Felmenői az 1700-as évek elején települtek át Szekszárdra Németországból, az õ fiai már a kilencedik nemzedék, akik a szőlészetet, borászatot töretlenül viszik tovább.

Írta: Boros Károly, Fotó: Dékány Tibor

– Egy borász csemete mikor szokik le a pincébe, hány évesen kezd el kóstolni?

– Erre nehezen tudok pontos választ adni, de korán szárnyaim alá vettem őket, a nyolcvanas évek vége felé már egész nyarakat együtt töltöttünk. Nappal dolgoztunk, este készítettük a borokat, éjszaka szállítottam a vevőknek, és valamikor hajnalban megjöttem. Ki kellett használni a napnak minden szakát. Ha Feri fiamat veszem, mint legfiatalabbat – Andris két és fél évvel idősebb -, akkor eszembe jut, hogy kilenc-tíz éves korában, mikor még olyan édesszájú mazsola gyerek volt, egyszer az asztalra csaptam, hogy a kutya mindenit neki, most már tessék megkóstolni azt a bort. Megszeppent a gyerek, belekóstolt, és elkezdett bőgni. Kérdem tőle, na, milyen volt a bor? Azt mondja, édestelen. Ez volt az első szakmai véleménye. Ahhoz képest nagy utat tett meg a gyerek, kitűnően kóstol.

– Azt mondta, a fiai már a kilencedik nemzedék, de ismerve a múlt századi magyar történelmet, a földből élő családok életútja nem volt éppen töretlen. A Takler család történelme hogyan alakult?

– Minket teljesen levetkőztettek. Az utolsó húzás az volt, mikor 1977-ben kaptunk a városi tanácstól egy hárommondatos értesítést, hogy a lakóházunkat kisajátítják. Csodálatos ház volt, az egyik legértékesebb ingatlan a városban. Negyvenméteres pince tartozott hozzá, amelynek az egyik hat méter széles mellékága volt a város légópincéje. Ötszáz négyszögölön jól működő gazdaság volt berendezve: ezer húscsirke, azokból vettem az első kocsimat, ezerötszáz tojó, aztán szőlő, hozzá tanya, garázsok, minden szépen rendbe téve, több nemzedék munkája. Szép rózsalugas az udvaron, fiatal koromban az alatt tartottuk a bulikat, a nagy teremben meg a szilvesztereket.

– Milyen célra sajátították ki?

– Semmilyenre. Csak úgy elvették, hogy ne legyen a miénk. Két panellakás árát kaptuk érte. Mondta is az építési osztályon a vezető, hogy Takler elvtárs, ez nem gazdasági kérdés, hanem politikai. Úgy is kezelték. Akkor könnyen tönkre tudtak tenni valakit. A lényeg az volt, hogy ne gyarapodjon senki, és ne legyen önálló. Ezt annak idején hagyma elméletnek mondták. Menjen a paraszt is a boltba, ott vegye meg a hagymát, legyen kiszolgáltatott.

– Ha ez volt az utolsó húzásuk, mi történt korábban?

– Szekszárdon 1960-ban alakult a téesz. Akkor egyszer elvettek mindent, vetőgépet, kocsit, lovakat, ekét, negyvenkét hold szántót, sőt még pénzzel is kellett támogatni a megalakulást. Azt már nem is mondom, hogy a szőlőt is elvették, és utána megengedték, hogy a sajátunkat bérelhessük. Azt nem is tudom pontosan, mennyi szőlőnk volt, mert akkor inkább a szántóföldi növénytermesztés meg az állattartás volt fontos egy paraszti gazdaságban. Arra emlékszem, hogy még az ötvenes években, mikor apám kuláklistára került, mindennap meg kellett küzdenie a börtönnel, ezért egy hold újonnan telepített olaszrizlingjét felajánlotta az államnak, mert megígérték neki, hogy lekerül a listáról. Pár nap múlva visszatették. Végül is valahogy megúszta a börtönt. De még a téesz megalakulása után évekkel is vettek el szőlőt. Egyik legértékesebb területünk Szekszárd Rózsadombjának nevezhető részen volt. Most három szép nagy középület áll nagyanyám valamikori szőlőjében. Azt a részt 1964-ben vették el, már tizennégy éves voltam. Szüret előtt két héttel mentem haza az iskolából, és látom, hogy abban a szőlőben, ahol mindig dolgoztunk, ahol a szüret ünnep volt, a roskadásig tele szőlőtőkéket egy dózer tolja össze nagy kupacokba földdel együtt. Én akkor még nem tudtam semmit arról, mi történt korábban a családdal, nem beszéltek erről otthon, gondolták, nehogy kikotyogjon valamit a gyerek. Néztem a dózert, és azt gondoltam, talán ennyire meghibbantak a felnőttek?

