– Idén ünnepli a Ghymes negyedszázados fennállását, ezalatt nagyot változott a világ, benne a zene és nem biztos, hogy előnyére. A budapesti kerületben, ahol élek, egykoron öt kultúrház is lehetőséget adott a hétvégeken élő koncertekre, napjainkra csupán egy művelődési központ maradt.

Szarka Tamás: – Ami egyszer divatba jött, az már meg is marad, más kérdés, hogy milyen mértékben. Egyértelmű, nagy zenei forradalmak már nincsenek, ezzel együtt a rock éppen olyan erősnek látszik, mint öt évvel ezelőtt, 15-16 éves gyerekek veszik a kezükbe az elektromos gitárt, miközben a hangkártyás szintetizátorokra rá sem néznek. Múltjához képest a világzene eközben nagyon megerősödött, a klasszikus zene is talpon maradt, akárcsak sok eltemetettnek vélt műfaj, mint például a jazz. A fóka tehát ugyanannyi, az eszkimó lett több. Ami az élő megnyilvánulásokat illeti, a fesztiválok veszik át ezt a szerepet. Igaz, ez az időszak inkább csak tavasztól őszig terjed, de ezeken nagyon sok fiatal kap megszólalási lehetőséget.

– Világzenét mondtál, bár éppen a könyvetekben említette valaki, hogy ennek a megnevezésnek így semmi értelme. Ti hogyan nevezitek, hiszen a Ghymest is ide sorolják?

Szarka Gyula: – A világzene nagy kosár, amibe sok minden belefér. Amikorra ez a műfaj megalakult, mi már rég játszottuk, és csak utána soroltak hozzá bennünket, de igazából nem az elnevezés a fontos. A világzene végül is arról szól, hogy visszatérünk a hagyományokhoz, a népzenéhez, miközben keressük az új utakat, jóllehet már minden műfaj foglalt és mindenki mindent eljátszott. Ha valaki az ösztönösség helyett tudatosan játszik világzenét, könnyen abba a hiába eshet, hogy a rockot, a hegedűt, a komolyzenét és népzenét már mesterségesen ötvözi. Ezt kihallani belőle.

Sz. T.: – A Ghymes muzsikája nem nép-, hanem írott zene, népzenei hangulattal. Persze előfordul, hogy bizonyos elemeit felhasználjuk, mert eddig a népzenénél jobbat úgysem találtak ki. A világzene elnevezés inkább üzletileg hangzik jól, így eladhatóbb. Ebbe valahol Bach és Mozart is beletartozik. Az is a világ zenéje, nem?

– Említetted a hagyományokat. A Tűzugrás lemezeteken volt a magyar nyelvű, de angol című Military Congratulations, amit korábban a Kecskés régizene együttes is játszott.

Sz. Gy.: – A népzenében is megmaradt a régizene, ráadásul a magyar népzenének az volt a szépsége, hogy nem különült el teljesen a „művi” zenétől, ahogyan a hétköznapi nyelvünk sem az irodalmitól. Velünk ellentétben az olasz nemesek beszédét nem értették meg a parasztok. Magam egyébként igen kedvelem a XV–XVIII. századi kultúrákat, zenei világot.

– A novemberben megjelent Álombálom lemezetek szakmai szempontból nagyon komoly munka. Csupán a Hova hova és a Semmi baj latinos ritmusa hat furcsán a címadó dal hagyományos magyar csujogatója mellett.

Sz. T.: – Ilyen messzire eddig még soha nem távolodtunk el földrajzilag és zeneileg a Kárpát-medencétől és a Balkántól, de még az olykor általunk megjelenített mediterrán környezettől és az általam igen kedvelt közel-keleti vonaltól sem. Az említett dalok története idén nyáron Szegeden kezdődött, ahol közreműködtünk a Benyovszki Móric élete című táncjátékban, ennek zenéjéből is keresztmetszetet nyújtunk a lemezünkön. A zeneszerző fürdött a lehetőségben, hogy afrikai, madagaszkári muzsikát is beleírhatott – hiszen Benyovszki itt élt jó ideig, itt is halt meg –, ami valóban kihallható az említett dalokból. Beszereztem néhány csodálatos, helybeli zenét, amelyeken gyermekek hallhatók. Jellegzetességük, hogy miután a szólista elénekelte saját szólamát, azt a tömeg vagy kórus is megismétli. A Tükör című dalunk ortodox templomi muzsikából alakult, míg a Mámorjáró a Benyovszki által is megismert sámánokról szól, akikkel akkor találkozott, amikor a cár szibériai fogságba vitette. Zeneileg tehát ilyen háttértörténeti okok miatt mozog tág határok között ez a lemez.

