A világ első szabadtéri néprajzi múzeuma egy svéd tudósnak, Arthur Hazeliusnak köszönhető, aki Stockholmban, 1891-ben nyílt gyűjteményében a svéd tájak és népcsoportok legjellemzőbb építményeit állandó kiállításon mutatta be. A gyűjteménynek helyet adó városrészről örökölte e múzeumi típus a skanzen nevet, hogy aztán a XX. század közepére egész Európában elterjedjen, beleértve hazánkat is. A millennium évében, 1896-ban szervezett országos kiállítás legnépszerűbb része ugyanis a Néprajzi Falu volt, amely a nemzet történetébe illesztve mutatta be a falusi építményeket és berendezéseiket.

Bár a múzeumi falucskát a rendezvény zárultával elbontották, a tárgyi anyag mégis megmenekült az enyészettől, s a Néprajzi Múzeumba került. A siker pedig fellelkesítette a tudósokat, akik hamarosan kutatni kezdték a népi építészetet és lassanként megfogant egy magyar központi skanzen alapításának gondolata is. Ez hetven évvel később vált valósággá: a sokkal inkább a pusztításokról szóló 1949-es év hozta el a fordulatot, mikor a műemlékvédelem – néhány előrelátó szakembernek köszönhetően – ráébredt arra, hogy a népi építészeti alkotásokat meg kell őrizni.

Évtizedekig tartó felmérések, alapkutatások, adatbázisok kialakítása után végül 1972-ben önálló, országos múzeumként létrejött a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Ezzel egy időben kiépült a vidéki regionális skanzenek hálózata is: a tájházak fénykora az 1970-80-as évekre esett. Ma közel négyszáz ilyen található Magyarországon, amelyek tárgyi-kulturális örökségünk több tízezer emlékét őrzik, jobb esetben pedig az adott település kulturális tereként működnek. Bár ez a szám soknak tűnhet, a helyzet mégsem csak bizakodásra ad okot: míg a szentendrei skanzen lendületes és innovatív szemléletű vezetése még a recesszió évében is képes volt megduplázni a látogatószámot, addig a vidéki tájházak legtöbbjének még a fenntartására se futja.

Örökség a spájzban

A látványos szentendrei sikernek több oka is van. Legutóbb egy három évvel ezelőtti kormánydöntést követően, uniós támogatással fogtak nagyszabású fejlesztésbe: megépült az Észak-magyarországi falu tájegység, az új, XIX. század végi pályaudvart idéző bejárat, elindult a belső közlekedést segítő harmincas évekbeli dízelmotorvonat, valamint megnyitották a szórakoztató ismeretadást szolgáló Nyitott Múzeológiai Műhelyt. Sokan persze csettinthetnek, hogy a 2,2 milliárd forint összköltségből megvalósult Skanzen Örökség Programmal könnyű sikereket aratni. Ám a XXI. században a pénz önmagában kevés, ha nincsen mögötte működő ötlet vagy újszerű megközelítés. Ez utóbbival érhető el ugyanis, hogy a látogatók számára holt panoptikum helyett személyes élménnyé váljon a múlt. A didaktikus megközelítés és a statikus tárgyak ma már nem vonzanak tömegeket – más kiállítóhelyekre sem.

– A kilencvenes években elegünk lett abból a hozzáállásból, amely a múzeumot szakállas, idős bácsik szentélyeként látja, ahol a gyerek kezére ütnek, ha hozzáér valamihez. Éppen ezért Magyarországon elsőként elindítottuk a Nyitott Múzeum koncepciót, rendezvényeket, foglalkozásokat hirdettünk meg, így az ezredforduló tájékára látogatóink száma megduplázódott. Aztán újra zuhanást tapasztaltunk, ezért új üzenetet fogalmaztunk meg: az élő és hasznosítható múzeum ideáját. Ma már ugyanis a rácsodálkozás kevés. Az emberek azt várják, ami sokkolja, felizgatja őket, olyan tartalmas időtöltést keresnek, amelyben tevékenyen részt vesznek – mesél Cseri Miklós, a skanzen főigazgatója a megváltozott múzeumlátogatói igényekről.

