A Korondról jött művésznő – akit Kő Pál sokszólamúnak nevez – egy ősi fazekascsalád harmadik, legkisebb gyermekeként született, mint a mesében. Édesapja, Józsa János Európa-szerte ismert művész, a Népművészet Mestere címet érdemelte ki. Nemcsak a fazekasság minden csínjára-bínjára és a hagyományos kerámia ornamentikájára tanította lányát, hanem arra is, hogy csak tiszta forrásból szabad merítenie egy népművésznek. Már tizenegy évesen elkészítette első szobrait, többek közt a keresztfára boruló öregasszonyt Szeretet címmel, a Daróckisasszonyt, a Szegész székelyt, és tizenhét évesen a számára egyik legkedvesebb figurát, a Rózsa Sándor talpig vasban című alkotását. Később mégis orvosi pályára készült, ortopéd-sebész akart lenni, Székelyudvarhelyen végezte el az Egészségügyi Főiskolát. De 1993-ban édesapjával együtt részt vett egy nagyszebeni csoportos kiállításon, akinek az Együttélés című munkáját mutatták be: egy népviseletbe öltözött székely kislány egy román és egy szász fiúcska kezét fogja. A kislány ruháján a magyar zászló színei, a román fiú lábán bocskor volt. Mikor édesapját meghurcolták érte, úgy döntött, Budapestre jön. Beiratkozott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem művészettörténet szakára, mert úgy gondolta, szüksége van műveltségre a művészethez, de nem akart a Képzőművészeti Főiskolára menni, félt, hogy elveszíti hagyományőrző szellemiségét.

Modell nélkül alkotja figuráit, de állandóan figyeli az embereket, jellemző vonásaikat. A múlt értékeit jeleníti meg, de nemcsak a történelem nagy alakjaiban, inkább a mesterségek, a népviselet, a szokások ábrázolásában, a hétköznapi történelemben. A hagyományos technikát megtanulta, de a sajátjával dolgozik, egyfajta hajtogatós-mintázós eljárással. A nyújtogatott anyaglapokból felépíti az általában 25-50 centiméteres alakot, ami belül üreges marad. Elképesztő részletességgel ábrázol, nemcsak az arckifejezéseket, hanem a ruha redőinek esését, a népviselet motívumait, hímzéseit, a tárgyak díszítését.

A honfoglaló magyarok kora az egyik legkedvesebb témája, a millennium évében készítette el a Honfoglalás című sorozatot. Az ezekből készült kiállítás nagy sikert aratott Ópusztaszeren, onnan járta be Kanadát, az Egyesült Államokat, Hollandiát. A régi leletek alapján ábrázolt szobrok nemcsak a korabeli szokásokat, mesterségeket jelenítik meg, hanem különleges tudást is adnak a múltról: a Koponyalékelés című mű például a táltosok által végzett beavatkozásról ad hírt, amely által a rossz szellem kiszivároghat a fejből. Az ősi vallás visszatérő téma, a művésznő ábrázolja a táltosok feladatait, a halottlátást, bőségvarázslást, a jóslást, a rossz szellemek elűzését, a gyógyítást és még sok egyebet. Szintén hiteles adatok alapján, hiszen a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi azt a Vereben talált koponyát, amelynek jókora nyílása kardvágástól származik. Ezt a nyílást gondosan megtisztították, és baktériumoktól védő ezüstlemezzel takarták be, ami alatt a koponyacsont tovább sarjadt, tehát a műtét után a harcos életben maradt. Az ilyen meglepő gyógyítások a táltosok hozzáértését dicsérik. Hiteles a korabeli öltözékek ábrázolása is, a tárgyakon a honfoglaláskori indadíszes motívumok.

A vezérek kiemelkedő alkotásai a szoborcsoportnak, különösen Álmos és Árpád kettős szobra, a két nemzedék megjelenítése. A kisplasztikák archaikus patinázása pedig a család titkos receptje szerint készült. A művésznőnek oly kedves ez a sorozat, hogy darabjait nem adja el, szemben egyéb alkotásaival, melyek a népi életet jelenítik meg, legyen az alföldi, korondi vagy csángó. Nemcsak olyan feledésbe merült mesterségeket, mint a solymár, regős vagy fonó, hanem élő jeleneteket is ábrázol: Anyai szeretet, Apai örömök, Mi Atyánk, Tiszta forrásból, A juhásznak jól megyen dolga… A keresztény világ iránti érdeklődésről pedig a szentendrei Szent Péter és Pál templomban látható a Magyar Betlehem című szoborcsoportja tanúskodik. Most újabb témával foglalkozik, a magyar nagyasszonyok sorozata készül, melynek egy részét már októberben kiállítják Pécsen a Pannon Magyar Házban.