Szökevény tudat, renitens robotok

A Russo testvérek, Anthony és Joe 2014-ben kapták meg életük nagy lehetőségét: a Disney rájuk bízta az Amerika kapitány franchise második részének rendezését. Képregényfilmes bemutatkozásuk (A tél katonája, 2014) olyan jól sikerült, hogy Amerika kapitány következő bevetésének „parancsnokai” is ők lettek (Polgárháború, 2016), majd leforgatták a Bosszúállók franchise harmadik és negyedik részét (Végtelen háború, 2018; Végjáték, 2019). És míg e filmek elkészítése összesen 1,1 milliárd dollárba került, világszerte 7,4 milliárd dollár értékben váltottak rájuk jegyet a pénztáraknál!

Ezek után senki sem kérdőjelezte meg, hogy a Russo testvérek tisztában vannak vele, hogyan kell emlékezetes – drága és látványos, sok nézőt vonzó, ugyanakkor kritikusok körében is elismerést arató – filmeket készíteni. Így amikor felröppentek a hírek, hogy legújabb munkájuk, az Elektronikus állam a Netflix gyártásában készül, és a szolgáltató legnagyobb – mintegy 320 millió dolláros – költségvetésű produkciója lesz, nem sokan lepődtek meg. (Talán csak azok, akik emlékeznek rá, hogy a testvérek előző netflixes filmje, a 2022-es A szürke ember kimondottan középszerű lett.)

Az Elektronikus állam a magát digitális alkotóként meghatározó, svéd Simon Stalenhag azonos című mesekönyvéből készült. A magyarul is olvasható kötet (Agave könyvek, 2019, 2025) hatásának legfőbb titka az, hogy a képek által bemutatott világ egyszerre ismerős és ismeretlen, így kissé nyugtalanító. Nem utolsósorban azért, mert a szöveg nem kínál egyértelmű magyarázatot arra, miért és hogyan került igencsak lehangoló állapotba a cselekmény helyszínéül szolgáló, kilencvenes évekbeli, fiktív Amerika.

Vagyis: a kötet elsősorban vizualitásával és atmoszférájával hat. A forgatókönyvírók tehát megpróbálták konkrétabbá formálni és aprólékosabban bemutatni a könyvben ábrázolt világot, továbbá összefüggő történetet alkotni a filmváltozathoz, és karakterrajzzal kiegészíteni Stalenhag homályos, kihagyásos narratíváját. 

A film így egy 1990-ben játszódó jelenettel kezdődik, amelyben megismerhetünk egy testvérpárt, Christophert és Michelle-t.  A fiú kimagaslóan okos, de nem biztos magában. A nővére buzdítja és támogatja, ugyanakkor megígéri neki, hogy mindig együtt lesznek. (Az ilyen ígéretek, ugye, nem véletlenül hangoznak el, főleg nem a film elején.)

Aztán pár percbe sűrítve kapunk egy híradós anyagokból összeállított, világmagyarázó montázst: a kilencvenes évekre Amerika-szerte elterjedt, intelligens robotok – a szüntelen munka és a teljes jogfosztottság miatt – fellázadtak az emberek ellen. A háborúban egészen addig az emberiség állt vesztésre, amíg egy Ethan Skate nevű innovátor – a Sentre Technologies nevű óriásvállalat első embere – elő nem állt a neuronsisakkal.

Ez a fejre csatolható szerkezet lehetővé tette az embereknek, hogy ne fáradékony, sérülékeny testükbe zárva kelljen felvenniük a harcot a robotok ellen, hanem a tudatukkal irányított, antropomorf drónokat küldjenek csatába maguk helyett. Így sikerült felülkerekedniük, és a háború a robotok vereségével végződött. 

Ezek után 1994-be ugrunk, és kezdetét veszi a tulajdonképpeni cselekmény: Michelle nevelőszülőknél van – évekkel ezelőtt ugyanis autóbalesetet szenvedett, a családjával együtt, és csak ő élte túl. Egy éjjel azonban egy rajzfilmsorozat hőséről, Cosmo Kidről mintázott robot hatol be a hálószobájába, hogy elmagyarázza – pontosabban: elmutogassa – neki: az öccse tudata rejtőzik a koponyájában, vagyis csak fizikai megjelenését tekintve robot, voltaképpen azonban nem más, mint a halottnak hitt Chris!

