TikTok és Z generációs titkok

A XIX. századi német drámairodalom egyik legnagyobb hatású szerzőjeként számontartott Georg Büchner 1836-ban, alig huszonhárom éves korában jelentkezett a Leonce és Léna című darabjával.

A mű elsőként említett címszereplője Leonce, a Popo nevű királyság hercege szabad, gondtalan életre vágyik, ezért nemcsak a trónra lépés ötletét utasítja el, de a frigyet is, amelyről az apja döntött helyette. Megszökik az udvarból, és vándorlása során találkozik a másik címszereplővel, Lénával. Aki egyébként a Pipi nevű királyság hercegnője, és szintén nem kér a házasságból, amelyet a szülei rá akarnak kényszeríteni.

A fiatalok egymásba habarodnak, és a szerelem mámorában néhány másodpercre elhiszik: létezik szabad akarat, és maguk választják meg, milyen szerepet töltenek be az életben, a világban. Aztán kiderül: Léna nem más, mint Leonce menyasszonya, Leonce pedig Léna vőlegénye – vagyis abba a személybe szerettek bele, akit a szüleik választottak nekik! Ebből kiindulva el kell fogadniuk: ahogy az előre elhatározott házasság nem változtatható meg, úgy a sors sem – a legokosabb tehát, ha elfogadják az elkerülhetetlent.

Most nagy ugrás következik. A Z generáció az 1995 és 2010 (más források szerint: 2012) között született korosztály. E nemzedék egyik legfontosabb jellemzője, hogy digitális bennszülött, a közösségi média különféle felületei –TikTok, Instagram, YouTube, Discord – szocializációjuk természetes terepe.

E nemzedék érzelmi világának egyik fontos meghatározója a jövőtől való szorongás, valamint a letargia és a kiégettség. Párkapcsolati kultúrájukra az jellemző, hogy igénylik a közelséget és az intimitást, de tartanak az elköteleződéstől.

És hogy mi magyarázza, hogy közvetlenül a Leonce és Léna tartalmának ismertetése után a Z generáció sajátosságait vettük sorra? A Vígszínházban látható @LL3t4rgIA (vagyis Letargia) nem más, mint Büchner művének átértelmezése, az említett korosztály szemszögéből.

Az ifjabb Vidnyánszy Attila által írt és rendezett darab – alcíme, egyben műfaj-meghatározása szerint: éretlen komédia – leginkább a főszereplők neveit, valamint a kiinduló motívumot tartja meg az 1836-os alkotásból. Fókuszában egy érettségire készülő középiskolai osztály áll, amelynek tagjai vonakodnak belépni a felnőtt életbe és ott elfoglalni – vagy épp kiharcolni – a maguk helyét.

De ugye a vizsga napja nem attól függően köszönt be, hogy a maturandusok örömmel fogadják-e vagy sem. Így az osztály tagjainak – köztük az egymást végre észrevevő Leonce-nak és Lénának – is a bizottság elé kell járulniuk, hogy számot adjanak a tudásukról, majd maguk mögött hagyják az alma matert…

A Letargia mind tartalmában, mind formájában Z generációs darab. Már-már kutatói pontossággal veszi sorra és tárja a közönség elé a korosztály életmódjának, életstílusának fontosabb jellemzőit, például azt, mekkora teret nyer a világukban az internet által teremtett virtuális valóság.

Közben arra is kitér, milyen problémák foglalkoztatják őket, vagy milyen útravalóval lépnek ki abba a bizonyos nagybetűsbe. És ha innen nézzük, a darab meglehetősen lesújtó kritikát tartalmaz, hiszen egyértelműen kiderül belőle: a fiatalok sem a tanáraiktól, sem a szüleiktől nem kapták meg az ehhez szükséges muníciót. Sőt, a Letargia szerint mind az iskola, mind a család úgy teljesít ezen a téren, akár az analfabéta az írásbelin.