– Felvidéki zenekarként hogyan hatnak rátok napjaink magyarellenes megnyilvánulásai?

Sz. Gy.: – Természetes, hogy érzelmileg felkavarnak, és zavar, hogy 46 éves koromra még mindig ilyesmivel kell foglalkoznom. Kevesen tudják, de annak idején is elég sokat harcoltunk egymással, belementünk konfliktusokba, a főiskolán összeverekedtünk. Azt még csak-csak meg tudod szokni, hogy kisebbségben vagy, hogy kevesebb beleszólásod van a dolgokba, de hogy ennyire látványosan és folyamatosan meg is támadjanak, ráadásul kormányzati szinten, az már rémisztő. Erősen gondolkodom rajta, hogy otthagyom az egész országot és elmegyek máshová. Van még néhány évem, és nem biztos, hogy ezalatt ezt a szidalmazást kell végighallgatnom, és esetleg megérnem, hogy a szlovák kormánypolitikán felbátorodott gyerekek bedobálnak valamit az udvaromba.

– A január 10-i koncerten Fábry Sándor lesz az egyik meghívott vendég. Énekelni nyilván nem fog, táncos komikus sem lesz. Mi lesz a szerepe?

Sz. T.: – A Papp László Sportarénába szervezett koncertünk három dologról szól: azt fogjuk ünnepelni, hogy 25 évesek vagyunk, ezenkívül lemezbemutató lesz és persze újévi koncert, ami egy kissé bulisabb a megszokottaknál. Eddig karácsonyi koncertjeink voltak, ahol az ünnep a külsőségekben is megkötött bennünket, fehér ingbe öltöztettük magunkat lelkileg is. Most már a farsangra is hajazunk, a szó szoros értelmében buli lesz, ezért gondoltuk, hogy meghívjuk Fábry Sándort, a zenekar régi barátját, aki a humort képviselhetné. Öt-tízperces időtartamban visszaemlékezik majd gyermekkora farsangjaira, szilvesztereire. Több koncertünkön volt már velünk, így a 15 éves évfordulónkon, Galántán is, ahová szinte ingyen jött, ráadásul szabadtérre, amit a humoristák szívből utálnak. Pedig akkor még alig voltunk ismertek.

– Az állandó koncertezés mellett marad-e időtök tanításra, utódnevelésre?

Sz. T.: – Hivatásunkat tekintve mindketten pedagógusok vagyunk, Gyula öt évet, én kettőt tanítottam. Vannak nevelői célzatú gyermekkoncertjeink, hosszú évekig havi rendszerességgel klubunk is volt Budapesten és Pozsonyban. Oda mindig hívtunk fiatal, feltörekvő, de nem fiatal és befutott zenészeket, barátokat is. Mindent összevetve legalább harminc zenekart mutattunk be. Bár mostanában is sokan kérik, mégsem klubozhatunk, aminek rendkívül prózai oka van. Biztatnak, hogy jöjjünk csak ketten-hárman, a végén meg számon kérik tőlünk a Ghymes hangzást. Ha viszont azzal a társulattal mennénk egy kis klubba, amelyik ezt élethűen tolmácsolni tudja, ki tudná megfizetni? Ezért ebbe most nem szabad belemennünk, de a jövőt tekintve nincs kizárva, hogy visszatérünk a klubozáshoz. Jelenleg az időnkbe sem férne bele.

– Az Álombálom cím pajkos szójáték.

Sz. T.: – Megjegyzem, korábban már egy írónak is eszébe jutott. Ha lassan olvasod a szöveget, rájössz, hogy az „álmaim bálja” jelentést hordozza. Álmaim bálja a Ghymes huszonöt éves működése.

Szakács Gábor