Családja 1746-ban települt Magyarországra Elzászból, minden felmenője gazdaember volt. Ő már a tizedik nemzedékbeli, aki szőlővel, borral foglalkozik, de eredetileg nem borásznak indult.

Írta: Boros Károly Fotó: Dékány Tibor

– Milyen pálya kedvéért szakította volna meg ezt a szép sort?

– Tanítónak mentem, 1987-ben államvizsgáztam, és tanítottam is egy évig, aztán bevonultam katonának. A nyolcvanas évek elején, amikor így döntöttem, még semmi jele nem volt annak, hogy itt valaha is lesznek magánbirtokok. Láttam apám szemében, zavarja, hogy nem viszem tovább a hagyományt, de akkor még nem ez érdekelt. Viszont a nyolcvanas évek végén már érződött, hogy lesz valami, és amikor leszereltem, kibéreltünk egy öreg üzlethelyiséget a falu főutcáján, úgyhogy bátran mondhatom, mi voltunk az elsők Villányban, akik borturizmussal kezdtünk foglalkozni. Vendégeket hívtunk ide, és palackoztuk a borainkat, de hogy milyen körülmények között, azt soha nem felejtem el. Az első kétszáz palackot úgy töltöttük le, hogy az előszobában állt egy nagy műanyag hordó, a nagyszobában a tévé előtt húzódott a tömlő anyám parkettáján, kint pedig egy özönvíz előtti szűrővel töltöttünk reggel nyolctól este tízig, és közben egy lappal hajtottam el a szúnyogokat. Most már huszonhét hektáros birtok vagyunk, mindenünk megvan, de Isten látja lelkemet, ha újra kellene kezdeni, még egyszer végigcsinálnám. Csodálatos volt. Az elmúlt tizenhét év alatt történelmet írtunk. Ebbe a tizenhét évbe három nemzedék történelme sűrűsödött össze. Rendesen ennyi kell ahhoz, hogy összeálljon mindaz, ami egy jól működő birtokhoz kell: megfelelő ültetvények, feldolgozó, pince, kialakult kereskedelmi kapcsolatok és jól hangzó név. Mi három nemzedék munkáját végeztük el, de nem csak magunkról beszélek, természetesen más kiváló borászatok is ugyanezt az utat járták be.

– Kitől tanult legtöbbet?

– Valahogy úgy hozta az élet, hogy mára elfelejtettük, néha jó megállni. A bor alkalmat ad rá, lelassítja az időt. Szerintem egyre fontosabb lesz a gazdálkodásban, hogy néha megálljunk, és azokra gondoljunk, akiktől mindent tanultunk. Mikor elkezdtük ezt az egészet, még élt a nagyapám. Vele olyan viszonyban voltam, hogy azt nem lehet szavakkal elmondani. Soha egy rossz szó nem hagyta el a száját. Mindig meg volt elégedve a sorsával. Az a hihetetlen bölcsesség és kiegyensúlyozottság, ami benne volt, és amit mindig éreztem, amikor mesélt a múltról, óriási hatással volt rám. Ittam a szavait. Az egész huszadik századot elmesélte, miközben mondjuk fejtettük a bort, vagy én bemásztam a betonkádba és adogattam kifelé a törkölyt. Komolyan mondom, hogy azokat az órákat ajándéknak éreztem. Azt vettem észre, hogy ha három órát dolgoztunk, nem azt vártam, mikor lesz vége, hanem azt kívántam, bárcsak dolgozhatnék még hármat. Mert közben az egész életét elmondta: ahogy apám született, ahogy menekültek, ahogy végigélték a kitaszítottság éveit a háború után. És a mozdulatai… Szinte belém ivódtak, mikor mutatta, hogyan lehet falapáttal kimosni az ajtós hordót, vagy négy ujjal egy öthektós hordót mozgatni mosáskor. A hagyományos munkamozzanatokat mind tőle tanultam. Még élt, amikor ezt a feldolgozót, amit magunk körül látunk, építettük. Segédkeztünk mindketten a kőművesek mellett, és mikor egy-egy nap véget ért, mindenki megmosakodott, hazament, akkor ő elballagott a szőlő széléig, lehet is látni innen, ahol az első teljes sor kezdődik, ott megállt, elszívott egy cigit, és nézte, amit aznap építettünk. Abban a nézésében benne volt minden. Érezte, hogy amit annak idején tőle elvettek, azt a fia meg az unokája visszaépítik. Mikor tető került az első épületre, az neki hatalmas kárpótlás volt. Talán a gazdálkodó életében lehet legjobban látni, hogy a szülő valamilyen kapocs a nagyszülő és az unoka között. És ahogy az országba egyre jobban tér vissza a gazdálkodás, ez egyre jobban kezd megint így lenni, az élet természetes rendje lassan helyreáll. Csak azelőtt a szülő a földeken dolgozott, azért volt egész nap a gyerek a nagyszülőkkel, most meg nálunk az új kor átka, a marketing veszi el a szülőt a családtól. Apám ezt nem szereti végezni, hatvanöt éves ember, aki nyugalomhoz szokott, itt van a pincében egész nap, meg kint a szőlőben, ezt az új módit nem neki találták ki. Nehezen tud így az ember nyugodtan dolgozni, folyton járja az országot, mert olyan világban élünk, hogy egy magyar borász meg kell magyarázza a magyar embereknek, hogy miért magyar bort igyanak. Meg kell magyarázni azt, ami máshol természetes.

