Tele van a fejem a világgal

November elején, a Magyar Művészeti Akadémia megalapításának évfordulója alkalmából vehette át a Nemzet Művésze kitüntetést Csukás István író, költő. Az Országgyűlés által 2013-ban alapított elismerést olyan 65 év feletti Kossuth-díjas művészek kaphatják, akik saját területükön jelentős értéket hoztak létre. A csúcsdíj átvételének apropóján a Pom Pom, a Mirr-Murr, A nagy ho-ho-ho-horgász, a Süsü, a sárkány alkotójával beszélgettünk.

– Az indoklás szerint a Nemzet Művésze díjat sokszínű, műfajgazdag életművéért, az ifjúsági irodalom terén végzett alkotómunkájáért és azért kapta, mert évtizedeken keresztül bizonyította a nemzethez való hűségét. Mit jelent önnek a hűség?

– Úgy érzem, hogy az elismerés megkoronázza eddigi tevékenységemet. A kitüntetéssel nemcsak engem jutalmaztak, hanem a meseírás műfaját is, erre pedig nagy szükség van, hiszen az mindmáig nincs a méltó helyén. Aki a gyerekeknek dolgozik, az a jövőnek dolgozik. A magyar gyerekeknek pedig magyar mesét kell adni, hiszen ők ide születtek, ez lesz a hazájuk, és szerencsés esetben ebben az országban élik majd le az életüket. Elsődlegesen ezt a kultúrát kell megismerniük, hogy ez lehessen lelki-szellemi táplálékuk. Én így képzelem azt a vallomást, amely az íróembert a nemzethez fűzi. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a legszebb területen, egy derűs, optimista, jövőt ígérő területen, a gyerekeknek írott munkáimon keresztül tudom ezt kifejezni. Tisztában vagyok vele, hogy sokkal ismertebb vagyok a meséim után, mint a verseim révén, de emiatt nem lettem irigy egyik énemre sem. Úgy szoktam mondani, hogy nekem két szárnyam van, az egyik a meseírás, a másik a költészet. Azért is örülök ennek a díjnak, mert a kitüntetés a fényre hozza a költészetemet is.

– A tavaly megjelent Évszakom a szerelem című válogatott szerelmes verseit tartalmazó kötete az Ünnepi Könyvhéten Szép Magyar Könyv díjat kapott. Mennyire domináns költészetében a szerelmi líra?

– A költészetnek nem olyan sok témája van: élet, halál, szerelem, szülőföld… Fiatal koromban nagyon sok verset írtam a halálról, pedig egyáltalán nem éltem át halálközeli élményt, mindez költői témaként jelentkezett verseimben. Szerelmi lírám azonban rengeteg személyes élményből táplálkozik, amelyek részben gyermekkoromból származnak. 13 évesen kerültem a békéstarhosi zenei iskolába, ahol fiúk és lányok sülve-főve együtt voltunk. Intézményünkben, a településtől távol fekvő Wenckheim-kastélyban ugyanis semmi más nem volt, csak mi és a zene. A lányokat soha nem tartottam csodabogaraknak, pajtásként tekintettem rájuk. Ez a könnyedség később is meghatározta a nőkhöz való közeledésemet. Mindig is teljesen és maradéktalanul tudtam átérezni mind az ellobbanó, mind a hosszan tartó szerelemeket, amelyeket életem kiteljesedéseként éltem meg, és élem meg ma is. Nem véletlen, hogy máig ez verseim legfontosabb témája.

– Ülj ide mellém című szerelmes versét gyakran nyomtatják esküvői meghívókra, az Istenke, vedd térdedre édesanyámat című költeménnyel pedig szeretteiktől búcsúznak a családtagok temetéseken. Örül neki?

– Nagyon boldog vagyok, hogy az emberek fejében és szívében ott vannak ezek a költemények. Örülök ennek a népszerűségnek.

– Szinte már életében intézménnyé vált.

