Csak mi, magyarok tudjuk, hogy évente egyszer, úgy június 10. és 20. között a magyar folyón és mellékfolyóin csodálatos természeti jelenség szemtanúi lehetünk: egy védett kérészfaj – a népnyelv tiszavirágnak becézi – ekkor végzi néhány napig násztáncát, majd az élet csodáját megtapasztalva holtan hullanak a vízre. A védett kérészfaj több éven át lárva állapotban az iszapban él. Valaha egész Európában, főleg síksági folyókban élt, de a vízszennyezés beszűkítette életterét. Az 1900-as évek első harmadában a kontinens nyugati felén kihalt a tiszavirág, és jelentősen csökkent az állománya Közép-Európában is. Tömegesen ma már csak a Tiszában található, a méretét tekintve Európa legnagyobb kérészfaja.

Az ókor óta ismerik ezt az ősi rovart, Arisztotelész is leírja mint Ephemeront, azaz „egynapi” rovart. Nyilván megfigyelte rövid életüket. Később Plinius is tanulmányozta őket, fejlődésükről először Jon Swammerdam holland tudós írt 1675-ben A természet Bibliája című könyvében. A tiszavirágzás jelenségét 1726-ban Marsigli olasz hadmérnök és földrajztudós rögzítette elsőként, amikor a török elleni háborúk idején Magyarországon tartózkodott. A kérészek törékeny, gyenge szervezetű rovarok. Két pár szárnyuk van, átlátszó, színtelen. Fejükön rövid csápokat, két összetett szemet és három pontszemet viselnek.

A kérészek (Ephemenoptera) a rövid élet jelképei lettek: gyakran mondogatjuk, ha valami rövid ideig él, hogy „kérészéletű”. A nászjáték az éj leszálltával a hímek víz fölötti rajzásával, táncával kezdődik. A nőstények hamarosan válaszolnak a táncba hívásra, és a párzás a levegőben játszódik le. A megtermékenyített petéket a nőstények a vízfelszínre rakják le, számuk mintegy hétezer körüli, de lehet több és kevesebb is. A peték ezután hozzátapadnak valamilyen víz alatti tárgyhoz, növényhez, vagy lesüllyednek a fenékre. Rendszerint két hét múlva kelnek ki. Nagyjából egy évig maradnak lárvaállapotban, ezalatt akár hússzor is vedlenek. Amikor fejlődésük befejeződik, lecserélik utolsó kültakarójukat, és szárnyas szubimágóként egy nap után újra vedlenek, végül ivarérett rovarként jelennek meg. A rajzás és a párzás után milliónyi kérésztetem borítja a folyót, ez a tiszavirágzás, a „flos aqua”. Nemcsak szép látvány, hasznosak is a kérészek, mert haltáplálékként szerepelnek. Az emlékezetes, Romániából érkező ciánszennyezés idején a halászok úgy vélték, hogy nem virágzik többet a Tisza; a kérészek is meghaltak, mint a folyó. Szerencsére nem így történt, de soha nem várták olyan izgalommal a tiszavirágzás megjelenését, mint akkor.

Hankó Ildikó