– Édesapja még a kiváló borászok között is tekintélynek számít. Vele a viszonya hasonló ahhoz, amit nagyapjáról mesélt?

– Sokan mondják, hogy könnyű nekem, mert Tiffán Ede az apám. Ez igaz. Mellette élni, és az ő tudását látni nekem maga a csoda. Ahogy az ember kimegy vele a szőlőbe és hallgatja, ahogy a szőlőről beszél, látja, ahogy szereti, az élmény. Rajta kívül csak egy ilyen embert ismerek, Tokajból, Szepsy Istvánt. Ők ketten tudnak szőlőül. Azt a szakértelmet, amit apám birtokol és azt a hagyományos felfogást, amit ő vall, akár a szőlőről, akár a pincéről van szó, azt átvenni nem egyszerű dolog. Átadni sem lesz könnyű. Ez a feladatom, világos előttem, hogy nem vagyok központi szereplője ennek a történetnek.

– Fiai vonzódnak a borhoz, lesz folytatás?

– A nagyobbik már igen, ő a ciszterciek gimnáziumába jár, a Kertészeti Egyetemre megy majd, a kisebbiket inkább gyakorlatiasnak látom. Ha becsukom a szememet, és elképzelem, mi lesz tíz év múlva, azt látom magam előtt, hogy a nagyobbik fiam ül az irodában és irányítja a kereskedelmet, a kisebbik fiam meg hátul éppen a hordót mossa, vagy a szüretet vezeti. Majd meglátjuk, mit hoz a sors. Azt kívánom csak, hogy itt éljenek. Ők az első nemzedék, akik már beleszülettek a működő birtokba.

– Egy ilyen családi birtok sok időt kíván az embertől. Ön a Fidesz megyei elnöke. Hogyan fér bele az életébe?

– Egészen röviden úgy, hogy édesapám még egészséges, dolgozó ember. Ha ő nem lenne, ezt nem tudnám csinálni.

– Miért vágott bele a politikába? Min tud változtatni a politika révén?

– Ösztönösen léptem be a Fideszbe abban a mámoros hangulatban, amit az 1998-as választási győzelem okozott bennem, meg az egész környezetemben. Lassanként folytam bele a gyakorlati politizálásba, és csak a 2002-es vereség után lettem megyei elnök, mert aki addig ellátta ezt a feladatot, leköszönt, és engem javasolt maga helyett. Tudtam, hogy nem lesz nagy súlyom, mert éppen akkor építették le a megyei rendszert, és a választókerületi vette át a szerepét. Mégsem bántam meg, mert nagyon sok embert ismertem meg azóta. Kis falvakban tudtam beszélgetni olyanokkal, akikhez még soha nem szólt politikus. Én egyébként nem tartom magamat politikusnak. Az egészben az a legnagyobb dolog, hogy érzem, számítanak rám emberek. Az biztos, hogy nem azért politizálok, hogy országgyűlési képviselő legyek, nem kell mindenkinek bemenni a Parlamentbe, valakinek kint is kell maradni. El kell menni, és beszélgetni az emberekkel itt, az Ormánságban, megismerni a körülményeiket. Mikor egy idős ember egy délután elmondja a sorsát meg a nehézségeit, és azzal fejezi be, hogy Zsolti, olyan jó hogy eljöttél, ezeket eddig nem mondhattam el senkinek, ez a mondat minden országgyűlési széknél többet ér. Menet közben jöttem rá, hogy ezért vállaltam a politizálást, ezért érdemes. Hogy meddig maradok? Nem tudom. Ameddig szükség lesz rám. De teljesen mindegy, hogy Fidesz-elnök vagyok-e vagy sem, az a lényeg, hogy mindennap legyen egy fél óra, amikor érzed, hogy amit tettél, azt a nemzetedért tetted. És mikor másnap felkelsz, ez a gondolat erősítsen.

