Szórakoztatni a Jóistent

– Az igazán nagy választóvonal az elnök és a többiek között húzódik a felelősségben, intézkedésben – mondta elnökké választása után egy interjúban. Mennyire tapasztalta ezt az elmúlt egy év során?

– Természetesen kiemelkedő felelőssége van az elnöknek, hiszen egy személyben a tulajdonosi jogok gyakorlója. A költségvetéssel kapcsolatos átcsoportosításokhoz, bármiféle támogatáshoz és szerződéshez az ő aláírása szükséges. Vannak olyan területek persze, ahol elegendő a főtitkár ellenjegyzése. Ilyen volna a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ ügye, ahol a titkárság köti a szerződést. Itt azonban azért ragaszkodtam hozzá, hogy én legyek az aláíró, mert ezt a projektet megboldogult Marosi Miklóssal mi készítettük elő. A feladatokat, intéznivalókat tekintve viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Kiss János és Rátóti Zoltán személyében két olyan alelnök társam van, akik nagy terheket vesznek le a vállamról. Kiss János intézi az akadémia regionális csoportjaival kapcsolatos ügyeket, ami önmagában óriási munka. Különösen azért, mert tovább szeretnénk bővíteni a hálózatot: első körben Erdélyben. Rátóti Zoltán pedig komoly feladatot vállalt a Pesti Vigadó működtetésével. A Vigadónak meg kell teremtenünk az igazi arculatát, markánsabban el kell helyeznünk Budapest kulturális térképén. A nemzetközi kultúrdiplomáciában pedig nyugodtan támaszkodhatom Richly Gábor főtitkárra, akinek nagy tapasztalata és jártassága van e téren.

– Hol tartanak azok a nagy ügyek, amelyek előmozdítását ígérte elnökké választásakor?

– Az egyik ilyen az említett építészeti múzeum volt, amelynek a tervezési pályázata éppen akkor zárult le, amikor elnökként hivatalba léptem. Ennek idén februárban kötöttük meg a tervezési szerződését a nyertes pályamű készítőivel. Azóta intenzív munka folyik, hiszen ez bő egyéves tervezési feladat műemlék épülettel, illetve újakkal, épületfelújításokkal, több mint 25 ezer négyzetméteren. A regionális szervezetek kiépüléséről az imént beszéltünk, és ott van még a háromezrelékes törvény is, amelynek a lényege, hogy a beruházási keretösszegből legalább ekkora részt képző- vagy iparművészeti alkotásokra kell fordítani. Az ezzel kapcsolatos miniszteri rendelet várhatóan még idén megjelenik. Itt a végrehajtásra készülünk, hiszen ezen a területen a Magyar Művészeti Akadémiának komoly szerepe lesz: egyrészt hátteret biztosítunk hozzá, másrészt alkotóművészeket javaslunk. És szeretnénk egy gyűjteményt is készíteni jó példákkal, amelyet terveink szerint az építészeti múzeum honlapján lehet majd megtekinteni.

– És mi a helyzet az Akadémiai Klubbal?

– Két hónapja útjára indítottuk. A klubot olyan kulturális fórumnak képzeltem el, ahol művészetről és társadalomról, az élet nagy kérdéseiről lehet beszélgetni. Döntéshozókat, minisztereket, államtitkárokat hívunk meg, hogy az akadémikusaink első kézből halljanak a kultúrát érintő közéleti kérdésekről. Nagyon más ugyanis az államigazgatási, a politikai logika, mint egy művész gondolatvilága – ezt a két oldalt érdemes lenne jobban összehangolni ezekkel az alkalmakkal.

– Korábban az MMA Építőművészeti Tagozatának vezetőjeként, majd az akadémia alelnökeként alapvetően építészeti ügyekkel foglalkozott. Hogy éli meg azt, hogy most rendre más művészeti kérdésekkel foglalkozik, más tematikájú rendezvényeken, konferenciákon szólal fel?

