Tárgymesék

– Mi mindent kellett figyelembe venniük az új állandó kiállítás tervezésénél?

– Egy-egy ilyen nagyszabású kiállításra emberöltőnként egyszer kerül sor, ezt a mostanit nyolc éve készítjük elő, már csak ezért is fontosnak tartottuk, hogy a múzeumi kollégákat is bevonjuk a közös gondolkodásba. Az eltelt évek alatt az intézmény szakembereiből álló csapatok dolgoztak a koncepción, miközben a hazai és a nemzetközi szcéna szakértőivel is egyeztettünk, külföldi példákat is megvizsgáltunk. Végül úgy döntöttünk, a magyar és a nemzetközi anyagot egyaránt bemutatjuk, ám nem valamiféle didaktikus módszerrel, ami kizárólag kronológiára vagy tájegységekre koncentrál, hanem olyan csomópontokat keresve, amelyek az elmúlt százötven év alatt a gyűjteményünket alakították.

– Mik voltak ezek például?

– Például hogy mit gondolt a néprajztudomány százötven évvel ezelőtt arról, pontosan mi is a dolga egy néprajzi múzeumnak, mit gyűjtsön? Mit vártak el az intézménytől a korabeli látogatók, és hogyan változtak a társadalmi környezet elvárásai a múzeummal szemben napjainkig? És e változásokra hogyan volt képes reagálni az intézmény, illetve hogyan reagál ma? Többek közt e kérdések mentén rajzolódott ki nyolc tematikus egység. Minden témán külön kurátori csoport dolgozott, a muzeológusokhoz pedig csatlakoztak a tárgyakat digitalizáló, restauráló vagy éppen installáló szakemberek is. Az installáció egyébként is kényes kérdés a néprajzi tárgyak esetében, ugyanis sok közöttük az úgynevezett kompozit, vagyis a különböző anyagok felhasználásával készült tárgy, amelyek elhelyezése nagy körültekintést igényel.

– És milyen kérdések merülnek fel ma a gyűjtemény kapcsán?

– Például hogy mitől és miért ilyen a mi gyűjteményünk? Miben különbözünk más szakágakétól? És hogy rögtön válaszoljak is: mi a Néprajzi Múzeumban nem egyszerűen tárgyakat, hanem történeteket is gyűjtünk. És ha ezek a történetek segítenek értelmezni, elhelyezni a tárgyakat, ha képesek vagyunk hozzájuk plusztartalmat kapcsolni, akkor jól dolgoztunk. Úgy vélem, egy jó múzeumnak nem egyszerűen válaszokat kell adnia, hanem meg kell tanítania kérdezni, sőt, fel kell vetnie igazán elgondolkodtató kérdéseket is.

– Száz évvel ezelőtt mik voltak a gyűjteményezés szempontjai?

– Többek közt választ adhat erre az őstörténet: amikor a XIX. század végén Jankó János és Herman Ottó néprajzkutatók hozzáfogtak összehasonlító vizsgálataikhoz a magyarság eredete kapcsán, a párhuzamokat keresve a Kárpát-medencei népi kultúra megőrzött, archaikus elemeire kezdtek koncentrálni. A múzeum gyűjteményében izgalmas lépcsőfok volt a nagy kiállítások kora, azaz a millennium ideje. Innen, a Néprajzi Múzeum Városligetben álló épületétől légvonalban körülbelül száz méterre állt a XIX. század végén létrehozott Millenniumi Kiállítás Néprajzi Faluja, amelynek teljes tárgykollekciója bekerült az intézménybe; egyébként az 1896-os kiállítási enteriőrből a mostani állandó kiállításon is megmutatunk majd részleteket. Akkoriban a gyűjteményezés gyakorlatában a tárgy szépsége volt a szempont, persze annak megítélése, hogy voltaképpen mitől is tartunk szépnek egy tárgyat, korszakról korszakra változott.

– Bicikli, szibériai sámándob és NDK írógép: a Zoom című, a múzeum egyik állandó látványterének elemei közt a legkülönfélébb tárgyak bukkannak fel. Hogyan kerül egy tárgy ma a múzeumba?

– A költözés az elmúlt években igencsak lekötötte az erőinket, ezért tavaly indítottuk újra a más kontinenseken végzett terepmunkákat. Egy kollégánk például Afrikában járt a ghánai gyöngykultúrát kutatni, expedíciójának eredményei pedig a már meglévő gyűjteményi anyagunkat, így a múzeumi kollekcióban található, afrikai gyöngyökkel díszített műtárgyakat segítenek értelmezni. Természetesen aktív terepmunkát végzünk a Kárpát-medencében is, legutóbb például a kalotaszegi Inatelkén vagy Erdős Kamill ciganológus öröksége nyomában. Mindkét kutatás alapján jelen pillanatban is megtekinthető kiállítás nyílt a Néprajzi Múzeumban. A gyűjteménygyarapítás sokszor nehéz kérdés, ezért egy bizottság foglalkozik a döntéssel.

