Tenorhangok az Arénában

A tehetség közvetlen családi örökség nélkül is ott lakozhat a gyermekben. José Carreras még csak ötesztendős volt, amikor szülei felfigyeltek rendkívüli képességeire, és nem sokkal később a katalán rádióállomás műsorában már egy Verdi-dalt énekelt. A teljes elköteleződést azonban az hozta életében, amikor szülei moziba vitték, ahol a The Great Caruso (A nagy Caruso) című filmben látta és hallotta Mario Lanzát énekelni. „Neki köszönhetem, hogy énekes lettem” – nyilatkozta immáron felnőttként. Nem túlzott, hiszen annak idején állandóan az ebben hallott Az asszony ingatag című Verdi-áriát énekelte szüleinek.

Mivel ekkorra már mindenki számára egyértelművé vált, hogy a fiúcskában nem csupán gyermeki lelkesedés, hanem annál jóval több lakozik, taníttatni kezdték: énekórái idején a szomszédos házak lakói kinyitották ablakaikat, hogy jobban hallják a hangokat. Családja azonban ennek ellenére nem tekintette megélhetésnek az éneklését, így polgári foglalkozást is kellett választania, rövid ideig vegyészetet hallgatott az egyetemen. Ez nem tartott sokáig, elhivatottsága és eredményei láttán szülei mégiscsak átíratták a konzervatóriumba. Hangjára, előadásmódjára rövidesen felfigyelt a neves opera-énekesnő, a szintén katalán Montserrat Caballé, aki 1970-ben felkérte, hogy énekeljen vele a Donizetti komponálta Lucrezia Borgia című operában. Carreras ezt tekinti első igazi tenorszerepének. Egy évvel később – szintén Caballé oldalán – már a londoni Royal Festival Hall színpadán került sor nemzetközi bemutatkozására Donizetti másik, Stuart Mária című zeneművében.

Ettől kezdve a világ legrangosabb zenei központjaitól – köztük a londoni Covent Gardentől, a New York-i Metropolitantól, a Bécsi Állami Operaháztól, a milánói Scalától – folyamatosan kapta a meghívásokat, tudását az újságok is felsőfokban jellemezték: „Az egyik legszebb tenorhang” – írta róla a rangos brit szaklap, az Opera.

Sikerei csúcsán, 1987. július 14-én azonban megrázó diagnózist kapott: a Bohémélet párizsi filmforgatásán fogfájásra panaszkodva fordult orvoshoz, aki a vizsgálat után leukémiát állapított meg nála. Arra, hogy túléli a betegséget, kezelőorvosai mindössze tíz százalék esélyt láttak. Aki élt már át hasonló időszakot, tudja, milyen elkeseredést vált ki egy ilyen hír. Megelevenedik addigi élete, emlékezetében leperegnek pályafutásának meghatározó időszakai, kedves emlékek, amelyektől hamarosan végső búcsút kell vennie. Ezek a gondolatok Carrerason is átfutottak, de mivel csupán negyvenéves volt, úgy érezte, még nem lehet itt a vég. Aggasztotta ugyanakkor, hogy ha életben marad is, mi lesz a hangjával. A választ csak később kapta meg, a kórház, a csontvelő-átültetés, a kemoterápia után, amelynek során dús haja is kihullott. Csaknem fél évet töltött teljes elszigeteltségben Seattle-ben, ám egy új gyógyszeres kezelés sikeresnek bizonyult, és megmentette az életét. Az énekes mindenekelőtt hálát adott érte Istennek, majd létrehozta a José Carreras Nemzetközi Leukémia Alapítványt.

A színpadra 1988 júniusában Barcelonában tért vissza, ahol is 150 ezres tömeg előtt énekelt. 1990-ben aztán egy világraszóló esemény részese lett, amely bizonyította, hogy hangjának továbbra is helye van a világ legjobbjai között. Ekkor rendezték Olaszországban a labdarúgó-világbajnokságot, amelynek nyitóünnepségén Róma egyik ősi műemlékénél, a Caracalla-fürdők romjainál adott közös műsort két világhírű operaénekes barátjával, Plácido Domingóval és Luciano Pavarottival. Társai és a szervezők eredeti célja az volt, hogy Carreras alapítványa részére adományt gyűjtsenek, ám a koncert óriási sikere jóval túlmutatott ezen. Az egyszerinek gondolt alkalomból így végül több mint két évtizedes fellépéssorozat lett: A Három Tenor néven kezdték járni a világot, lemezeket készítettek, sőt ők tartják a klasszikus zenei műfaj több kiadványának eladási rekordját. Koncertjeik felejthetetlen műsorából szinte lehetetlen feladat egyetlen áriát kiemelni, de Giacomo Puccini Turandot című operájából a Nessun Dorma tétel mindenképp közöttük van. 1992-ben szerepeltek a Barcelonában rendezett olimpiai játékok nyitóünnepségének műsorában, 1998-ban pedig az egész világ élőben láthatta a párizsi Eiffel-torony előtti szabad téren adott koncertjüket.

A sikersorozat 2003 szeptemberének végéig tartott. Először Pavarotti betegsége, majd halála akadályozta a folytatást, 2009-ben pedig Carreras is bejelentette, hogy nem vállal többé operaházi főszerepet. Mindez azonban nem jelentette a teljes visszavonulását, meghívásokat továbbra is elfogadott: egy jótékonysági koncerten közösen énekelte Klaus Meinéval a közismert Winds of Change című Scorpions-sikert, 2013-ban pedig egy tajvani rendezvényen a tizenhárom éves csodagyerek, Jackie Evancho mellett vette kezébe a mikrofont, hogy együtt adják elő a zenetörténeti örökzöld Ave Mariát.

Egy évvel később az operaszínpadra is visszatért, Ausztria bélyeget is kibocsátott a bécsi állami operában történt bemutatkozása alkalmából. Időközben több szervezet választotta tagjává, ő lett például az UNESCO Jószolgálati Nagykövete, de a Pécsi Tudományegyetem is díszdoktorává avatta.

Minden idők egyik legsikeresebb operaénekese már többször adott koncertet Budapesten, ő avatta fel például 2005-ben a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermét. Dolgozott együtt Házy Erzsébettel, Tokody Ilonával, Rost Andreával és Marton Évával is. A Budapest Arénában idei sztárvendége a Kossuth-, Liszt- és Prima Primissima díjas koloratúrszoprán énekesnő, Miklósa Erika lesz, az este folyamán pedig a Budafoki Dohnányi Zenekar kíséri majd a szintén spanyol David Giménez vezényletével.

A 76 éves Carreras hangja és előadásmódja továbbra is megragadja a hallgatót. Soha nem volt benne nagyképűség, nem jellemzi az egyes hírességeknél időként tapasztalható feltűnéskeresés sem. Szívesen énekel bárkivel életkorára, származási országára, nemzetiségére való tekintet nélkül, ha látja benne a zenei tehetséget. Talán éppen belőlük meríti azt az életerőt és ihletet, amely őt is átsegítette kétségein, egyben új feladatokra sarkallja. Műsorait hozzávetőleg 600 dalból állítja össze, tehát van miből válogatnia, de bárhogy teszi is, éneke és egyénisége mindenütt maradandó élményt nyújt.