– Az elnökséggel járó feladatoknak ezt a részét kifejezetten szeretem. Érdeklődéssel fordulok minden téma, minden más művészeti ág felé. Nemrég volt a magyar nyelv napja, és bár diákként nyelvtanból nem tartoztam a legjobbak közé, felemelő volt a nyelv szelleméről beszélni és arról, hogy a nyelvünk a nemzet megtartó ereje. Külön kiemelném a nemrég a kiadónk gondozásában Joseph Ratzingertől, azaz XVI. Benedek pápától megjelent Politika, szabadság, hagyomány című gyűjteményes kötetet, amelynek bemutatóján köszöntőbeszédet mondhattam. Lenyűgözött az a beszélgetés, amelyet Erdő Péter bíboros úr folytatott kiváló tudású emberekkel Ratzinger tanulmányainak és egyáltalán a katolikus gondolkodásnak a hihetetlen mélységeiről. Amellett, hogy jó volt hallgatni az eszmecserét, szomorúságot is éreztem, hiszen mindebből még élesebben kiviláglik, hogy Európa ebben a fene jó dolgában hogyan tagadja meg és veszíti el a gyökereit. Holott csak annyit kellene mondani, hogy volt apám és anyám. Hogy van egy zsidó alapú keresztény kultúra, amely kétezer éven keresztül ezt a földrészt irányította, és amely alapvető gondolkodásmódot jelent, még akkor is, ha ma sokan ateisták, sőt istentagadók. De még ekkor is van egy belső iránytű, belső tartás. Ezek jelentették az európai kultúra alapját, ezt kihúzni az európai alkotmányból több mint bűn. Az Európába tömegével érkező migránsok gyökerét vesztett társadalommal találkoznak, miközben nekik erősek a gyökereik, és erre büszkék is – joggal, teszem hozzá. A migráció nem arról szól, hogy velük van probléma, hanem valójában velünk van probléma. Velünk, akik nem tudjuk, hogyan kell kezelni.

– Az akadémia eddig is jelentős kiadói tevékenységet folytatott, de a Ratzinger-kötet megjelentetése igazi nagy dobás volt. Ez egyfajta állásfoglalás az MMA részéről ebben az ateista-nihilista világban?

– Nem az a fő cél, hogy kiálljunk a mellünket döngetve, és feltartsuk a zászlót. Az akadémiának, illetve a kiadónak az a feladata, hogy értékeket őrizzen és azokat értő módon bemutassa. XVI. Benedek pápa komoly érték, ahogy értéknek tartjuk mások mellett Roger Scrutont vagy éppen Molnár Tamást is. Közben természetesen a művészeinket, alkotóinkat is dokumentáljuk, folyamatosan jelentetjük meg a róluk szóló könyveinket. Hangsúlyozom, hogy az MMA Kiadó nonprofit alapon működik. Amit esetleg más kiadó ilyen-olyan okokból nem tud megjelentetni, nekünk azt is ki kell adnunk, hiszen erről szól az értékmentés és az értékőrzés.

– Viszonylagos csendben működik az akadémia, holott a megalakuláskor, majd egy-két ügy kapcsán a balliberális sajtó korábban komoly hecckampányokat folytatott ellene. Minek köszönhető ez a nyugalom?

– Az akadémia megalakulása, alkotmányos köztestületté emelése beállt világot, érdekeket és megszokott rendet sértett. Nagyon hasonló ez ahhoz a jelenséghez, amikor valaki órákig ül egy fotelban, majd feláll, és fáj mindene. Meg kell mozdulni, mozogni kell, de ettől még nem dől össze a világ, csak állapotváltozás történik. Fekete Györgynek – Isten nyugosztalja – elévülhetetlen érdeme volt abban, hogy az akadémia köztestületté vált. Ehhez ő kellett, aki értette a politika és az államigazgatás nyelvét is. Elődömnek, Vashegyi Györgynek a konszolidáció volt az egyik nagy feladata, amit kiválóan végre is hajtott. Az enyém most az, hogy szárba szökkentsek további jó kezdeményezéseket. Ehhez nem árt, ha csend van, ha nyugodtan tudunk dolgozni.

