Szuperhősök és szomorú rapperek

Az ezredforduló közepéig a televízió a mozi kisöccsének számított, a kis képernyő maximum a pályakezdő rendezőknek teremtett némi bemutatkozási lehetőséget, és a tévés sorozat műfajában is csupán néhány kiemelkedő produkció született. Körülbelül másfél évtizede, többek közt a Lost és a Prison Break (A szökés) szériák sikere után azonban egyre több tehetséges és ambiciózus alkotó ébredt rá, hogy ha lemond a nagyvászonról, kisebb költségvetésből és kevesebb kompromisszum révén valósíthatja meg vízióját, szembemenve akár az egyre fantáziátlanabb, kizárólag franchise-okban, folytatásokban, remake-ekben és eredettörténetekben gondolkodó hollywoodi nagy filmstúdiókkal. Ahogyan a világhírű rendező Martin Scorsese is elmondta nemrég egy interjúban a képregény-adaptációk mindent elsöprő divatja kapcsán: a mozi mára egyszerű vidámparki élménnyé süllyedt, korunk alkotásaiból teljesen kivesztek az átélhető emberi drámák.

Szuperhősök kora

Kijelentését igazolja, hogy az elmúlt évtized legsikeresebb ötven filmje között csupán négy önálló, előzmény nélküli darabot találunk. Ezek közül három természetesen folytatásokkal is bővült animációs alkotás, a negyedik pedig a Freddie Mercury és a Queen pályafutását feldolgozó Bohém rapszódia. A listát egyértelműen a szuperhősök uralják összesen tizenhat képregény-adaptációval, és a bevételi mutatókból úgy tűnik, a trend még közel sem érte el a csúcspontját. Mellettük az elmúlt időszakban az aktuális Csillagok háborúja-epizódok és az animációs Pixar-produkciók mellett leginkább a Disney tarolt klasszikus meséinek élő szereplős változataival. Az utóbbi két cég amúgy mára egy gigabirodalom része lett (Demokrata, 2019/51–52). A Disney a Pixar mellett felvásárolta a Csillagok háborúja jogait is birtokló Lucasfilmet, valamint a legsikeresebb képregénykaraktereket felvonultató Marvel Studiost, így elmondható: az elmúlt évtized ötven legsikeresebb produkciójának több mint fele a Disney nevéhez fűződik.

De nem csak a világ filmnézési szokásait irányító hollywoodi stúdiórendszer szerkezete, a fogyasztói szokások is megváltoztak. A tartalomgyártók közül egyre többen jöttek rá, hogy az interneten a kezdetektől folyamatosan jelen lévő illegális letöltéssel felesleges küzdeni, helyette inkább vonzó legális alternatívát kell nyújtani a közönségnek. Eleinte a televíziós adók kezdtek a neten is megjelenni műsoraikkal, majd a Net­flix álmodta a legmerészebbet: az online DVD-kölcsönzőként induló cég saját tartalmak gyártásába fogott, és lehetőséget nyújtott nagy stúdiók által visszautasított produkciók megvalósítására is. Alfonso Cuarón így készíthette el például a személyes hangvételű, félig életrajzi darabját: a Roma tavaly három Oscar-díjat is nyert. A Netflix az idei díjszezonban is garantáltan erőteljesen képviselteti magát Martin Scorsese gengsztereposzával, Az írrel, valamint az Adam Driver és Scarlett Johansson bivalyerős alakításával fémjelzett Házassági történettel. E sikereket látva pedig természetesen más vállalkozások is igyekeznek betörni az internetes piacra: a régóta jelen lévő HBO Go mellett az Amazon és – nem meglepő módon – a Disney is saját online platformot indított. És bár sokan aggódtak, hogy mindez a mozi halálához vezet majd, a statisztikák egyelőre nem igazolják a félelmeket: a felmérések szerint elsősorban azok fizetnek elő az említett szolgáltatásokra, akik egyébként is gyakran járnak filmszínházba.