– Nem azt akarjuk, hogy mindenki vályogfalú házban lakjon vagy rokolyában járjon, de az évszázadok óta felhalmozott tudás, amely nálunk még elérhető, alternatívát nyújthat a készen kapott fogyasztói kultúrával szemben. Egész Európában bummja van a skanzeneknek: ez egyrészt egy spontán reakció a globalizáció ártalmaira, másrészt rávilágíthat máig feldolgozatlan társadalmi problémákra is. Nem véletlen, hogy a német, sváb kitelepítés, a bukovinai magyarok áttelepülése, a szlovákiai magyarok betelepítése és a lakosságcserék, a zsidók asszimilációja mind olyan témák, amelyek óriási közönségérdeklődésre tartanak számot – mondja Cseri Miklós, aki szerint ez a jelenség külföldön is megfigyelhető. Az embereket ugyanis nem az érdekli, hogyan élt például a dán paraszt száz évvel ezelőtt, hanem az, hogyan áll a bevándorlás kérdése, mi a helyzet például a kilencvenmilliós Németország hatmillió török lakosával.

– Nekünk ezt a logikát követve a cigány, a zsidó népesség a magyarságéval szervesen összefonódó életét kell bemutatnunk, illetve azt, hogyan élte meg mondjuk egy elcsatolt falu Trianon tragédiáját. Választ kell találnunk, mert úgy tűnik, más intézmények egyelőre nem szolgálnak adekvát magyarázattal – ecseteli Cseri Miklós a múzeumban megbújó társadalmi hasznosság potenciálját. Ami szerencsére a jelenkorra is kiterjed. Az idei árvizet követően jelentkezett ugyanis egy mérnökcsapat, amely az elpusztult felsőzsolcai házakat a tájegység népi építészetének gyökereit keresve szeretné újjáépíteni, ahogyan történt ez a 2001-es beregi árvíz után is.

– Akkor egyértelműen kiderült, ahol a régi, XVIII. századi térképek mutatják a falu területét, ott nem volt árvíz. A paraszt évezredeken keresztül tudta, hogy a víz meddig jön, és oda már nem építkezett. A belvizekért pedig a téeszek hatalmasra duzzasztott parcellái tehetők felelőssé, hiszen a téeszesítést megelőzően a paraszti földek közt lévő mély árkok vezették el a belvizet. A régiek tudását kellene visszatanítani a ma emberének, ebben látom a skanzen legfőbb célját – teszi hozzá a főigazgató.

E kölcsönhatás pedig működik: mikor a Zempléni-hegységben található Hejcéről elhoztak egy középkori eredetű huszita házat, a falusiak nem értették, miért fontos a romos épület a múzeumnak. A megnyitón, a rekonstrukció láttán, leesett az álluk. Pár hónap múlva a polgármester büszkén levelet írt Cseri Miklósnak, hogy főutcájukat kimeszelték, rendbe hozták. Hajdani épületük látványa döbbentette rá őket arra, mit jelent egy-egy ilyen történelmi örökség, s mit jelent büszkének lenni a saját kultúránkra.

A Skanzen célja ugyanakkor az egész magyar vertikum időbeli és térbeli lefedése. Ezért is szerepel az igazgató jövőről szóló tervei közt a XX. századi magyar falu bemutatása, a Kós Károly után létrehozott épületektől egészen az egyen kockaházakig. Ez utóbbiak múlt század közepétől való rohamos terjedésének oka a kommunista építőipar lobbitevékenységében keresendő: kizárólag tízszer tízes gerendákat gyártottak, amelyek meghatározták a házak alaprajzát és méretét. Nem beszélve arról, hogy a hajdani paraszti portákkal ellentétben a kockaházakhoz csupán apró kamrákat építettek, egyszerűen azért, hogy lakói ne tudjanak tartalékolni.

– Ezek korjelenségek, amiket meg kell mutatni. Ahogyan az olajos padlós régi kultúrházat, a mozit, a piros műbőr ülésekkel teli presszót, a Lengyelországból, Jugoszláviából hozott Cézár konyakok, a kirakott szappanos és sörösdobozok időszakát is – teszi hozzá a skanzen vezetője, aki tele van egyéb tervekkel is.