– Ugyanakkor talán a köztestületté válás óta nem volt olyan nehéz a gazdasági helyzet, mint most. Ez mennyire nehezíti meg az MMA működését?

– Természetesen hátráltat és megnehezít bizonyos lépéseket. A magyar kultúrafinanszírozás sajátságos: finoman szólva nem áll túl erős lábakon a mecenatúra. De azért van már néhány magánalapítvány, vagy működik a Nemzeti Kulturális Alap, amely az ötös lottó adójának megadott százalékából és a szerzői jogokból komoly források felett rendelkezhet. Azt szoktam mondani, annyi pénzünk van, amennyi van, abból csináljuk, amit lehet. Két fontosabb területen viszont szükségünk lenne komolyabb forrásokra. Jövőre talán a nehézségek ellenére is el tudjuk kezdeni a Hagyatékból örökség programot, hogy szellemi alkotások csak azért ne menjenek a semmibe, mert nincs gazdájuk. Az örökösök nem mindig tudnak mit kezdeni a hagyatékkal. Olyan rendszert szeretnénk kiépíteni, amelyben a hagyatékokból nemzeti örökség lehet, sőt talán egyfajta nemzeti kincstár, amelyben szabadon felhasználható értékekre lelhet bárki.

– Mi a másik tervük?

– A művészettel nevelés programja. Freund Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke mondta, hogy nemcsak mindennapos testnevelésre, hanem mindennapos katarzisra is szükségük van a gyerekeknek. Ez építi föl, ez hajtja előre őket. Nagyon sok területen zajlik ennek a programnak az előkészítése konferenciákkal, közös gondolkodással. Ha meglesz a lehetőség rá, belekezdünk egy nagy nemzetközi projektbe is, amelynek keretében Japántól Finnországon át Magyarországig azt mérnénk, hogy egy-egy művészettel foglalkozó osztály eredményeiben kimutatható-e bármilyen többlet, vagy ez csak legenda. A döntéshozók elé tényeket szeretnénk letenni, ehhez kellenek kifinomult adatok.

– Bartók és Kodály országában ez kérdés?

– Igen, komolyan kell vennünk a kérdést: mit ad a zene? Ad-e valamit? Nem a művészet váltja meg a világot, de fontos lenne egyensúlyt teremteni az intellektuális ismeretanyag és a léleképítés között. Ne akarjunk kevesebbet, mint művelt emberfőket kinevelni! Az építészképzés kritikájaként szoktam elmondani, hogy még mindig a száz évvel ezelőtti oktatási rendszerre építünk. De ez nem csak az építészet területén van így! Gondoljunk bele, mit jelentett száz évvel ezelőtt egy érettségi, és mit ma. Akkor érettségivel középhivatalnok lehetett valaki, tudott latinul, németül és nagyon mély általános műveltsége volt, amelyre rá lehetett építeni bármilyen szaktudást. Ma – tisztelet a kivételnek – diplomás segédmunkásokat képezünk, akik adott feladatkörben működnek. Lehet, hogy a világ errefelé megy, de hadd jegyezzem meg, ez a gépvilág.

– Nemrég műemléki védettséget kapott az akadémia alapító elnökének, Makovecz Imrének tizenkét alkotása. Miként értékeli ezt a fejleményt?