– Kisújszálláson, ahol születtem, és ahol egykor valóban élt egy Bagaméri nevű fagy­laltos, ma a figura életnagyságú szobra látható, de van a városban Pom Pom-szobor is. Négy településnek is díszpolgára vagyok. Balatonszárszón, ahol a fél életemet töltöm, színházat, a Zala megyei Teskándon pedig iskolát neveztek el rólam. Budapesten az I. kerületben van egy Pom Pom játszótér, a Batthyány téren a főkukac szobra látható, a VIII. kerület egyik házának tűzfalára pedig A nagy ho-ho-ho-horgász van felfestve. Ezeket úgy hívom, hogy a szeretet aranyérmei. Ezek a figurák „életre keltek”, megtalálták a közönségüket. Ennél többet nem kívánhatok!

– Ön még ahhoz az író-költő nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai kávéházakban alkottak, és cseréltek eszmét. Egykori törzshelyén a Hungária kávéházban kezdő íróként kik inspirálták?

– A Hungária kávéház volt az én igazi egyetemem. Bár hegedűművésznek készültem, 17 évesen már verseim jelentek meg egy fővárosi irodalmi folyóiratban. Döntenem kellett, és mivel az előadó-művészetnél jobban érdekelt az alkotás folyamata, így az irodalmat választottam. Egy újságíró barátomon keresztül kerültem a Hungária kávéházba, amely akkor a politikai okokból félreállított írók törzshelyének számított. Szinte mindennap itt gyülekeztünk, az épületben szerkesztőségek is működtek. Válogatott társaság járt ide: Kormos István, Ottlik Géza, Mándy Iván, Juhász Ferenc, Déry Tibor, Tamási Áron. Úgy éreztem, hogy ezek között az írók között az élő magyar irodalomnak vagyok a részese. Vass István, a költő egy alkalommal még hexameterbe is foglalt. „Itt a Csukás István, most jött egyenest a kunoktól.” Tizennyolc éves voltam akkor. A kirekesztett magyar írók a szocialista realizmus elől a meseírásba menekültek, úgy ahogyan a cseh írók a krimiírásba. Engem Kormos István, az Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztője csalogatott be a gyermekirodalom világába. Máig hálás vagyok neki ezért. Első meséskönyvemben már szerepelt Mirr-Murr kandúr és barátja Oriza-Tiznyák is.

– A kiemelkedő magyar írók és költők mind írtak gyermekirodalmat is…

– Közöttük voltak olyan zseniális írók, mint Tersánszky Józsi Jenő, Szabó Magda, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, vagy éppen a nagy elődök, Petőfi és Vörösmarty, akik igen magasra tették a mércét. Ma is úgy gondolom, és ezt mindig el is mondom, hogy a gyermekirodalom egyenrangú a felnőttirodalommal.

– Hollywoodi karriert is csinálhatott volna, ha a szocialista hatalom nem akadályozza meg, hiszen a világhírű amerikai rajzfilmesek, William Hanna és Joseph Barbera ajánlottak szerződést önnek.

– Első ifjúsági regényem, a Keménykalap és krumpliorr filmváltozata 1975-ben a mai Emmy-díjnak megfelelő televíziós Oscar-díjat nyert Hollywoodban. Stábunk azonban nem utazhatott az USA-ba, a magyar sajtó is alig adott hírt az eseményről. William Hanna és Joseph Barbera pedig egy frankfurti kiállításon találkoztak a Pom Pom meséivel és Sajdik Ferenc grafikusművész rajzaival, de hiába hívtak bennünket Hollywoodba, az akkori politikai hatalomtól nem kaptunk engedélyt. Biztosan nagy élmény lett volna, de ettől függetlenül meg vagyok elégedve a hazai sikerrel is, és nincs is más vágyam, mint hogy magyarul olvasó gyerekek olvassák és nézzék a műveimet.

– Egy ideje a szegedi Könyvmolyképző Kiadó adja ki a könyveit. Nem komolytalan ez a név a nemzet művészéhez?

