3600 műtárgyat vonultat fel a Néprajzi Múzeum új állandó kiállítása
Tárgymesék és más történetek
Október 11-én nyílt meg a Néprajzi Múzeum új állandó tárlata: a kultúrák forgataga háromezer négyzetméteren, nyolc tematikus egységben, az intézmény százötven éve alatt dinamikusan gyarapodó gyűjteményéből merítve, történetek sokaságán keresztül hozza közel a látogatóhoz az etnográfia világát.A Néprajzi Múzeum új épületének köszönhetően ma a világ egyik legkorszerűbb etnográfiai intézménye. Gyűjteménye százötven éve gyarapodik, 232 ezer néprajzi tárgy mellett egyedülálló fényképeket, népzenei és filmfelvételeket, kéziratokat is őriznek, aminek köszönhetően Európa egyik legkiemelkedőbb ilyen tematikájú múzeuma.
Az épület tervezésére 2016-ban hirdettek meghívásos nemzetközi pályázatot, olyan világhírű építészek részvételével, mint például a Pritzker-díjas Zaha Hadid vagy Rem Koolhaas. A mezőnyből a nemzetközi zsűri egyhangú döntésével egy magyar terv, a Ferencz Marcel vezette Napur Architect pályaműve lett a győztes. A múzeum 2022-re épült fel, májusban pedig megnyitotta kapuit. Azóta várta a közönség, hogy a kilenc éve készülő új állandó tárlat megnyisson. Ennek idén jött el az ideje: nyár elején a múzeum bezárt, belső terei pedig látványos átalakuláson mentek keresztül. Sötét, kissé alagútszerű tereit – főképp az új állandó kiállítás környezetében – mozgalmasabbá, színesebbé, hívogatóbbá tették, és persze megépítették és berendezték az állandó tárlatot is, amely október 11-én nyílt meg a látogatók előtt.
Gördeszka és matyó kendő
Sorjáznak szemünk előtt az izgalmasabbnál izgalmasabb tárgyak, történetek, fotók, archív mozgóképek, első ránézésre szinte úgy érzi az ember, hogy elmerül az információk rengetegében. Éppen ezért érdemes azzal a tudattal nyugodtan nekiállni a nézelődésnek, hogy bizony esélyünk sincs arra, hogy ezt a hatalmas anyagot egy szuszra befogadjuk. Érdemes ide visszatérni akár többször is.
A legrégebbi műtárgy a Kr. u. 732-ból származó maja sztélé: a jókora kőtömbön cizellált faragással a maja uralkodó érdemei sorakoznak. A sztélé története amúgy regénybe illő, az 1930-as években fedezték fel, az 1960-as években ellopták, megcsonkították, aztán hivatalos műtárgycsere révén hozták Budapestre. A múzeumi gyűjtemény legújabb műtárgya pedig egy matyó kendő, amit népművészek idén készítettek a kiállítás számára. De találkozhatunk olykor meghökkentő darabokkal is, például gördeszkáscipővel, kulcstartókkal, régi tárcsás telefonnal vagy ősrégi egykazettás magnóval. A múzeumi enteriőrben szokatlannak ható tárgyak jelenünk változásait dokumentálják, míg néhány lépéssel odébb egy távoli kultúra ma már az egész világon ritkaságnak számító szerzeményei sorakoznak, mint például Bíró Lajosnak – foglalkozására nézve rovartanász – a XIX. század végén Német Új-Guineán gyűjtött tárgyai.
Mindenütt történetek
A tárgyak sohasem öncélúan kerülnek a múzeumi tárlókba, mindegyik mögött megismerésre váró, érdekes történetek rejlenek. Az említett Bíró Lajost talán a millennium idejének néprajzhoz fűződő lelkesedése terelte az egzotikus kultúrák felé, és ha már a természetet kutatva Óceániában járt, az ott élő őslakosok sokrétű, archaikus kultúráját is tanulmányozta. Az ő története a Terepmunka című kiállítási egységben ismerhető meg, mint a néprajz és az antropológia egyik meghatározó módszerének egyik első képviselőjéé. Bíró egy különös és változékony időszakban élt Óceániában majd hat éven keresztül, és talán nem is gondolta, hogy az őslakosok hagyományos kultúrájának tárgyai később micsoda értékét adják majd a Néprajzi gyűjteményének. Az óceániai térség gyarmatosítása ekkortájt már elkezdődött, és nagyban befolyásolta a tradicionális kultúrát. Bíró az őslakosok között élt, és gyűjteményébe még olyan tárgyakat, adatokat tudott beemelni, amelyekkel a később ideérkező kutatók már nem találkozhattak.
Aztán ott vannak a hiányzó tárgyak, azaz azok hűlt helyei és az ennek a hiátusnak az okát felderítő tanulságos történetek: például azé a bronz Buddha-szoboré, amely 1896-ban egy hajón, Xántus János délkelet-ázsiai gyűjteményének részeként igyekezett az európai kontinens felé, amikor Jáva partjainál elsüllyedt. A mai Vietnám területéről – amely akkoriban Kokinkína néven francia gyarmat volt – szerzett bronz-, gyöngyház és faragott fatárgyakat tartalmazó gyűjtemény bár eredetileg jogszerűen került Xántus birtokába, végső soron mégiscsak francia és angol tisztek hadizsákmányából származott… És ha már Xántus, a múzeum alapítója szóba került: az általa gyűjtött, az első leltári számot viselő japán lampion – dacára hihetetlenül sérülékeny anyagának – teljesen épen és sértetlenül látható a kiállításon.
Távol világok, mesés kultúrák
A tárlat tehát végigkalauzolja a látogatót hazánk és a világ izgalmas, autentikus kultúráitól akár a Néprajzi Múzeumban rendezett, a századelő úri közönsége által megcsodált legelső kiállítás anyagán át egészen napjainkig. Azt is megtudhatjuk, mi mindent és milyen vidékeken gyűjtött Bartók Béla fonográfjával hazánk tájaitól egészen Afrikáig. De nem csak térben és időben utazhatunk. Nyolc témakör hívószavai köré, koncentrikusan szerveződik a tárlat anyaga: a műtárgyak élete, a szakemberek terepmunkája, a múzeum története, a népművészet gyöngyszemei és hatásuk is fókuszba kerül, miközben a művészet és az etnográfia viszonyáról, az őstörténeti kutatásokról, az örökség fogalmáról is képet alkothat a látogató. Ráadásul mindezt olyannyira sokrétű és szerteágazó interpretáció segítségével, amely amellett, hogy sok mindenre választ ad, el is gondolkodtat, sőt, újabb és újabb kérdéseket támaszt. De hát mi más volna egy múzeum feladata a XXI. században?