományainkkal együtt. Ha ezeket a tartópilléreket hagyjuk meggyengíteni, a társadalom alapjaiban inog meg – vallja a kiállítás kurátora.

Közben párhuzamot von az egykori diktatórikus szocialista és a mai nyugati liberális propaganda között. Ez utóbbiak ugyanis mintha magukénak éreznék Révai József ideológiáját, aki szerint „népünk szocialista átnevelésének szolgálatába kell állítanunk minden eszközt: az iskolát, az agitációt és propagandát, a művészetet, a filmet, az irodalmat. A tömegek kulturális mozgalmának minden formáját”.

– Ez azt jelenti, hogy a kommunista diktatúra ideája nem szűnt meg végérvényesen, hiszen a mai nyugati liberalizmus a tengerentúli „nagy testvér” támogatásával éppen az 50-es évek kelet-európai, kommunista-bolsevik diktatúrájának elveit és módszereit követve szeretné a polgárokra erőltetni akaratát. De úgy tűnik, a Rákosi–Kádár-kori diktatúra hazai rajongója, követője az is, aki polgármesterként az 1956-os levert forradalom pufajkás képviselőjéről szeretne utcát elnevezni, arról, aki a forradalom utáni „rendcsinálásban”, megtorlásban jeleskedett.

Nagyon nem mindegy tehát, hogy a mai fiatalok mennyire vannak tisztában a közeli történelmünkkel. Hiszen nincs új a nap alatt: az új keletű izmusok más színű álruhában és más jelszavakkal ugyan, de visszatérhetnek közénk, és beárnyékolhatják nehezen kivívott szabadságunkat.