– Az Ormánság, talán kevesen tudják, az ország legszegényebb része, ennek a megyének az országhatár melletti területe. Hogyan élnek ma ott az emberek?

– Elfelejtve… Elfelejtve, magukra hagyva, kitaszítottan. Megtiltották nekik, hogy kapcsolatot tartsanak, amikor elvették a postájukat. Megtiltották nekik, hogy mozogjanak, amikor elvették a vasútjukat. Megtiltották nekik az okosodás lehetőségét, amikor elvették az iskolájukat. Most még a gyógyulás lehetőségétől is megfosztják őket. Ott élnek ezek az emberek teljesen elhagyatva. Bátrak, mert úgy élnek, hogy senkire nem számíthatnak – ez igazi bátorság. Azt kéne egyszer megnézni, az ő életüket. Valaha az ország egyik leggazdagabb része volt, mára gyakorlatilag teljesen tönkretették, leépítették. És most valakik felvásárolják. De ezt hagyjuk.

– Ha össze kell fogni, hogy valami létrejöjjön, akkor a villányi borosgazdák mindenféle piaci verseny ellenére gond nélkül képesek együtt gondolkozni és tenni. Talán az Ördögárok dűlő rendbehozatala a legjobb példa, ahol óriási munkával átalakították a tájat. Minek köszönhetik ezt az egészséges gondolkodást?

– Kétfajta irigy ember van. Az egyik azt kérdezi, miből van a szomszédomnak, a másik azt, hogyan érhetném el én is, amit a szomszédom elért. A villányiak az utóbbihoz tartoznak. Tényleg példás az összefogás nálunk. A kilencvenes években vállvetve kezdtünk mindent, ha valaki hozott haza egy szűrőt, azt mindenki használta. Ha valaki egy palackozógépet hozott, azzal mindenki palackozott. Egymás vállába kapaszkodva meneteltünk. Kóstolókat szerveztünk magunknak, hogy megismerjük a világ borait, hogy el tudjuk helyezni a magunkét a rangsorban. És láss csodát, ma, amikor már olyan borászatok állnak itt, amelyeket a világ legjobb borvidékein is nyugodtan le lehetne tenni, akkor ez az összefogás, a barátság és a hangulat még mindig megvan. Talán mert egészen kicsi borvidék vagyunk, itt minden egy helyen van, át tudunk kiabálni egymáshoz. Azt szoktam mondani, hogy az egy négyzetméterre jutó borászok száma nálunk a legnagyobb. Erkölcsi kötelességemnek érzem, és valamiféle lelki igényem is van rá, hogy ha elmegyek valahova az országban borkóstolót tartani, legalább egyszer megemlítsem azokat a borászokat, akikkel együtt élünk és dolgozunk itt, Villányban. Ennek a gondolkodásnak a leglátványosabb példája az Ördögárok átalakítása. Megtapasztaltuk mi már máskor is, sokszor, hogy ahol tegnap még nem volt semmi, ott ma már van valami. De amit ebben a dűlőben elvégeztünk, abban mindannyiszor gyönyörködöm, ahányszor csak végignézek a tájon. Kétmillió köbméter földet mozgattunk meg, utakat építettünk, vízelvezető árkokat… tökéletes lett. Ha valaki ránéz, egyrészt megdöbben, másrészt látja rajta, hogy mindenki nemcsak a saját részét hozta rendbe, hanem minden négyzetméter sorsáról közösen gondolkodtunk. Úgy érzem, a tájátalakításnak egyetlen módja van, ami méltó az emberhez, ez a szőlőhegy.

– Melyik a kedvenc bora?

– A portugieser. Mindenki ezt issza itt legszívesebben. Ha bármelyik borosgazdát megkérdezik, melyik borára a legbüszkébb, elkezd mesélni a díjnyertes borairól, miközben issza a portugiesert. Ez az a fajta, ami segített átmenteni a tudást, amivel a szüleink meg a nagyszüleink átvészelték a kib…ott szocializmust. Ezt mindig jó volt inni. Ebben tudjuk igazán megmutatni magunkat, ebben szabadok vagyunk. Azokra a kérdésekre, amelyeket a borász feltesz a szőlőnek, a növény a borban adja meg a választ, és a válasz legjobban ebben a fajtában fogalmazódik meg. Ez megmutatja, miért jó Villány. Nekünk állandóan el kell magyaráznunk mihaszna, senkiházi lélekbitorlóknak, hogy miért vagyunk jók. És lassan már magunknak is el kell magyarázni. Az ezerjó, a kéknyelű, a leányka, királyleányka és a portugieser, ezek a fajták segítenek megértetni ezzel a hitét vesztett néppel, hogy vannak olyan értékeink, amelyek senki másnak nincsenek.