– Édesanyja mivel foglalkozott?

– Anyám, ahogy mondani szokták, háztartásbeli volt, nevelt minket a nővéremmel, ő adta a biztos hátteret, és oldott meg minden nehézséget, amelyek között legnagyobb volt a háború utáni történelmi nyomorból a talpra állás. Kiegyensúlyozott, derűs, szeretetteljes családi légkörben nőttünk. Persze gyerekfejjel megéltük a háborús történéseket, a bombázásokat, hogy vidékre kellett menni, a félelmeket meg a pincében lakást, de valahogy mindig biztonságban éreztük magunkat. Az 1948-as államosításig a francia alapítású katolikus lányiskolába jártam, nyolcadikos voltam már, mikor ki kellett menni az épületből az utolsó tanévben. Akkor minden kezdett megváltozni körülöttünk az egész országban, de a mi gyerekvilágunkban még nem voltak komolyabb bajok.

– Jogász akart lenni?

– Nem, hanem szerettem volna képzőművészetire menni, de meg sem kíséreltem, mert apám festő lévén engem az egyéb származásúak közé soroltak. Az általános iskola után egyébként tanítóképzőbe jelentkeztem, az érettségit adott, és utána még volt egy gyakorlati év. A tanítói pálya abban az időben szokásosnak számított egy tanulni vágyó nőnek, természetesnek tűnt, hogy oda megyek. Érettségi után képzőművészeti helyett felvételiztem a bölcsészkarra, ahonnan helyhiányra hivatkozva utasítottak el kétszer is a kitűnő érettségim ellenére, nyilván „egyéb” származásom miatt. Akkor megpróbáltam a jogot, de mikor onnan is ugyanezzel az indokkal utasítottak el, szegény apám kifakadt, hogy lehet az, hogy ilyen eredménnyel sehova nem férek be, végül egy kolléganője férje segített bejutni a jogi karra. Nem akartam jogász lenni, hanem úgy gondolkoztam, nagyjából ismerve az első éves tananyagot, ami főleg jogtörténet meg filozófia volt, hogy majd egy év után átmegyek a bölcsész karra. Hát erről szó sem lehetett, úgyhogy maradtam a jogon.

– Az ötvenes években még nem sok nő volt ezen a pályán. Mit szóltak a családban?

– Tulajdonképpen különlegességnek számítottam a családban, mert ugyan sok jogász akadt: ügyvéd, diplomata, főpolgármester és mindenféle más beosztásban, de hogy egy nő jogász legyen, az akkor még furcsa volt. Ahogy tanultam, és haladtam előre az anyagban, beleástam magam egy-egy területbe, kezdtem megszeretni. Ügyvédjelöltként indultam, úgy ismertem meg a férjemet a bíróságon, aki akkor már bírósági titkár volt. Elég bonyolult úton jutott el oda. Az ötvenes évek elején kitelepítették, mert édesapja katonatiszt volt, ezredes, aki kardvívó olimpiai bajnokként 1929-ben meghalt egy közúti balesetben Solymáron. Az utca, ahol a baleset történt, ma is az ő nevét viseli. Mikor a kitelepítésből visszajött, nehezen, de bejuthatott az egyetemre, és egy évvel fölöttem végzett. Hamar felismertük a közös gondolkodást, a közös értékrendet, annyira, hogy az első találkánkra ugyanazzal a könyvvel a kezünkben indultunk el. Ezt mindketten sorsszerűnek éreztük. Nem sokkal később össze is házasodtunk.

– Hogyan kezdték el az életüket?

– Egyetlen szobányi társbérletbe költözve. Keserves időszak volt, de fiatalok voltunk, vállaltuk, nem ez volt az első és nem is a legnagyobb nehézség az életünkben, akkor már túl jártunk 1956-on is. Férjemet kinevezték bírónak Esztergomba, később Tatára, mert a budapesti büntetőbírói állást nem fogadta el, én meg itt Pesten készültem az ügyvédi hivatásra. Azonban férjem a rá jellemző előrelátással bölcsen úgy fogalmazott, hogy ha több gyereket akarunk, márpedig ebben is egyetértettünk, akkor az ügyvédi pálya nem lesz jó nekem. Elmentem az OTP-hez dolgozni, de nem a jogi osztályra, mert ott az volt az álláspont, hogy nőt nem. Mégsem bántam meg, hogy nem ott kezdtem, mert legalább gyakorlatot szereztem a bérosztályon, fiókban is dolgoztam, és közben letettem a tanítói képesítő vizsgát, hogy ne hagyjam elveszni azokat az éveket, meg úgy gondoltuk, ha bármi történik, és nem lehetek jogász, tanítóra mindig szükség lesz. Mikor a második gyerek után visszamentem szülésről – közben leépítés volt, ahogy akkor mondták, racionalizálás, amit mindenki csak racizásnak nevezett az egész országban –, kiderült, hogy már nem dolgozom az osztályon. Ez volt az első eset, hogy felmentem a vezérigazgatóhoz, és megkérdeztem, hogy akkor mi ez a nagy hírverés a női egyenjogúságról. Szerencsére egy jó gondolkodású vezérigazgató-helyettes nőhöz tartozott ez a terület, megígérte, hogy ha lesz üresedés, jogászi beosztást kapok. Jogtanácsos lettem a vállalatnál, később osztály-, majd főosztályvezető. A lakásberuházás, értékesítés, telekkönyvezés, szavatossági ügyek és gazdasági ügyek tartoztak hozzám. Huszonkilenc évet töltöttem el ott, amikor is jött a rendszerváltás, és megalakult az Alkotmánybíróság. Férjemet, aki legfelsőbb bíróként ment nyugdíjba, az alapítók közé választották.