– Miért?

– Mondok egy példát. Hatalmas kollekciónk van erdélyi bokályokból. Előfordult, hogy lelkes adományozók behoztak néhány szép darabot, és egyszerűen nem hitték el, hogy az intézmény nem tudja a tárgyakat befogadni, ezért le kellett vinni őket a raktárba, hogy lássák, a négyezer hasonló kerámia mellé nincs értelme kezelésbe venni még négy hasonlót. Óriási a felelősségünk, még akkor is, ha adományozás révén ajánlanak fel néhány tételt, hiszen ezekben az esetekben is tárolni, őrizni, restaurálni, digitalizálni kell a tárgyakat. Előfordul, hogy az említett bizottság egész napon át ülésezik, és olykor parázs vita alakul ki annak kapcsán, hogy egy tárgyat műtárgyként vagy demonstrációs tárgyként fogadjunk-e be. Hiszen ha műtárgyként kerül az állományunkba, attól kezdve a magyar állam vagyona, és az idők végezetéig védendő és őrzendő darab marad.

– A nemzetközi múzeumi diskurzusban egyre többször merül fel, hogy a gyarmatosítás idején szerzett tárgyak finoman szólva is kihívást jelentenek a nyugati intézmények többsége számára. Érezhető-e bármiféle hatása itthon e változó szemléletnek?

– Magyarországnak nem voltak gyarmatai, így nálunk nem is vetődhet fel ez a probléma. Ám attól még izgalmas elgondolkodni azon, hogyan kell és hogyan lehet viszonyulni ezekhez a tárgyakhoz. Egy bolíviai település lakói szakmai támogatást kértek az intézményünktől a településük emlékhelyének kiépítéséhez, és ebben szempont volt, hogy mi nem voltunk gyarmattartó ország. De mondok egy másik példát: az intézményünkhöz nemrég bekerült egy jelentős brazíliai indián anyag, az adományozók tudatosan olyan befogadó intézményt kerestek, amely nem egykori gyarmattartó országban működik. Vagyis a helyi forrásközösség sokra értékelte, hogy mi tisztán tudományos és szakmai szempontból foglalkozunk az örökségükkel, messzemenően tiszteletben tartva múltjukat és értékeiket. Az elmúlt években egyre látványosabb folyamat, hogy a világ számos nagy néprajzi gyűjteményében az anyaország kultúrájának gyűjteményi anyagát leválasztják a világ kultúráival foglalkozó kollekciókról, sőt, némely intézmény még névváltoztatásra is kényszerült – ez főleg az egykori nagy gyarmattartó nemzeteknél, a németeknél, briteknél, franciáknál figyelhető meg. A budapesti Néprajzi Múzeum szerencsés helyzetben van, mivel gyűjteményének komplexitását meg tudja őrizni és hitelesen tudja kezelni a magyar és a nemzetközi anyagot is.

– A múzeumok általában csak elenyésző százalékát tudják bemutatni a gyűjteményüknek. A Néprajzi Múzeum látványtereivel, a háromezer anyagot felvonultató állandó kiállításával kísérletet tesz arra, hogy növelje ezt az arányt?

– Valóban, a múzeumok általában körülbelül két százalék körül tudják reprezentálni a gyűjteményüket. Mi ezt az arányt, áttörve az üvegplafont, négyre szeretnénk feltornázni, kihasználva akár a Zoom látványtér, akár a Kerámiatér adta lehetőségeket, és persze az új állandó kiállítást és az időszaki tárlatokat. Az intézmény alapításának idején a gyűjtemény és a kiállítás egyet jelentett: ma ennek nincs már értelme, és lehetőség sincs rá. Sokkal inkább azokat a tárgyakat szeretnénk megmutatni, amelyek releváns üzeneteket hordoznak.

– Ki tudna emelni egy-két, ma bármilyen okból aktuális példát?

– Említhetném a Xantus János által gyűjtött első számú műtárgyat, egy japán lampiont, amit a XIX. században hozott haza Japánból. Ez a míves, kézzel készült papírtárgy túlélte az utazást, aztán jó néhány kiállítást és a múzeum történetében is példátlan költözést. Vagy említhetném azt a lövétei menyasszonyi ruhát, amit a polgári esküvőkön viselnek, ez ugyancsak az állandó tárlatunkon lesz majd látható. Ez a korszerű anyagokból készült, ám a száz évvel ezelőtti, hagyományos színvilágot és szabást őrző viselet arról mesél, hogy bár megváltozott a ruhatárunkhoz való viszonyunk, az öltözködésünket többek közt nemzetközi trendek is alakítják, mégis kötődhetnek olyan kulturális elemek egy-egy viseletdarabhoz, amelyek akár száz évre visszanyúló üzeneteket hordoznak. A lövétei menyasszonyi viselet napjainkban is képes kulturális identitást megfogalmazni: ez pedig kétségkívül bemutatásra érdemes történet.