– Régészeti kutatások és ásatások alapján a IX–X. századtól kezdve a XV. századig szeretnénk bemutatni a magyar falut, úgy, ahogyan már például Visegrádon lehet látni. Le akarunk számolni az olyan őstörténeti romantikával, ami csak a szittyákról és a kumiszról szól. A harmadik tervünk pedig a határon túli magyarság épített örökségének a bemutatása, amely óriási hiányosságot pótol, a látogatók is nagyon kérik. Már dolgozunk a népi építészeti szempontból elkülönülő erdélyi tájegységen. Míg például egy nógrádi és egy rimaszombati ház közt, hiába vannak a határ két oldalán, nincs ilyen értelemben különbség, addig az erdélyi néprajzi tájegységek markánsan elkülönülnek a többitől. Emellett szeretnénk foglalkozni az emigráns diaszpórákkal is. Azt a clevelandi templomot, amelynek bezárása miatt sztrájkoltak a kint élő magyarok, például át lehetne hozatni és bemutatni itt, a skanzenben. Ennek kapcsán az „Amerikába kitántorgott másfél millió emberünk” mindennapjait, társadalmi szerkezetét is megismerhetnék a látogatók – mondja Cseri Miklós, hangsúlyozva még a funkcionális megújulást is, a látogatók érdeklődésének fenntartásához újonnan bevezetett multimédiás eszközökre célozva. Ezek közé tartoznak többek közt a tárlatokat kísérő hanganyagok, filmek vagy az új tájegységben megnyílt múzeumi mozi, amelyben a palóc vidék életét bemutató, különböző hosszúságú filmfelvételekből válogathatnak az érdeklődők.

Linda és Csernobil

Mi a közös a sután feldíszített Gorenje hűtőládában, a falusi egyenkockaházak oldalán virító üvegcserepekben és egy hófehérre meszelt öreg gömöri porta egyszerű szépségben? A megoldás egyszerű: mind egy kirakósjáték darabkái, melyeket összeillesztve kirajzolódik a múltunk. És még ennél is több: a mindennapok, az itt élt emberek személyes történelme. A szentendrei skanzen nemrégiben átadott Észak-magyarországi falu tájegysége a Palócföldet magába foglaló, az Ipolytól a Bodrogig terjedő terület hagyományos népi építkezését, életmódját mutatja be, többek közt egy kisnemesi kúrián, summások tufába vájt barlanglakásain vagy a teknővájó cigányok szállásán keresztül. A tényleges munkálatokat Nagyné Batári Zsuzsanna muzeológus és Román Árpád, a tájegységért felelős építész végezte.

– 2005-ben lettem a készülő tájegység néprajzi felelőse – meséli Nagyné Batári Zsuzsanna. – Akkor már léteztek tervek, a feladatunk ezek átdolgozása, illetve a tárgygyűjtés folytatása volt. Ez éveket vett igénybe, hiszen a terepre ki kellett menni, felkeresni a családokat, kutatni a megmaradt emlékek után. A skanzenben egyedülálló módszert alkalmazunk, a raktárban minden lakóház berendezését előzetesen modellezzük: az előkészített enteriőrök most is becsomagolva várták, hogy a házakba kerüljenek. És készítettünk az egyes kiállításokhoz kapcsolódó kisfilmeket is, sokszor egy adott szakma utolsó képviselőit örökítve meg. Noszvajon például már csak egy kosárfonó dolgozik és a novaji kalácssütő néni is az utolsó képviselője mesterségének. A házak enteriőrje esetében pedig a kulcsszó a tárgyi hitelesség. A nemesradnóti kisnemesi ház berendezéséhez ezért a néprajzos műgyűjtőkkel is felvette a kapcsolatot, hogy végre rátaláljon egy olyan lámpára, amely stílusában és korát tekintve is passzol a többi darabhoz.