– Pontosan fordítva van! Én ebbe a névbe szerettem bele. Ha egy kiadó ilyen nevet mer adni magának, akkor erre én vevő vagyok. Nemcsak a könyveimet adják ki, hanem inspirálnak, és felszólítanak a határidőkre is. Folyamatosan piacon tartják a könyveimet, jelenleg is több mint húszat.

– Mit gondol, az elmúlt évtizedek alatt hány gyerekhez jutottak el a könyvei?

– A régi Móra Könyvkiadónál a 60-as, 70-es, 80-as években 80-100 ezer példányban jelentek meg a könyveim, és az első kiadásokat gyakran tíz utánnyomás is követte. A Süsü-lemezek mindegyike aranylemez lett. Ezek a művek több millió gyermekhez juthattak el. Ma már bátornak mondható az a kiadó, amelyik tízezres példányszámmal tervez. A gyermekirodalom az állami támogatás terén is háttérbe szorult a felnőttirodalomhoz képest, pedig ezen a téren is egyenrangúaknak kellene lenniük.

– Fontos a mese?

– Nincs fontosabb! Az a gyerek, amelyik nem olvasott mesét, az sokkal butább lesz, mint amelyik olvasott. A mese a legősibb műfaj, amióta emberiség van, azóta van mese. Az ember azért lett ember, mert birtokba tudta venni a világot. Ha valamit megismerek, és el tudom mesélni, le tudom rajzolni, akkor az már az enyém. A mese segít a gyermeknek önmagát megismerni, az őt körülvevő közösségbe belenőni, abban alkotó módon részt venni, vagyis: élni. A gyermek hat­éves koráig a mesét tudja befogadni, hat- és tízéves kora között pedig már a realistább történeteket is. Kamaszkorban következhetnek a kalandregények, a szerelmi történetek, és ha ezek közül valamelyik kimarad, azt nem lehet pótolni. Én minden műfajt kipróbáltam, írtam verset, prózát, musicalt, színpadi művet, sőt gyermekoperát is. Most is dolgozom egy gyerekdarabon, amelyet a Pesti Magyar Színház rendelt tőlem.

– 2015-ben a drámaírók számára alapított Szép Ernő-díjat is elnyerte, az indoklás szerint a „fiatal nemzedékek színpadi mítoszainak megteremtéséért”.

– Ezt az elismerést korábban soha nem adták gyermekirodalomért. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy átvehettem.

– Szép Ernő egyszer azt nyilatkozta, hogy: „Semmi se akarok lenni, csak boldog!” Az ön könyveiből ugyanez a derű tükröződik. Hisz abban, hogy ez elérhető állapot?

– Amikor elkezdtem gyerekeknek írni, elhatároztam, hogy csak derűs dolgokat írok majd, azzal a felkiáltással, hogy annyi örömet kell a gyerekekbe belegyömöszölni, amennyit csak lehet. Hiszek abban, hogy a rosszkedvet egy kis erőfeszítéssel át lehet alakítani jókedvvé. És ha rágondolok, hogy kiknek írok, ha magam elé képzelem őket, már mosoly önti el az arcomat. A gyerekek eleve úgy szemlélik a világot, hogy az szép, izgalmas, tele van számtalan csodával.

– Amellett hogy az idén a nemzet művésze lett, gyászt is visel, hiszen az év elején veszítette el feleségét. Hogyan összegezné, milyen év volt az ön számára az idei?

– Az évet én mindig úgy zárom, hogy hálát adok azért, hogy élek. Ahogy az örömöt és a boldogságot is megkapja az ember, ugyanúgy el kell viselni mindazt, amit emellett mért ránk a sors, így a halált is. Engem mindez abban erősített meg, hogy vissza kell törekedni a fényre. A lényemnek az a része, amelyik működik, tehát ír, dolgozik, anyagot gyűjt, álmodozik, az töretlenül működik tovább, sőt, bizonyos esetekben meg is véd engem. Nem engedi, hogy elhagyjam magam, a lelkem a csapás hatására új érzelemmel tágul. Nincs ebben semmi kegyeletsértő. Tele van a fejem a világgal.

Szabó Judit