Michelle arra következtet, hogy testvérét a maga hús-vér valójában a Sentre tartja fogva, ezért –Cosmo Kid/Chris társaságában – elindul az óriásvállalat székhelye felé. Mivel a háború alatt hozott, robotellenes intézkedések még életben vannak, óvatosnak kell lenniük: rejtőzködve utaznak. Aztán találkoznak egy Keats nevű exkatonával, aki – a tilalmakra fittyet hányva – egy Herman nevű robottal furikázik. Négyesben indulnak hát a Sentre központja felé, csakhogy nincs egyszerű dolguk…

A film több korábbi alkotásból merít: az, hogy a robotok az ember ellen fordulnak, olyan filmekből lehet ismerős, mint a Mátrix (1999), vagy az 1984-ben indult Terminator-franchise. Az, hogy e géplények nem feltétlenül ellenségesek – vannak köztük együttműködők, mi több, barátságosak is –, olyan mozgóképes alkotásokat idéz, mint a Chappie (2015), a Wall-E (2008), vagy éppen a Rövidzárlat (1986). 

Az az elképzelés, hogy az ember elméjének tartalma informatikai alapegységekké alakítható – és onnantól kezdve úgy kezelhető, mint egy kiterjedt, de nem különösebben bonyolult adatbázis – többek között a Beépített tudat (2016) című filmben bukkant fel. Azt, hogy az emberek nem a maguk fizikai mivoltában, hanem valamiféle helyettesítő testében végzik a feladataikat, az Avatar (2009) vagy a Hasonmás (2009) című alkotások tárták a nézők elé. És hogy a fél világot uraló óriáscég vezetőjének pozíciója és hatalma nem megdönthetetlen, arról például a Ready Player One (2018) mesélt. 

Az Elektronikus állam tehát túlnyomórészt újrahasznosított elemekből építkezik, de ettől még lehetne érdekes, izgalmas, figyelemfelkeltő. De nem az, és ez leginkább a Christopher Markus és Stephen McFeely által jegyzett forgatókönyvnek tudható be: a cselekmény tétova tempóban halad előre – sőt, olykor megtorpan és egy helyben topog –,  összességében pedig meglehetősen kiszámíthatónak mondható. Talán egyetlen fordulat akad benne, amely ne lett volna sejthető, már a kibontakozás szakaszában.

Ráadásul a szerzőpárosnak nem sikerült olyan karaktereket alkotni, akiket a néző megszerethet, akiknek szurkolhat vagy akiktől félhet. Chris nagyon okos, de azon túlmenően meglepően semmilyen. Michelle feltűnően ragaszkodik hozzá, de nem derül ki, miért. És ha mindez még nem lenne elég: a testvéreket alakító színészek – a Stranger Things című sorozatból ismert Millie Bobby Brown, valamint a jellegtelen Woody Norman – között nem működik a kémia a képernyőn. 

A Keatset megszemélyesítő Chris Pratt mintha A galaxis őrzőiben játszott karakterét, Űrlordot jelenítené meg újra, annak esetlen sármja, bumfordi vonzereje nélkül – Keats tehát affektált és idegesítő alak. Az antagonistát életre keltő Stanley Tucci jó, mint általában, de szerepe olyannyira kidolgozatlan, hogy e kétdimenziós figura esetében még ő sem tud csodát tenni. 

Így Keats robothaverja, Herman maradhat meg leginkább a néző emlékezetében, ami – tekintve, hogy három húzónévnek szánt, jól fizetett színész mellett felbukkanó, CGI-jal megjelenített figura – kissé furcsa. De szórakoztató és vagány karakter, jó dumával: az embereket húsbábunak hívja, robottársát, Cosmo Kidet Citromfejnek – bár arra, miért mentette meg Keats életét a háborúban, vagyis tulajdonképpen miért olyan, amilyen, nem kapunk választ.

