Tisztelettel kezelt klasszikus

A Szentivánéji álom és a Rómeó és Júlia után a Hamlet Shakespeare legtöbbször játszott darabja: az 1600-as évek legelején tartott ősbemutatója óta eltelt több mint négyszáz év alatt sokszor és sokféleképpen színre vitték már.

Cselekményével alighanem az is tisztában van, aki középiskolás korában olvasta utoljára: a nemrégiben elhunyt király fia, Dánia hercege, Hamlet egyszerre sértett és dühös, mert a helsingőri udvar túlságosan gyorsan túllépett az apja halálán. És mert az új uralkodó, Claudius nem más, mint Hamlet apjának testvére, aki elhunyt fivére özvegyét, vagyis Hamlet anyját, Gertrudot vezette oltár elé – a fiatalember elsősorban a királyi párra neheztel.

És amikor megjelenik előtte apja nyugodni nem tudó szelleme, és elárulja neki: nem természetes halállal távozott az élők sorából, hanem megölték – Claudius tette, mert egyszerre áhítozott a korona, valamint az asszonya után! –, a herceg úgy értékeli, mindez annak megerősítése, amit már sejtett.

A szellem felszólítja Hamletet, hogy álljon bosszút érte, és bár a királyfi megesküszik, hogy így tesz, nem cselekszik azonnal: előbb bizonyítékot szeretne szerezni az új uralkodó bűnösségére. Átírja hát a Gonzágó megöletése című színdarabot, hogy az a szellem által elmondottaknak megfelelően tárja a néző elé egy uralkodó meggyilkolásának körülményeit.

A herceg abból indul ki: ha nagybátyja lelkiismerete nem tiszta, az Egérfogó című jelenet láttán elárulja magát, tehát nincs más dolga, mint figyelni és figyeltetni a reakcióit. Csakhogy a király, ahelyett hogy egyértelműen beismerné, mit művelt az idősebb Hamlettel, felpattan és elviharzik, otthagyva a színjátszókat.

És van valami, amivel a fiatalember szintén nem számolt: a szerelmével, Opheliával való kapcsolata helyrehozhatatlanul megromlik, így ahelyett, hogy az uralkodó elleni bosszú beteljesítésén munkálkodna, a lány bátyjával, Laertesszel párbajozik, nem gyanítva, hogy Claudius megkörnyékezte a fiatalembert, aljas tervet szőve ellene. De nem csak a palotában készülődik összecsapás: a szomszédos Norvégia sereggel indult az ország ellen…

Hamlet tehát kudarcot vall mint ifjú szerelmes és ellehetetlenül mint lehetséges jövendőbeli uralkodó, hiszen azelőtt kerül ki országa történelméből, hogy trónra léphetett volna. Azért kényszerül ilyen magas árat fizetni, mert azon van, hogy betartsa a szellemnek tett ígéretét – amire feltehetőleg fiúi szeretete, esetleg az apjának való megfelelési kényszer vette rá, amelytől az idősebb Hamlet halálával sem szabadulhatott.

A darab egyik leglényegesebb kérdése tehát az, hogy az ifjú herceg tulajdonképpen miért mondott igent a kísértetnek – és hogy az valóban az apja szelleme-e, netán valami más? Shakespeare nem teszi egyértelművé, mi a válasz, ám így is nyilvánvaló: a Hamlet annak tragédiája, amikor valakinek olyasmit kell megtennie, amire lelki alkata, habitusa nem teszi alkalmassá. Távolról sem lényegtelen tehát, kinek vagy minek szeretnénk megfelelni és meddig vagyunk hajlandóak elmenni e cél érdekében.

És hogy a Magyar Színházban Eperjes Károly rendezésében színpadra állított Hamlet milyen benyomást tesz?

A Ferenczfy-Kovács Attila tervezte díszletei időtlenek és komorak. A hátteret csaknem végig uraló vízanimációval kiegészülve nemcsak Helsingőr várának ridegségét, de a skandináv táj zord szépségét is bemutatják. Az elemek át- meg átrendezésével ugyanakkor annak érzékeltetésére is kiválóan alkalmasak, hogy a főszereplő olykor mennyire szűknek és levegőtlennek érzi maga körül a helsingőri palota tereit. Rátkai Erzsébet reneszánsz viseletet idéző jelmezei méltóságteljesek és elegánsak. Nemcsak a kor divatját jelenítik meg, de arra is emlékeztetnek, hogy abban az időben egy-egy elegánsabb, díszesebb öltözék a szabómesterség hősi eposzának számított. A Bucz Magor által komponált kísérőzene ünnepélyes és sötét tónusú, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a nézőben tudatosuljon: Hamlet olyan játszmába kezdett, amelyet nem nyerhet meg.

A címszerepet alakító Haumann Máté az első jelenet elején a többi szereplőtől elkülönülve ül a színpad jobb szélén, kifejezve, hogy nem hajlandó részt venni a vigadozásukban. Ám amikor az ünneplők távoznak, felszökken az asztalra és végigvonul rajta, széttaposva a pár perccel ezelőtt véget ért királyi lakoma maradványait. Lendületes és erőteljes kezdés, jól érzékelteti a királyfit feszítő indulatok hevességét.

Az Egérfogó-szcéna színre vitelét bemutató jelenet – azt előadó liliputiakkal, a teljes epizódot átható komikummal – szintén jól működő és ötletes. Az a megoldás, hogy Hamlet a kezében tartott fuvola átlényegítésével egy ponton egyértelműen jelzi, mennyire tartja Rosencrantz és Guildenstern „barátságát”, szintén hatásos – ám a rendezés összességében kevéssé invenciózus.

A premier megelőző sajtónyilatkozataiban Eperjes Károly nyilvánvalóvá tette, hogy számára a Hamlet a drámák drámája, ekként közelít hozzá. Az előadás megtekintése közben a néző számára kiderülhet, mit jelent ez: megadja a tiszteletet Shakespeare klasszikusának, ám nem kívánja a saját kézjegyét markánsan rajta hagyni az előadáson.

Haumann Máté azon ritka pillanatokban, amikor az általa életre keltett alaknak dinamikusnak és tetterősnek kell lennie, meggyőző, ám Hamlet bizonytalanságának, tépelődésének, a cselekvéstől való vissza-visszahőkölésének érzékeltetésekor már kevésbé az – mintha nem igazán találná a kapcsolatot az általa életre keltett karakterrel. Ráadásul számos elhíresült részletet kissé kapkodva ad elő, minek következtében a szállóigévé vált sorok – amelyekben a darab Arany János által készített, 1866-os fordítása egyébként bővelkedik – veszítenek a súlyukból.

A női szereplők sajnálatos módon elvesznek a jelmezeikben, így leginkább a Claudiust játszó Gáspár Tibor teljesítménye érdemel említést, még úgy is, hogy elsősorban a karakter hedonista vonásait hangsúlyozza, és a testvérét meggyilkoló, asszonyát elorzó, sötét lelkű fivér képe már-már elhalványul az alakításában. A Horatiót megjelenítő Pavletits Béla ugyanakkor remek munkát végez: a központi karakter megbízható barátjának és segítőkész szövetségesének valahogy úgy kell viselkednie, ahogyan ő ábrázolja.

A Magyar Színház Hamletje tehát látványos, elegáns és ünnepélyes. Frissnek, élettelinek és a mához szólónak viszont nehezen lehetne nevezni. Hogy ez utóbbi mennyire így van, arról a premieren meggyőződhettünk: az előttünk ülő középiskolások a második felvonás alatt végig forgolódtak és beszélgettek.