Az előadás jelenetezése, a jelenetek ritmusa és vizuális kiállítása számos ponton a TikTok-videókét idézi – ebben a zenéért és hangtervezésért felelős Urbán Kristófnak, valamint a világítástervező Csontos Balázsnak is fontos szerepe van. Szürreális és groteszk elemek éppen úgy előfordulnak benne, mint rap, néptánc, balett vagy egy katasztrófathrillereket parodizáló epizód.

Mindezt számos popkulturális utalás egészíti ki: a Magyar népmesék című rajzfilmsorozat főtémája a darab legelején csendül fel, egy Kurt Cobainnek tulajdonított idézet a második felvonásban hangzik el. A lezárás pedig olyan, mintha a Grease – magyarul: Pomádé – című, 1978-as filmmusical ihlette volna. De akár a Shrek 2. című, 2004-es animációs film zárása is eszünkbe juthat. Abban ugyanis Csizmás, a kandúr felszólítja a szereplőket: „Gondoljátok ti ezt át, kezdjük el a fiesztát!” – és a Letargia színpadán jelen lévők így is tesznek. (Ezen a ponton említsük meg: a koreográfus Kondákor Ajsa Panka.)

Az előadás végig egyetlen helyszínen, egy EU-s forrásból felújított középiskolai tornateremben játszódik. A Schnábel Zita tervezte díszlet nemcsak a számonkérés és a hozzá társuló megfeleléskényszer, de az önfeledtség, az olykor nekivadult bulizás terepe is a darabban. A Pető Kata által tervezett jelmezek a fiatalok esetében menők, a tanári kar tagjainak viselete ugyanakkor mintha a Kádár-kor utolsó évtizedét idézné.

Medveczky Balázs igencsak meggyőző Leonce szerepében: egyszerre életunt és életigenlő, az ő szájából hangzik el a darab legikonikusabb mondata – „A jövőm olyannyira kérdéses, hogy lassan már engem is érdekelni kezd, és ez nem csekélység” –, és a balettbetétben is remekül helytáll. Márkus Luca alakításában Léna frusztrált bombázó, aki bár az osztály egyik legszebb lánya, sokáig csak ábrándozik a szerelemről, és úgy pattintja le az őt szalagavatóra táncpartnernek kérő srácokat, ahogy más bekap egy rágógumit.

Az iskolaigazgató igyekszik úgy viselkedni, mintha figyelemre érdemes, meghatározó személyiség volna, ám valójában csak egy fontoskodó, jelentéktelen alak, aki olykor szórakoztató is – az őt alakító Ötvös András kétszer is nyílt színi tapsot kapott az általunk látott előadáson. A Kovács Patrícia által megformált iskolapszichológus egészen addig szimpatikusnak tűnik, amíg ki nem derül róla, hogy az interneten rendelt cipője jobban érdekli, mint a diákok. A Zoltán Áron alakította irodalomtanár pedig kellemetlen élményeket idézhet mindazokban, akik akár csak rövid ideig is, de tanítottak: a karakter legnagyobb bánata ugyanis az, hogy egy tanóra negyvenöt percébe szinte semmi lényeges nem fér bele!

A @LL3t4rgIA tehát összességében kissé elnyújtott, de számos ötletet és szellemes megoldást tartalmazó, vicces és fanyar darab, ugyanakkor ambiciózus színházi kísérletként is jellemezhető. Akit zavar, hogy egy feldolgozás túlságosan eltávolodik az eredetitől – netán klasszikus felépítésű, kevésbé harsány hangú előadásra vágyik –, annak nem feltétlenül fogja elnyerni a tetszését. A gazdag ingervilágú produkciók kedvelői, továbbá a bemutatott generáció tagjai ugyanakkor bizonyára kellemes élményekkel távoznak majd. Ahogy azok is, akik választ szeretnének kapni a kérdésre, hogyan lehet egy klasszikust napjaink platformkultúrájú közegébe átültetni, és a Z generáció nyelvén megszólaló alkotássá formálni.