– Ennek a lépésnek az alapja az a rendszerező, összegző munka, amelyet a Makovecz Alapítvány már több mint egy évtizede folytat. Ez a munka találkozott azzal a kormányzati szándékkal, hogy határozzuk meg azokat az építészeti műveket, amelyek a továbbélésünket, a nemzeti karakterünket jelentik. Azt az építési kultúrát, arculatot, lelkületet, amely speciálisan a Kárpát-medencére jellemző. Ebben Makovecz Imrének hatalmas szerepe van, hiszen modern építészként olyan módszert mutatott be, amellyel ez a karakter megjeleníthető. Ezért rendkívüli jelentőségű, hogy az épületei – nem lepusztultan, hanem jó állapotban – fenntarthatók: üzemeltetni és közösséget szervezni lehet beléjük, hiszen a ház üresen mit sem ér. A ház egy közösségnek a köpenye, burka, ha tetszik, egyfajta architektonikus aurája. Aki járt már Makovecz-épületben, csukja be a szemét, és emlékezzen vissza, mi történt vele ott! Velem az, hogy fél centivel magasabb lettem, kicsit kihúztam magamat, a mellkasom kitágult, majd körbenéztem és azt éreztem, hogy a világ közepén állok.

– Jövőre lesz Makovecz Imre születésének 90. évfordulója. Mivel készül erre a jeles dátumra az akadémia?

– Kormányhatározat alapján a Makovecz Alapítvány életmű-kiállítást szervez, amelynek a Műcsarnok révén az akadémia lesz a befogadója. Nagyszabású konferenciát is rendezünk majd, emellett elkészítettem a Makovecz Kutatóintézet tervezetét. Makovecz Imrének ugyanis a meglehetősen intenzív munkássága alatt számtalan olyan kezdeményezése, kérdésfeltevése volt, amely időhiány vagy más ok miatt csak kezdeményezés maradt, és amit egyelőre mi, tanítványok sem vittünk igazán végig. Csak néhány alapkérdést említek most: hogyan lakjunk? Mi a lakhatás alaptípusa a Kárpát-medencében, amit a lelkünk elvisel? Látható, hogy bár voltak felfutásai, sem az angol típusú sorházaknak, sem az alacsony, intenzív skandináv beépítésnek nem lett igazán foganatja idehaza. A magyar léleknek ugyanis a föld az otthona: ameddig ellátok, addig az enyém. A pusztán lakunk még mindig, ott lovagolunk. Szóval tisztázni kellene, hogy melyek azok a lakhatási módok, amelyek idevalók. És milyen intenzitású legyen a beépítés? Hol kellene annak gátat vetni, amit ma is látunk, a 600-1000-1500 lakásos „lakóparkok” terjedésének a másfél-kétmilliós négyzetméterárakkal? Igaz, hogy ezeknek kicsit jobb az alaprajzuk, de közösségi szempontból rosszabbak a régi rendszer paneltömbjeinél is. Tényleg ez kell nekünk, vagy valami más? Ezekre Makovecz Imrének mind voltak meglátásai, gondolatai. A kutatóintézet vizsgálhatná, mi valósítható meg ezekből a felvetésekből, illetve mi az, ami esetleg már nem, és mi az, ami még nem aktuális.

– Az MMA új kiadványának, a Művészkörnek a beköszöntő írásában is Makovecz Imrét idézte: „Az ember úgy dolgozzon, hogy szórakoztassa a Jóistent, ha őt sikerül szórakoztatni, az egész világ kapott valamit.”

– Makovecz Imrének sok fantasztikus tulajdonsága volt. Az egyik az, hogy ki tudott mutatni ebből a zárt világból. Olyan szempontokat tudott felvillantani – mint az Isten szórakoztatása –, amelyek magasabb rendűek a kisstílű, világi érdekeinknél. Ahogy az életünk csak a halálunk tükrében értelmezhető, ezek olyan gondolatok, amelyektől ma szinte mindenki megijed. A mai ember – főleg az északi féltekén – halálfélelemben él. Mindent megtesz, hogy ne kelljen a sorsával foglalkoznia, és azzal az egyetlen biztos dologgal, hogy elmegyünk ebből a világból. Ezért fontos, hogy tudjunk más perspektívából, az isteni nézőpontból is rátekinteni a világra. Ahogy ez – meglátásom szerint – Makovecz Imrének sikerült.