Hirdetés

Sam Mendes (Amerikai szépség) filmjeiben mindig nagy figyelmet fordított az erőteljes vizualitásra, a tartalom azonban egyre inkább kikopott a felszín alól – ennek a folyamatnak a betetőzése az 1917. Noha nagyapja történetét meséli el, a személyességet egy pillanatig nem érezni, csupán a hideg hatásmechanizmus-számítást: két katonát követünk, akiknek át kell kelniük az első világháború alatt a senki földjén, hogy továbbítsanak egy üzenetet, amely megmentheti 1600 bajtársuk életét. A rendező nagy mutatványa, hogy rejtett vágásokkal azt az érzetet kelti, mintha az egész alkotás valós időben, egyetlen jelenetből állna, ez a különleges szubjektív nézőpont pedig éppen annyit árt, mint használ: az események sokszor valóban átélhetőbbek, az amúgy is eltúlzott akciójelenetek viszont még elnagyoltabbnak hatnak. Az operatőri munka csillagos ötös, festőien ábrázolja a földi poklot, néhány pillanatában olyan mesterműveket is megidézve, mint az Apokalipszis most. Kár, hogy a karakterábrázolás, a mély emberi dráma és a mondanivaló elvész a technikai virtuózitás mellett. Ám éppen e konfliktuskerülése miatt lett az 1917 az idei Oscar legnagyobb esélyese.