Szövik sorsunkat a párkák

A merániak és a magyarok között kibékíthetetlen ellentét dúl, a robbanás előtti feszült pillanatok ezek: királya távollétében Gertrudis az udvarban szép lassan maga alá gyűrt minden hatalmat, az idegeneknek pozíció jár, a magyaroknak alávetettség. A merániak a vörös árnyalataiban játszó, modern szabású öltözetei látványos ellenpontját adják a magyar nagyurak fekete, zsinóros ruhájának, miközben a zene és a mozgás is erre az ellentétre épül: a tisztán csengő népdalok, és a legényes feszes koreográfiája áll szemben az udvar már-már révületbe hajló, modern zenéjével, a lázas vonaglással, a groteszk orgiák fullasztó közegével.

Érezhetően ez a sötétség ideje, amibe áldozat árán érkezik meg a fény, és vele – talán – a megtisztulás. Az alaphelyzetben persze nem nehéz felfedezni a Kelet és Nyugat közé szorult létezésünk évszázadok óta kísértő problémáit, a globalista ideológiák és a nemzeti érdek képviselte világ eltérő értékrendjét, amiket szürreális motívumok sorával húz alá a rendező: a felcsendülő Lennon-slágert, az Ima­gine-t a merániai udvaroncok ropogós német szöveggel éneklik, Gertrudis pedig az udvarában élő gyerekeknek olyan, a polkorrekt szótárból bármikor előhúzható fogalmakat ismételget fölényesen, mint tolerancia, globális felmelegedés, vagy globalizáció. Az időnként szétváló, lesüllyedő és kiemelkedő színpadi tér­ele­mek pedig izgalmasan irányítják a figyelmet a hangsúlyosabb jelentekre.

A királyné tulajdon öccsét, Ottót (Her­czegh Péter) is hatalmi játékai eszközének tekinti, és hagyja – persze számításból –, hogy Bánk bán feleségét, Melindát elcsábítsa, közben a magyarok Peturral az élen pártütést szerveznek. Ebben a feszült, indulatokkal teli órában, titokban érkezik haza országjárásáról Bánk, akinek felbukkanása olyan, mint mikor kő hull a tóba: megállíthatatlan hullámokat vet. 

„A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki beleegyezik én nem ellenzem” – hangzik el kétféle interpretációval János esztergomi érsek levélének híres mondata, ami bár nem Katona szövege, tökéletesen érzékelteti a széthúzás örök jelenvalóságát. Eleinte Bánk sem tud dönteni: hű a felkent királyhoz, ám egyre erősebb benne az elégtétel iránti vágy az övéit ért sérelmek miatt. Tiborc panasza azonban csak akkor ér el szívéig, amikor az udvari intrikák sötét árnyéka már az ő életét is közvetlen érinti. És ez a magánéleti szál mindvégig fontos marad, hiszen a történelem nagy fordulópontjait irányító hősök is csak emberek voltak, akiket bizony befolyásoltak az érzelmeik. Itt pedig Bánk egész élete megrendül: Ottó aljas eszközökkel csábítja el Melindát, aki eszét veszti, nem csak a szégyen miatt, hanem mert fiát elszakítják tőle. 

Barta Ágnes áldozattá váló Melindája az egyik legszívbemarkolóbb alakítás, mint egy balladai hős, rögeszmés mozdulataival próbálja a rajta esett mocskot minduntalan lesöpörni. Berettyán Sándor Bánkja meggyőző erővel rajzolja fel azt a lélektani ívet, ami végül elvezeti a gyilkosságig. Ács Eszter Gertrudisa démonikus asszony, akit – szinte sorsszerű –, hogy végül a saját trónusa zúz halálra, a király pedig hazatértekor őszintén elsiratja: II. Endre Berettyán Nándor alakításában tekintélyt parancsoló, nagy király, aki az utolsó jelenetben fókuszává válik az előadásnak. Érdekesség, hogy a rendező fiatalokkal játszatja az általánosságban érett színészek alakította szerepeket, öröm látni, hogy meggyőző, mély és érzékeny alakításaikkal a hátukon viszik az előadást. 

A végkifejletben Bánk a felesége holtteste fölé hajolva többször az égre kiáltja, „Nem ezt akartam én” – ám úgy tűnik, nem volt más választása. Az utolsó képben a háttérben mindvégig kattogó, jókora szövőszékek – amelyeken a párkák megállíthatatlanul szövik a sors fonalát – felfedik titkaikat, a rajtuk készült vásznak kibomlanak, így láthatóvá válik a Szent Korona, a pelikán mint Krisztus-jelkép, és a nap szimbóluma. Így a történet elemelkedik térből-időből, jelezve talán azt is, mindez közös sorsunk: a történelem nem a fejünk felett vonul el, annak – ha akarjuk, ha nem – mindannyian részesei, felelősei vagyunk.