Amely egyébként az új tájegységben sokkal átélhetőbb lett: egy-egy életkép, szituáció köré építették ugyanis a szobák berendezését. Így részt vehetünk egy képzeletbeli márianosztrai disznótoron, ahol malacröfögés, poharak koccanása hallatszik, a konyhában zubog a víz a tűzhelyen, s a szobában pedig a jó disznótoros vacsorához készülődik a család. Karancskeszin a fonóban járunk, a leányok ülőhelyét sorban a plafonról alálógatott kalárisok jelzik. A perkupai ház egykori lakói pedig a hátsó szobát alakították át lakodalmas helyiséggé, a gondosan terített asztalok mögül már csak a násznép hiányzik, őket a falra festett sziluettek idézik meg.

De képet kapunk a különböző néprétegek életéről is: a húszas évek márianosztrai házát egyszerű parasztemberek lakják, a nemesradnóti épületben a kisnemesi család férfi tagjai tartják familiáris gyűlésüket a harmincas évek végén, Domaházán pedig a hatvanas évek ózdi ingázói élnek. A halászhomoki cselédházban négy generáció élete és lakáskörülményei láthatók – időben széttagolva. A cselédség története csak itt jelenik meg, ez az egykor egymillió főt számláló réteg fontos része volt a társadalomnak.

A cselédház első két szobája az 1900-as és az 1930-as éveket idézi, míg az 1986-os és 2001-es falusi enteriőrben egy család története bomlik ki. A tisztaszobában álló tárgyak a közelmúltról mesélnek, valódi retrohangulat: a vitrines szekrénysor előtt a sárgásbarna huzatú ülőgarnitúrában ücsörögve nézhetjük a tévét, amelyben épp az 1986-os csernobili atomrobbanásról szóló híradás, később pedig a Linda sorozat egy epizódja megy.

– A gömöri kisnemesi kúriára 2006-ban találtunk rá, a tárgyak feldolgozásának útját bemutató erdőhorváti Egres utcai, módszertani házat is mi választottuk ki. Ha találunk egy olyan lakóházat, amely jellegzetesen mutatja be az adott tájegység népi építészetét és sikerül megegyezni a tulajdonosokkal, akkor felmérjük, terveket készítünk, majd visszamegyünk bontani. Aprólékos munka ez, mindent egyenként beszámozunk a tetőszerkezettől az ablakokig, és az elemeket egyszerre szállítjuk át a múzeum területére – magyarázza a Román Árpád, a palóc tájegységért felelős mérnök a tudományos módszert.

– Megpróbáljuk mindig az eredeti építőanyagokat beépíteni a házba, hiszen a múzeumi hitelesség szempontjából ez a legfontosabb. De van, amikor ez nem sikerül maradéktalanul: a zsuppot például Lengyelországból kellet beszereznünk, mert az itteni termés, amit a tetőfedő mesterek használnak, az időjárás miatt tönkrement. Ha az épület bontásakor változtatásokat látunk, dokumentáljuk – így a tüzelőberendezéseket, a régi kemenceszájat fel tudjuk kutatni, ezeknek látványos nyoma van. Egyébként egy tájegység felépítésénél több lehetőség is van: az eredeti áttelepítése, a részleges rekonstrukció, illetve az eredetihez hű másolat – mondja a szakember.

Egyébként újdonság, hogy az új tájegység házai télen is fűthetők, így felkészültek a tervezett téli nyitva tartásra.

Éledő falvak

Régen egy kistelepülésen tizenöt-húsz önszerveződés működött, mint például a karikázó lányok, a legénybanda, a kalotosok vagy a népszínművesek, megtartó erejű társadalmi hálót alkotva. A kommunista rendszer e társadalmi önszerveződéseket szaggatta szét, de ma sem sokkal jobb a helyzet. A globalizáció értékválsága ugyanis éppen olyan magatartást követel, mint annak idején a kommunizmus: az embereket rábírja, hagyják ott a falut, az önellátó életformát, és szorgalmasan bólogató fogyasztóként a városba költözzenek. Egy nyolcmilliós metropoliszt ugyanis mindig könnyebb irányítani, mint ugyanennyi embert tízezer hektáron szétszórva. Nem nehéz észrevenni hát, miben áll a tájházak fontossága: eleven példái ugyanis annak, ami a skanzenben, mint múzeumban látható.