– Nagyanyja ezt végignézte?

– Végig… végig.

– Hogyan viselte?

– Sehogy.

– Sírt?

– Az a legkevesebb. Megszakadt bele. Onnantól kezdve az agya sem működött már úgy. Édesanyámat hívatták be a tanácsra mint örököst, és közölték vele, hogy Rákosi elvtársnak adósai maradtunk annak idején, utánanéztek, és hogy, hogy nem, pont annyi adótartozásunk van, amennyit az elvett terület ér. Talán még örülnünk is kellett, hogy eltekintenek a kamattól. A kárpótlás idején azt mondtam, ami sok, az mégiscsak sok, egy hónapos munkával, levéltárban utánajárva bizonyítottam, hogy nem kaptunk érte semmit, nem kisajátítás történt, ezzel átkerült a kárpótlási ügyek közé. Fölértékeltettem, kilencmilliót ért akkor, ezerhatszáz forint kárpótlást kaptam érte. Nem vettem föl a postán a mai napig sem, nem tudom, kié lett. Az akkori ellenzék, az SZDSZ éppen abban az időben vádolt minket, eredeti tulajdonosokat azzal, hogy kifosztjuk az országot. Csodálatos volt. Itt úszott el az ország, mert nem azok kapták vissza a termőtulajdonokat, akik szerették a földet, és tudtak is vele bánni, hanem kárpótlásijegy-szerencselovagok, akik adták, vették, de nem termeltek rajta. Ha 1989 után mindenki visszakapta volna az eredeti tulajdonát, mint mondjuk Csehországban, nekünk legalább százmillió járt volna. Így ötvenezer forintot kaptam az Antall-kormánytól. Hogy milyen asszony volt nagyanyám, azt jól mutatja egy pár évvel korábbi eset. Azt az ezerhatszáz négyszögöl olaszrizlingünket, ami a Baktában, a legjobb fekvésben volt, azt is megdurrantották. Akkor behívatták nagyanyámat a tanácsra, és egyszer az életben fölajánlottak neki egy csereingatlant, amit mástól vettek el ugyanígy. És az a kifosztott öregasszony, akinek olyan vastag ere volt a kezén, mint egy töltőtoll, aki tíz tehenet fejt naponta, megküzdve mindennap a három gyerekének eltartásával – tudniillik nagyapám már harminchét éves korában halálos beteg lett -, művelte a szőlőt, ellátta az állatokat, komoly hiteleket törlesztett, hihetetlen, mi munkát végzett negyven-ötven kilósan, ebben a helyzetben azt válaszolta, hogy neki nem kell a másé. Képzeljük el ezt az erkölcsöt. Borsózik a hátam, ha belegondolok, honnan jutott az emberiség hova, és milyen rövid idő alatt.

– Ön kezdettől a mezőgazdaságban kereste a szerencséjét?