Sokszeletes torta

A rock halott, hangoztatja mások mellett gyakran Gene Simmons, a Kiss együttes gitárosa. A nyugat-európai fesztiválok fellépősora és a rájuk kíváncsi sok ezer néző azonban ellentmond e lehangoló vélekedésnek. A műfaj klasszikusai a mai napig stadionokat töltenek meg, és bár fél kézen meg lehetne számolni, az ezredforduló óta hány olyan zenekar alakult, amely képes hasonló közönséget vonzani, talán soha nem turnézott még szerte a világon annyi nemzetközileg sikeres, többezres koncerttermeket megtöltő együttes, mint manapság. A zenefogyasztási szokások szintén átalakultak: míg az internet előtti időkben még alaposan megválogattuk, mely albumokra adunk ki pénzt, ezáltal a figyelem jóval kevesebb előadóra fókuszált, a YouTube, az internetes letöltés, majd az annak törvényes alternatíváját kínáló Spotify és az egyéb hasonló szolgáltatások segítségével megnyílt a világ. A torta mérete nem változott, csupán jóval többen osztoznak rajta, így a kiemelkedő szupersztárok helyét a közepesen népszerű előadók garmadája vette át.

Minden generáció kitermeli a maga aktuális divatirányzatát, a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején a csapból is a pop-punk és nu metal szólt, majd jött az emo és metalcore diadalútja, a Z generáció számára pedig az emo rap töltötte be ugyanezt a szerepet. A stílus nem is következhetne egyértelműbben a maga korából: az egyre megfizethetőbb áron beszerezhető zeneszoftverekkel kellő tehetséggel olcsón és egyszerűen komponálhatók stúdióhangzást idéző dallamok, amelyekre bárki ráénekelhet vagy rappelhet, így zenekar nélkül is teljes értékű produkció alkotható. Az így készült dalokat sokan feltöltötték a SoundCloudra és az egyéb zenemegosztó portálokra, így azok villámgyorsan terjedni kezdtek. A viszonylag egyszerű képlet sok millió önkifejezési vággyal fűtött fiatalt vonzott, de hosszabb távon ezen a platformon is csak a legtehetségesebbek és a legeredetibbek érvényesültek.

Szorongás, depresszió, elidegenedés

Az ily módon begyűrűző emo rap hulláma azonban nemcsak létrejöttében, de tartalmilag is a jelenkorra rezonált: a dalszövegekben a melankólia, a szülők meg nem értése, a szorongás, a depresszió, a függőségek, az elidegenedés és egyéb tipikus XXI. századi problémák domináltak. A stílusban alkotók a hiphop és a rap előadásmódját használták, de soha nem illeszkedtek annak szubkultúrájába: a keménykedő, törzshöz, vagyis városrészhez kötődő jelleg, a szexista és az alvilági életformát hirdető narratíva távol állt tőlük. Ahogyan a rapperekre jellemző külsőségek is; a műfaj legikonikusabb előadója, Ghostemane megjelenésében és hangulatvilágában is jobban emlékeztet Marilyn Mansonra, mint például Eminemre. És mintha átok ülne az e stílusban tevékenykedő zenészeken: az amerikai Lil Peep 2017-ben, 21 évesen, közvetlen a szupersztárrá válás küszöbén hunyt el, és ugyanennyi idősen halt meg néhány hete a szintén feltörekvő Juice Wrld is.

Ez a szorongásokkal teli, melankolikus szöveg- és lelkivilág az évtized legsikeresebb zenei alkotóira is jellemző, így például az emo rapet pop-punkkal és elektronikával ötvöző szintén amerikai Twenty One Pilotsra – ez az együttes adta el a legtöbb lemezt a rockzenei előadók közül a 2010-es években. A kissé depresszív életérzés a vegytiszta popszupersztárok esetében szintén tetten érhető, legjobb példa rá a líraian szorongó Billie Eilish. És még egy érdekes jelenség: az elmúlt évtizedben a zenei stílusok látszólag végképp összeolvadtak, a műfaji definíciók pedig újraíródtak. A hiphop friss vezéregyénisége, Post Malone dalszerkezeteinek és témáinak is jól érzékelhetően a rock jelenti a kiindulási alapját, mások mellett Ozzy Osbourne-nal is szerzett közös számot. Vagyis kimondható, hogy a rock nem halt meg, csak átalakult: lényege már nem a gitárhangzásban és az élő dobban, sokkal inkább a mindent túlélő szellemiségében rejlik.