A huszadik század egyik jelentős írója, akinek történelmi regényei kulcsfontosságúak az erdélyi magyarság sorsának megismerésében, s bár írói munkássága alapján nem sorolható Németh László, Tamási Áron vagy Márai Sándor neve mellé, az irodalmi kánonban szerepelnie kellene a többi erdélyi író között. Történelmi korábrázolása pontos és hiteles, különösen ami az erdélyi magyar arisztokrácia életének, kiüresedett figuráinak megjelenítésére vonatkozik. Számvető szándékkal és reálisan ítéli meg az általa úri osztálynak nevezett társadalmi réteg – ahonnan ő is származik – múltját és jelenét. Ezenkívül irodalmi értéket hordoz lírai természetábrázolása, különleges módon jeleníti meg a természettel és a tájjal kölcsönhatásban élő embert, miközben a természet szimbólumként is megjelenik műveiben, például a fa. Életét, munkásságát az erdélyi magyar irodalomnak és a magyarságnak áldozta.

Az átütő sikert 1934-ben hozta meg Farkasverem című regénye, amelyért a kor legrangosabb irodalmi kitüntetését, a Baumgarten-díjat is megkapta. Általában kevesebb szó esik e regényéről, amely szervesen illeszkedik az 1930-as évek erdélyi irodalmi törekvéseihez, ugyanis az ekkor felbukkanó új író-költőgeneráció ismerte fel először azoknak a társadalmi erőknek a végzetes nemtörődömségét, amelyeket még a Trianon utáni döbbent kábulat sem volt képes kimozdítani tehetetlenségéből. A lassan süppedő úri magyar középosztály társadalomkritikája a regény, amelynek főhőse az erkölcsi és anyagi értelemben lezüllött báró, az orosz elbeszélő irodalomból ismert „fölösleges ember”, továbbá más csehovi figurák, akik nem tudnak sem magukon, sem másokon segíteni. Az író későbbi műveinek védjegyévé vált érzékletes tájleírás – a sivár mezőségi táj – már ebben a műben is erőteljesen támogatja a mondanivalót.

Később, az emigrációban is a Mezőség krónikása maradt, amely a magyarság nemzeti tragédiájának történelmi színtereként jelenik meg műveiben. A bajorországi erdőben írta meg A Funtinelli boszorkányt, a romantikus, meseszerű történet egy szép havasi lány életén keresztül érzékelteti az iparosodás társadalmi problémáit, a civilizáció betörését az ősi állapotba. Szintén Németországban született meg a legtöbb nyelvre lefordított, megrázó regénye, az Adjátok vissza a hegyeimet!, amelyben a székelység kálváriáján túl a saját keserves emberi tapasztalatai is visszaköszönnek. Az Egyesült Államokban jelentek meg olyan nagy sikerű könyvei, mint az Ember az országút szélén, vagy a szatirikus Tizenhárom almafa és folytatása, az Elvásik a veres csillag. A Romániában még mindig háborús bűnökkel vádolt író azt vallja: „Nem az a fontos, hogy velem mi lesz, én már a múlté vagyok. Nekem csak az a dolgom, hogy hidat építsek a múlt és a jövendő között. És hogy ennek a hídnak pilléreibe építsek mindent, amit a múltból a jövendőbe átvinni érdemes.”

(fehérváry–barta)