Természetes volt, hogy énekelek

Az operairodalom legszebb lírai szoprán szerepeit énekelte a budapesti operaháztól a New York-i Metropolitanig. Tokody Ilona Kossuth- és Liszt-díjas operaénekessel, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjával négy évtizedes pályájáról, legizgalmasabb szerepeiről és a színpadon átélt drámai pillanatokról is beszélgettünk.

– A zene mennyire volt jelen az életében gyerekkorában? Korán eldöntötte, hogy énekelni szeretne?

– Azt hiszem, igen. Már gyerekkoromban észrevettem, hogy kivételes ajándékot kaptam a Jóistentől, nem tudtam megfogalmazni, hogy mi az, de éreztem, különleges adomány van a birtokomban. Igaz, akkoriban még nem tudtam eldönteni, merre induljak: vonzódtam a festészethez, a hangszerekhez is. Tanultam hegedülni, zongorázni, fuvolázni, ez a zenei előképzettség később nagyon jól jött az énekesi pályán. Szeged mellett éltünk egy tanyán, édesapám néptanító volt, mellette szenvedélyes amatőr régész, Móra Ferenc író és szegedi múzeumigazgató jó barátja, aki kiváló pedagógiai érzékkel terelgetett az utamon. A szüleim korán észrevették, hogy mennyire érdekel a zene, ezért egy rendkívül drága és nagyon jó minőségű pianínót vettek nekem. Hatalmas áldozat volt ez tőlük: a szomszédoktól kértek kölcsön pénzt, amit édesanyám és a nagymamám napszámmal dolgozott le két éven át.

– Gondolkodott már azon, vajon ha nem ilyen elfogadó és támogató családi közegbe születik, akkor is megtalálta volna a hivatását?

– A család valóban felelős azért, hogy a gyereknek legyen önbizalma, és el tudjon indulni azon az úton, amit az Isten kijelölt a számára. Hiszek abban, hogy mindenki tehetséggel jön a világra, ám hogy megtalálja önmagában, ahhoz szükség van a szülői segítségre. Az én szüleim semmi mást nem tettek, csak azt, amit egy jó szülőnek tennie kell: tudták, hogy szeretek énekelni, ezért minden lehetőséget megadtak ahhoz, hogy kibontakoztathassam a tehetségemet. Édesapám vásárolt egy elemmel működő Orion táskarádiót – a házunkban nem volt áram –, és azt hallgattam. A legszebb tenor- és koloratúráriákat, operetteket, olasz dalokat. A hatvanas években rengeteg színházi, operaházi közvetítés volt a rádióban, így sok mindent hallottam. Én már úgy mentem a zeneiskolába, majd később a konzervatóriumba, hogy nem volt olyan opera, amiről ne hallottam volna.

– Gyerekkorában álmodozott a zenei pályáról?

– Ösztönösen vonzódtam a zenéhez. Azt mesélték, hogy mikor kicsi voltam, énekelve aludtam el. Talán ezért sem álmodoztam róla, valahogy természetes volt, hogy énekelek. Az első fellépésem ötéves koromban történt: álltam elöl a színpadon a hatalmas, elmaradhatatlan masnival a hajamban, édesapám hátul, a színpad oldaláról figyelt engem, én pedig teljes beleéléssel énekeltem egy népdalt, mert meg akartam mutatni a közönségnek, hogy milyen szép. Amit akkor éreztem, a mai napig fel tudom idézni: izgatottság, egy kicsi izgalom, hogy ennyi ember előtt énekelhetek.

– Ez az érzés végig megmaradt a színpadon?

– Igen! Hatalmas ajándékként élem meg, hogy a mai napig boldogság felmenni a színpadra. Bodrogi Gyula mondta egyszer, hogy mikor színpadra lép, csak annyit kér: édes Istenem, add, hogy jól érezzem magam. Ennél többet nem kaphat egy művész. Persze előfordult a pályám alatt, mikor nem voltam teljesen jól, de énekelnem kellett, az nem volt jó élmény. Éppen ezért is döntöttem úgy, hogy lemondom az Magyar Művészeti Akadémia által szervezett október végi koncertemet: beteg lettem, tömött arcüregekkel pedig lehetetlen énekelni. Egyébként ettől a döntéstől talán még jobban szenvedtem, mert nem szeretek csalódást okozni a közönségnek, de mindenképpen pótolni fogjuk az elmaradt koncertet.

– A művészek, és különösen igaz ez az operaénekesekre, minden fellépésen rendkívüli energiákat mozgósítanak magukban: hogyan lehet megőrizni évtizedeken keresztül a frissességet, akár hangban, akár lelki értelemben?

– Valóban egy-egy előadás rengeteg energiát emészt fel, egy esti fellépés másfél kiló súlyveszteséget jelent. De nyilván nemcsak fizikai, hanem óriási érzelmi, lelki energiákat is mozgósítunk a színpadon, amit az ember busásan visszakap a közönség szeretetével. De valóban, a testi-lelki kimerültséget pihenéssel, feltöltődéssel kell ellensúlyozni: egy-egy fellépés után igyekeztem mindig pihenőnapokat beiktatni. A hangi adottságaimat tekintve szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig is ott volt a torkomban a hangmagasság, nem kellett érte megküzdenem. Persze azt el is lehet veszteni, ezért fontos a hangot karbantartani, ápolni, hiszen a korral változik a fizikum és a hangszálak állapota is. A legtöbbet mégis felülről kaptam: hit nélkül nem tudtam volna színpadra állni. És ma is úgy gondolom, hit nélkül nem létezhet művészet.