– Ön hogyan került oda annak idején?

– Engem egy másik alapító, Kilényi Géza hívott meg főtanácsosnak. Kilenc évig segítettem a munkáját, bár ott mindenevőnek kell lenni, hozzám főleg pénzügyi, gazdasági ügyek kerültek. Mikor nyugdíjba ment, elnöki főtanácsos lettem. Ebben a beosztásban ért az a váratlan esemény, hogy a férjemék távozása után megválasztott három új bíró közé kerültem. Úgyhogy még bíróként is hat évet szolgáltam. Azért nem kilencet, mert ha valaki a hetven évet betölti, nem maradhat tovább alkotmánybíró.

– Közben a tanításból is lett valami.

– Ha nem is általános iskolában, de tényleg tanítok, merthogy Zlinszky tanár úr még alkotmánybíróként létrehozta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karát, meg kell mondanom, óriási ellenszélben, hatalmas erőbedobással, és ennek a szervezésébe bevont mindkettőnket. Fontosnak éreztük, hogy induljon el újra a valaha nagy hírű jogi kar, és mikor végre felállt, meghívott a jogi tanszékre, azóta is ott tanítok. Ezen az úton mégis eljutottam a pedagógiai pályára, ezért mondom, hogy sorsszerű az életemben. Azért is segítettünk mindketten szívesen a Pázmánynak, mert másfajta szemléletű jogászok nevelését tűzte ki célul. Olyanokét, akiknek nemcsak a pénz, az anyagiak és a látványos siker számít, hanem valami ezen túl is. Mondjuk, hogy az igazság. Ez a szellemiség az oktatókból és a vezetőkből kell hogy kiinduljon, az ő gondolkodásuk kell hogy áthassa az egyetemet. Az is fontos, hogy erre legyen befogadókészség a diákokban. Korábban ez jobban megvolt, mert felvételiztettünk, és nem aszerint válogattunk, hogy ki katolikus, hanem hogy rátermett-e, és az irányultsága olyan-e, hogy ezt a fajta szemléletet befogadja. A felvételit megszüntették, most úgy áll a dolog, hogy aki eléri a pontszámot, bejöhet. Ennek az lett a következménye, hogy vannak, akik nem fogadják be az említett szemléletet, mégis abban a légkörben, ami a tanár-diák viszonyt jellemzi, abban a magatartásban, ahogy a diákok az épületet használják, jelentősen érződik, hogy itt valami más van. Nem azt mondom, hogy tökéletes a viselkedés, mert ugyanolyan trágárságokat hall az ember a folyosón, meg ugyanúgy rohannak, és a mai szokások szerint öltöznek. Ezt nehéz is befolyásolni, bár, ha mondjuk mögöttem megszólalnak ilyen hangon, én megfordulok, és megkérdezem, hogy tudják-e, melyik egyetemen vannak? Ha az elvárásokat megfogalmazzuk, és világosan fogalmazzuk meg, akkor szerintem lehet ezen javítani.

– A családi életük úgy alakult, ahogy tervezték?

– Mindenben úgy alakult, három lányunk született, mindhárom zenész lett. Megvolt az elvi oka, hogy miért adtuk őket művészi pályára, azért, mert így tudtuk megóvni az akkori társadalom lélekromboló és ilyen-olyan hatásaitól. Szerencsére istenadta tehetséget kaptak, így ennek nem volt semmi akadálya. Nagyon korán, szinte már a főiskoláról férjhez mentek, és mindegyikük nagycsaládos mama lett. Az első zongorázott, de karvezető és szolfézstanár, négy gyereke van, a második fuvolát tanít, hat gyermek édesanyja, a harmadik csellót tanít és hét gyerekük van, ez összesen tizenhét unoka, ők a legnagyobb teljesítményünk, és legnagyobb büszkeségünk. Hála Istennek vejeink is tehetséges és családszerető emberek, összetartják a családot. Sajnos a hat szülő közül háromnak, és az egyik unokámnak nincs állása, várják, hogy legyen. De a Gondviselés mindig velünk volt, és teljesen váratlan helyzetekben rendszerint történt valami, ami helyükre rántotta a dolgokat. Szerencsére a nagycsaládosok összetartanak, cserélik a ruhákat, időnként karácsony előtt hoz a postás valahonnan ajándékpénzt, szóval megvannak.

– Sok helyen van úgy, hogy az idős szülők segítik családos gyerekeiket. Önöknek nincs rá módjuk?

– Amíg alkotmánybírók voltunk, természetesen tudtuk őket segíteni, de a nyugdíjból ez már nem nagyon megy. Nincs kimagasló nyugdíjunk, mert az alkotmánybírói szolgálati idő alatt nem volt szabad nyugdíjjárulékot fizetni, ezért a férjemnek kilenc éve, nekem hat évem, ami a legmagasabb jövedelmünk volt életünkben, kiesett a nyugdíjból, átlagnyugdíjat kapunk. Ez komoly anyagi törés, most már nem nagyon tudjuk segíteni a gyerekeinket.

Boros Károly