– Nem. Én az iparban dolgoztam, ugyanis eredetileg gépésztechnikus vagyok. Jó tanuló voltam, választhattam, hova megyek tovább, de a mezőgazdaság akkor semmi jót nem ígért. Rengeteg csesztetést láttam én otthon. Apámnak mindig bujdosni kellett valamiért, állandóan házkutatások voltak, mindig kerestek valamit, nem akarom ragozni. Gondoltam, nézzünk szét az iparban. Rosszul gondoltam, rá is jöttem pár év után, csak nem olyan könnyű ilyesmin változtatni. Még így is én voltam az első fecske, 1987 októberében már kiléptem az állami vállalattól, otthagytam az állásomat, és magángazdálkodó lettem.

– Mire alapozta ezt a lépést, mennyi bort termelt akkoriban?

– Harmincöt hektolitert, és ötven forintot lehetett kapni literjéért. Az első szőlőmet úgy telepítettem még 1982-ben, hogy a jegygyűrűmet adtam be zálogba, azzal, hogy majd visszaváltom, de nem sikerült. A nejem sose bocsátotta meg nekem. Mondjuk, ez tényleg meredek volt, hihetetlen dolgokat csináltam. De azért, mert én képviseltem a családban azt a nemzedéket, amelyiket az előzőek munkájának gyümölcsétől teljesen megszabadítottak. Az én időmre esett, hogy még a házat is elvették, már a hálószobából is ki kellett menni, és a pincéből is. Nulláról kezdtem, albérletbe kerültem, egy szobába a két gyerekkel. Egy dolog maradt, amivel föl lehetett emelkedni, a munka. Pénz, tőke nem volt, csak a havi fizetés, valamiből el kellett indulni. Kénytelen voltam a jegygyűrűből és egy pecsétgyűrűből – ami szegény édesanyám karácsonyi ajándéka volt – szőlőt telepíteni, hogy meginduljon az a családi gazdasági vérkeringés, amiből lassan-lassan meg lehet erősödni. Délután fél ötkor hazajöttem a munkából, gyorsan átöltöztem, bekaptam egy falatot, ötkor már itt voltam a tanyánál, bekevertem három-négy hektoliter permetlevet, és futva permeteztem este tízig. Szó szerint futottam a teli permetezőgéppel, mert így is már koromsötét lett, mire végeztem. Bizony… Voltak kemény napok. És ez így ment zsinórban. A gyerekek sokat, rengeteget segítettek, élvezték a munkát. És a bort is megszerették.

– Az, hogy palackozni kezdte a borait, és ezzel elindult az országos ismertség felé, egybeesett a magyar borászat megújulásával.

– Ha nem veszik el a házunkat, akkor a nyolcvanas évek végén már palackoztam volna a boraimat. Így csak 1996-ban tudtuk elkezdeni. Most már négyszázezer palackot töltök le évente. Emellett nagyon sokat adunk el folyóborként, de ez évjárattól függ, mert ha úgy ítéljük meg, hogy valamelyik bor nem lett olyan, amilyennek mi szeretnénk, akkor nem palackozzuk, inkább betesszük a folyóborok közé. Legutóbb például százhetven hektoliter merlot járt így, mert ilyen minőségű merlot sok van a piacon, mi ennél jobbat akarunk forgalomba hozni. Ezt a jobb minőséget a 2006-os évjárat meg is adta.

– Ez az épület, ahol beszélgetünk, és ahol már minden együtt van, ami egy komoly borászathoz szükséges, mikor épült, és miből?

– 2002-ben kezdtük építeni, és még most is épül. De már 1996-tól folyamatosan építkezünk, mindig építettünk valamit, csak egyetlen év maradt ki, a 2005-ös. Még kell egy nagy raktár, traktortároló, szennyvíztisztító és még egy nagy pinceág. Ami pedig a legnagyobb elképzelésünk, egy szálloda itt fönt, a hegytetőn, már megvettük a telket hozzá. Az eddigiek nagyobb részben hitelből, kisebb részben állami támogatásból és önerőből épültek. Ötvenegy hektáron gazdálkodunk, és még legalább ugyanennyi termését felvásároljuk.