– A legszebb és legkedveltebb szopránszerepek sorát énekelte, főként Verdi és Puccini nőalakjainak bőrébe bújt. Volt olyan szerep, amire nemet mondott, mert a figura jellemét tekintve nem volt szimpatikus, nem tudott azonosulni vele?

– Én olyan időszakban voltam színpadon, amikor lehetett nemet mondani. Persze előfordult, hogy a színházigazgatók megsértődtek, kicsit mellőztek, aztán ismét hívtak, mert rájöttek, hogy nem ok nélkül utasítottam vissza a szerepet. Azt mondtam: még vagy már nem, vagy egyáltalán nem vállalom. Ilyen volt például Puccini Toscája, ami egyébként álomszerepem volt.

– Miért? A figura miatt?

– Igen, mindig érdekelt, hogyan lehetséges az, hogy egy szerelmes asszony gyilkossá válik. Tosca szereti Cavaradossit, Scarpiát pedig azért öli meg, mert nem akarja, hogy az birtokolja őt, ez világos. Én azonban elképzelhetetlennek tartottam lélektanilag, hogy eljátsszam a gyilkosságot, nagyon messze áll tőlem ez a lelkiállapot: nem bírom az értelmetlen pusztítást, az erőszakot. Aztán azt mondtam, na jó, izgalmas színészi feladat egy olyan embert eljátszani, akinek a habitusa ennyire távol áll tőlem. Emlékszem, sokat beszélgettem erről Nagy Viktor rendezővel, és ő mondta, Tosca reflexből, önvédelemből cselekszik. Ez pedig kőkemény dráma: lélektanilag felépíteni a szerepet és eljutni a gyilkosság pillanatáig a színpadon, miközben tökéletes technikával énekel az ember. Tosca nagyon megterhelt lelkileg, nem tudtam hidegen, érzelmileg kívül maradni a szerepen. Végül azt mondtam, ez nekem nem kell, nem áldozom fel a Desdemonámat, a Mimimet, a Leonórámat és a többi kedves szerepet Toscáért, ami szinte kiégetett.

– Melyik volt a legérdekesebb, a legnagyobb kihívás?

– A legkedvesebb szerepem Verdi A végzet hatalma című darabjában Leonóra, ez a szerep illik a legtökéletesebben hozzám, a lelkemhez és a hangomhoz. Volt egy korszakom, amikor el szerettem volna énekelni Carment, ott is a figura érdekelt. Nem éreztem igazságosnak a rendezéseket, Carment mindenki utcalánynak rendezi, de valójában nem az. Inkább egy kemény nő, aki szerelemből szeret, és ha nem kap viszonzást, nemet mond. Carmennek fantasztikus női kisugárzása van, szívesen belebújtam volna a bőrébe, de az tartott vissza, hogy amit el kell benne énekelni, az mélyebb az én hangi adottságaimnál, és így nem lettem volna igazán hiteles. Érdekes élmény volt a Leoncavallo Bajazzók című operájában Neddát énekelni: ezt a szerepet gyerekkoromban már megtanultam, nagyon szerettem a szerelmi duettet. Aztán Madridban felkértek, hogy José Carreras oldalán énekeljem Neddát. Egészen pontosan Carreras hívott meg engem, mert olyan Neddát szeretett volna partnernek, akit szeret, és aki ösztönzi őt.

– Ilyen az ideális partner: elsősorban inspirálja az embert?

– Inspirál és biztonságot ad. Carre­rasszal a mai napig jó barátságban vagyunk, mindig mondta, olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél, én is hasonlóképpen a zenei testvéremnek éreztem őt. Nagyon boldog voltam, hogy az oldalán énekelhetek, ám mikor elkezdtem készülni a szerepre, úgy éreztem, nem megy, nehezemre esett, hogy Carrerast mint Caniót utáljam és megcsaljam. Nedda komédiás oldalát azonban szerettem. Ez volt a fordulópont, rájöttem, hogy Nedda komédiás énjére kell helyeznem az alakításban a hangsúlyt, hiszen ott sűrűsödött össze a dráma. De említhetnék egy másik kiváló énekesi partnert: Plácido Domingót, akivel Verdi Otellójában énekeltem Desdemonát. Egy alkalommal a színpadon duett közben olyan vehemensen lökött el, hogy beütöttem a térdem, az előadás után nem győzött bocsánatot kérni, majd hozzátette, annyira felbosszantottál! Mert van egy jelenet a darabban, mikor Otello Desdemonát kérdezi, hogy te utcalány vagy? Én pedig nagyon közelről a szemébe néztem, és úgy mondtam, nem. Izzott a levegő a színpadon, egy pillanatra felemelte a kezét, annyira hiteles volt a jelenet, hogy átfutott az agyamon, lehet, hogy meg fog ütni. Az előadás végén Domingo azt mondta: ezt soha, senki nem játszotta el még így. Azt feleltem, azért reagáltam így, mert Desdemonának nincs félnivalója, hiszen tiszta a lelkiismerete, ezért mondhatja, hogy üss meg, ölj meg, de nem tudom azt mondani, hogy igazad van, megcsaltalak! Rendkívüli drámai jelenet volt, még ma is kiráz a hideg, ha rágondolok. De hasonlóan felemelő operai élményeim voltak Kelen Péterrel, Simándy Józseffel, Melis Györggyel, Ilosfalvy Róberttel. Ezek a pályám legszebb pillanatai: ezekért volt érdemes színpadra állni estéről estére.

Szentei Anna