A XX. század derekán létrejött tájházlánc elsősorban a népi műemlékek védelmére létesült. A hetvenes-nyolcvanas években azonban a Hazafias Népfront fő célkitűzése volt a minél több tájház létrejötte, statikus gyűjteményekkel ugyan, de a dolgozó nép annál nagyobb dicsőségére. S bár a szándék mégsem ez volt, szép lassan élettel kezdtek megtelni e kicsiny házacskák.

– A tájháznak a lehető legtöbbet kell be mutatni az adott település vagy szűkebb környezete népi tárgykultúrájából, lakásbelsőiből, a gazdálkodás és a háziipar emlékeiből, ám azokon a településeken, ahol a bezárták az iskolákat, megszüntették a postákat, művelődési házakat, könyvtárakat, a közösségi életben kezd felértékelődni a tájház szerepe, nem beszélve a múzeumpedagógiában és az oktatásban betöltött szerepéről – mondja Szablyár Péter a Magyar Tájházak Szövetségének ügyvezető elnöke.

Ma már ugyanis gyakori, hogy a helyiek kulturális és családi rendezvényeket, lakodalmat, halotti tort, fesztiválokat szerveznek e helyszínekre. Ám a tájházak legtöbbje korszerűtlen, és még a fenntartásukra se futja. Három éve még százmillió forintnyi állami támogatásra pályázhattak a fenntartók, tavaly már csak a felére, az idén pedig tizenötmillióra. A szegényebb települések számára így kínlódás kigazdálkodni a működtetésre fordítható összeget. Télen nincs pénz fűtésre sem, a hideg miatt pedig tönkremennek a tájházban található, többnyire bőrből, fából, textilből készült tárgyak, már csak azért is, mert pénz híján javarészt restaurálatlanok. Ami különösen tragikus, mivel e tájházak őrzik a hazai muzeális gyűjtemény egyharmadát.

Szablyár Péter úgy véli, a megoldást az lenne, ha állandó és kiszámítható támogatáshoz jutnának a fenntartók, vagyis az önkormányzatok, alapítványok, egyesületek.

– 1996-ban egy évig működött az a kezdeményezés, hogy minden tájházas falu pályázhatott egy helybéli munkanélküli bérével megegyező összegre, valamint évi ötszázezer forintra, hatévenként. Ezt a módszert kellene elővenni, hiszen így megoldhatóvá válna a tájházak állagmegóvása és a műtárgyak védelme. De lenne még egy lehetőség: tájházláncunk az UNESCO Világörökség nemzeti várólistáján szerepel. Egyelőre e lista nem jutott ki Párizsba, ugyanis a döntéshozók az utolsó pillanatban döbbentek rá arra, hogy a jelöléshez egy kezelési terv szükséges. Mi abban bíztunk, hogy ez elkészül, ami nem történt meg. Az UNESCO-s várólistára kerülésnek ugyanis az a feltétele, hogy az állam garantálja az állagmegóvást. Hogy ez mennyibe kerülne, nem tudni, éppen ezért volna szükség egy kezelési tervre, így átfogó felmérés készülne a tájházak állapotáról, és rendeződhetnének a bonyolult tulajdoni viszonyok is – vázolja a világörökségi jelölés nyújtotta lehetőségeket Szablyár Péter.

Ez utóbbi pedig már csak azért is fontos volna, mert Magyarországon egy nagyon hamis szemlélet uralkodik az épített örökség védelme tekintetében.

– Még él az „állam majd megmondja, hogy mi a régi, és ad rá pénzt”-elve. Ez már nem működik Nyugat-Európában. Németországban, a skandináv államokban a nagy összegeket inkább arra fordítják, hogy az embereket megtanítsák, hogyan képesek saját eszközeikkel megőrizni vagy visszahozni a múltat Az állami pénzosztás csak nagyon koncentráltan működik – fűzi hozzá Cseri Miklós, aki szerint éppen ezért fordulhat elő, hogy a hazai műemlékek harminc százaléka teljesen funkciótlan.

A kihasználatlanság egyenes következménye pedig nem más, mint a pusztulás, hiszen ami nem él együtt a közösséggel, nincs benne a település vérkeringésében, az előbb vagy utóbb, de teljesen az enyészeté lesz.

Farkas Anita, Szentei Anna