Fotó: Nagy Attila
Balázsi Gergő Ármin és Tatiana Melnik az Operaház A hattyúk tava előadásán
Hirdetés

– Táncolta A diótörő hercegét, Des Grieux lovagot a Manonban, Rudolf trónörököst a Mayerlingben, márciusban pedig A hattyúk tava Siegfriedjeként láthatja újra a közönség. A hősi típusú szerepekre születni kell?

– Az alkatom főként hősi szerepekre predesztinál. Persze van különbség szerep és szerep között: a hattyúk tava Siegfriedje fiatal, naiv szerelmes, míg a nemsokára újra az Operaház műsorára kerülő Don Quijote című darab egyik főhőse, Basil spanyol macsó, vagyis jóval temperamentumosabb figura. Ezért is csodálatos a balett, mert nagyon sok különböző karakter jelenik meg benne, mindegyik más táncostípust kíván. Hála Istennek sok hercegszerep talált meg az elmúlt időszakban, a nagy klasszikus balettszerepek közül azonban vitathatatlanul A hattyúk tava Siegfriedje a kedvencem.

– Miért?

– Talán mert ezzel debütáltam 19 évesen az Operaház színpadán. Emlékszem, a premier előtti éjszakán nem sokat aludtam, olyan nagy volt bennem a drukk. Ilyen fiatalon komoly kihívásnak éreztem, hogy négy felvonáson át fel kell építeni a szerepet, természetesen ügyelve arra, hogy a zenével teljes összhangban mozogjon az ember, figyelni a partnerre, a tánckarra, a közös játékra.

Korábban írtuk

– És ma mi adja Siegfriedként a legnagyobb kihívást?

– A szólók és a kétszemélyes táncok mindig kihívást jelentenek, hiszen magas szintű technikai tudást követelnek. A herceg négy felvonáson keresztül szinte mindvégig színpadon van, az utolsó felvonás végén pedig meghal – a darab fináléjában ez egyáltalán nem esik nehezemre. Siegfried tehát állandóan a színen van, és hiába állok vagy ülök le egy jelenetben, nem eshetek ki a szerepből, hercegként kell léteznem mindvégig. Kívülről annyit lát a néző, hogy például a báli jelenetben a herceg az asztalnál ülve figyeli az eseményeket, de valójában ez mégsem pihenés. Figyelem a kollégákat, a szólóknál drukkolok nekik, hogy minden flottul menjen, egyszóval a nem táncos részeknél is folyamatos koncentrációra, lelki készültségre van szükség. Mentálisan ilyenkor is százszázalékosan ott kell lenni, nem kalandozhatnak el a gondolataim. A darab egyébként nemcsak a férfiszólókban erős, az Odette/Odile szerepét alakító balerinák számára is brutálisan nehéz variációkkal van tele, és bár a hattyúhercegnő a második felvonástól lép színre, a hátralévő időben bőven pótolja a lemaradást.

– A hattyúk tava Siegfriedje a ba­lett­irodalom talán egyik legnehezebb szerepe. Hogyan lehet erre a fizikai megterhelést jelentő szerepre felkészülni?

– Körülbelül másfél hónappal a bemutató előtt elkezdjük próbálni a darabot, szinte minden nap foglalkozunk vele. A folytonos gyakorlás azért is elengedhetetlen, hogy bírjuk szuflával, hiszen tényleg komoly erőpróbát jelent végigtáncolni mind a négy felvonást. És persze kell az idő arra is, hogy kigyakoroljuk, csiszoljuk a koreográfiát, hogy mire eljön a bemutató, minden könnyedén és tökéletesen menjen. Olyan felkészülés ez, mint az élsportolóké, az állóképesség nagyon fontos része a táncos színpadi jelenlétének. A tengerből a jéghegynek csak a csúcsa emelkedik ki, az előadás mögötti hatalmas munka és a gyakorlásra fordított idő rejtve marad a néző előtt. Ezzel persze nincsen baj, hiszen a közönségnek azt kell látnia, hogy a táncosok minden mozdulata légiesen könnyed a színpadon. A balett-táncoson soha nem érződhet, hogy elfáradt.

– Felesége, Felméry Lili szintén ba­lett­művész: mennyire nehéz a karriert és a családi életet egyensúlyban tartani?

– Szerencsések vagyunk, mert csodálatos szüleink vannak, kisfiunknak még bölcsődébe sem kell járnia, mert a nagyszülők elvállalták a napközbeni felügyeletét, szívesen foglalkoznak az unokájukkal, és ezért igazán hálásak vagyunk. Emellett igyekszünk megoldani, hogy minél több időt együtt tölthessünk a kisfiunkkal, ami sokszor nem egyszerű, hiszen van, hogy nekem van este előadásom, és van, hogy Lilinek, sőt, sokszor előfordul, hogy együtt lépünk színpadra.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Annál talán nincs is kívánatosabb helyzet, mint amikor az életben is párt alkotó táncosok formálnak meg szerelmeseket a színpadon…

– Ez így van. Nemrég a Mayerlingben volt lehetőségünk a főszereplő párt, Vetsera Máriát és Rudolf főherceget alakítani. Ismerjük a másik legapróbb, legfinomabb rezdüléseit is, ezért tényleg az az ideális, ha együtt táncolnunk. Persze más partnerrel is ugyanúgy el kell tudnunk játszani a szerelmest, ez nem kérdés, ezekben a helyzetekben a jó partneri viszony a legfontosabb. Nyilván vannak ennek technikai kritériumai is – a társulatban ez mindenkinél megvan –, ám akkor lehet a partnerünkkel a legjobban együtt dolgozni, ha van elég idő arra, hogy összecsiszolódjunk és megszokjuk egymást. Számomra azonban mégis a legfontosabb, hogy ne feszültségben, hanem jó hangulatban teljenek a próbák, ellenkező esetben nem érzem magam komfortosan, nehezebben tudom a maximumot nyújtani.

– Sokan temetik a balettet, mondván, nem XXI. századi műfaj, ám erre rácáfolnak a telt házas előadások. A táncos számára mi adja e művészeti ág valódi szépségét?

– Valóban, a klasszikus balettben nincs sem virtuális valóság, sem XXI. századi technika, ám van benne érzelmekkel áradó zene és csodaszép koreográfia. Ezek a darabok több szereposztással futnak, és talán ez bennük a legizgalmasabb: hogy minden táncos a saját egyéniségén át formálja meg ugyanazt a figurát, amitől a darab is egy kicsit más megvilágításba, hangulatba kerül.

– Lassan tíz éve van a pályán: van olyan, amit szívesen eltáncolna, de egyelőre még kimaradt az életéből?

– Az igazság az, hogy nagyon boldog vagyok a családommal és a munkámmal, nem igazán szoktam azon töprengeni, mi maradt ki az életemből. Igyekszem százszázalékosan jelen lenni, és kiélvezni az éppen aktuális lehetőségeimet. Világéletemben itt szerettem volna táncolni, a budapesti Operaházban, csodálatos a repertoárunk, ami bőven ad lehetőséget a táncosoknak. Ha azonban egyet mindenképpen ki kellene emelnem, akkor talán az Anyegin lenne az. John Cranko koreográfiája fantasztikus, Csajkovszkij zenéje pedig az első hangtól az utolsóig óriási hatással van a nézőre. Ez olyan darab, amiben az ember tényleg otthagyja a szívét a színpadon.