És ha már itt tartunk: a fim a központi kérdésben – milyen (legyen) az emberek és a robotok viszonya? – amellett foglal állást, hogy az embereknek nem csak együtt lehet, de együtt kell élniük a robotokkal, amelyek (akik) immár velük egyenértékű, egyenrangú társak. Ezt legalább három jelenet igazolja. 

Az egyikben a robotellenállás múltbéli vezetője, Mr. Mogyoró beszél a körülötte élő géplényekről, kijelentve: „Itt maguk mögött hagyhatják a munkakört, amit az emberek kényszerítettek rájuk, és rátalálhatnak valódi önmagukra”. Vagyis: a robotoknak éppen úgy egyéniségük van, mint az embereknek – és éppen úgy keresik magukat, mint a humán lények. 

A másodikban Keats vallja be Hermannak:  „Szeretlek, Herm, szeretlek! De úgy igazán! Talán jobban, mint egy barátot!” Hogy ki lehet, akit az ember jobban szeret, mint a barátját, elsősorban attól függ, ki tesz ilyen kijelentést, de a lényeg: ebben a filmben Keats egy gép iránt viseltetik ilyen érzésekkel. 

A harmadik jelenet a lezárásban található, és az tűnik ki belőle, hogy egy gépi élet legalább annyit ér, mint az emberi, azaz: egy robot éppen annyira fontos, mint egy humán lény! Az Elektronikus állam tehát végső soron a kötődési mintázatok megváltozását, az érzelmi struktúrák átrendeződését ábrázolja, és ebből a jövőben készülő, szintén az emberek és a gépek viszonyát boncolgató filmek üzenetére nézvést is levonhatunk néhány következtetést.

De hogy ne csak a negatívumokról essék szó: a filmben több érdekes mozzanat is látható, hallható. A már említett, híradós anyagokat idéző montázsból például kiderül, hogy a robotokat a Disney fejlesztette ki, 1955-ben, hogy reklámozza a cég vidámparkjait – egy apró fricska a Netflixtől a mára az egyik legnagyobbá, legbefolyásosabbá vált stúdiónak! Az a képsor, amely az Iwo Dzsima-emlékművet megrongáló – a szoborba öntött emberek kezéből a zászlót kiragadó és messzire hajító – robot  akcióját mutatja be, néhány másodpercben többet mond az emberek és a gépek viszonyáról, valamint a következő évtizedek lehetséges fejleményeiről, mint megannyi egész estéssé nyújtott, kiüresedett sci-fi film!

Az olyan megállapítások, mint az Ethan Skate szájába adott „A jövő ijesztő dolog. Pláne úgy, hogy a te kezedben van”, szintén elgondolkodtatóak. Mindezeken túl: a film vizuális kiállítása tökéletes, a CGI pazar – a költségvetés jó része tehát a látvány megalkotására ment el –, és a felcsendülő betétdalok sikeresen idézik meg a kilencvenes éveket.

Az Elektronikus állam tehát több érdekes apróságot tartalmaz, egyszer tehát minden további nélkül meg lehet nézni, de csak egyes részleteiben lehet sikerültnek mondani, nem összességében. Ennek talán az az oka, hogy túl sok minden akart lennie egyszerre: családi dráma, road movie, az emberek és a robotok közötti viszony alakulását bemutató buddy movie, vagyis haverfilm, továbbá disztópikus sci-fi. Vagy az, hogy a készítői – jól érezhető módon – nem tudták eldönteni, hogy az általános iskolás vagy az érettebb korosztályokat szólítsák-e meg, végül két szék közt a padlóra estek.

Így vagy úgy, a Netflix műhelyéből ezúttal sem erős, emlékezetes sci-fi/kalandfilm került ki. Talán az alaposabban átgondolt alkotói koncepció hiányzik belőle, talán a bátorság. De – ha már az emberek és a gépek viszonyát vizsgáló alkotásról van szó – helyesebb, ha azt mondjuk: a lélek.

(Elektronikus állam/The Electric State. Szinkronizált amerikai sci-fi/kalandfilm/dráma. Játékidő: 128 perc. Rendezte: Anthony és Joe Russo, 2025. Elérhető a Netflix kínálatában.)