Titkok a sínek mentén

A brit Paula Hawkins A lány a vonaton című bűnügyi thrillere 2015 egyik sikerkönyve volt. 2016-ban amerikai film készült belőle, és a színpadi változatra sem kellett sokáig várni: a Rachel Wagstaff és Duncan Abel nevével fémjelzett adaptáció 2018-ban debütált az angliai Leedsben. E darab magyar változata szerepel a Játékszín műsorán, Horgas Ádám rendezésében.

A nyitó jelenetben a néző megpillantja a címszereplőt, amint a vonat ablakán kitekintve észrevesz valamit, ami felzaklatja. A rendőrség másnap a bérleményében keresi e lányt, Rachelt, és a befogadó előtt nyilvánvalóvá válik, hogy nincs a legjobb passzban. Keményen iszik, a kilakoltatás veszélye fenyegeti, és ha mindez még nem volna elég: olykor víziók törnek rá, olykor filmszakadása van.

És hogy miért csöngetett be hozzá a nyomozó és a kíséretében lévő őrmester? Mert előző este eltűnt egy Megan nevű lány. Rachel nem tagadja, hogy ismerte Megant, de csak futólag, mint az exe kisgyerekének gyerekfelügyelőjét. Rachel ugyanis nemrég vált el Tomtól, a férfi újra megházasodott, új feleségétől kislánya született, akire Megan vigyázott egy ideig.

Rachel nem köti az őt kérdezgető nyomozó orrára, hogy valójában jóval közelebbi kapcsolatban áll az eltűnttel, ha konkrétabban nem is: a vonat ugyanis, amellyel naponta munkába megy, Megan otthona mellett halad el, így többször látta a hátsó teraszon. Olyan gyakran, hogy már az ismerősének érezte.

Ezért nem hagyja annyiban a dolgot: nekilát, hogy kiderítse, mi történt a lánnyal. Megismerkedik Megan férjével, Scott-tal, és eljut a pszichológusához, doktor Kamalhoz is. Ám miután a nyomozók megtudják, hogy egy ideje nincs állása, őt tekintik az első számú gyanúsítottnak, hiszen nyilvánvaló számukra: nem azért vonatozott a belvárosba, hogy munkába menjen, hanem azért, hogy mindennap kétszer bekukucskálhasson kiszemeltje életébe…

És Rachelben felötlik: lehetséges, hogy csakugyan tett valamit Megannel, épp csak nem tudja, mi volt az?

A lány a vonaton tehát mindenekelőtt szemléletes képet rajzol egy nőről, akinek széthullóban van az élete: még nem tette túl magát a válás megrázkódtatásain; meddősége miatt önmagát hibáztatja a történtekért, és mindemiatt az alkohol rabja lett.

De az alkotók nem állnak meg e ponton, érdekes lélektani mozzanattal egészítik ki mindezt: Rachel tulajdonképpen azért vált kukkolóvá, mert Megant önmaga idealizált másának látja, az életét pedig olyannak képzeli, amilyet ő szeretett volna magának és Tomnak.

Vagyis: Paula Hawkins a nagyvárosi ember életkudarcát, fogódzóvesztettségét és önvigasztaló manővereit – a valóságból való menekülési kísérletét, fantáziavilág-építésre való hajlandóságát? – jeleníti meg Rachel sorsán keresztül. E drámai mag köré kerekítenek egy, a krimik sztenderdjét betartó bűnügyi történetet, amelyből annak rendje és módja szerint kiderül: nem csak egy embernek volt rá oka, hogy ártson Megannek – de vajon melyikükből lett gyilkos?

A cselekmény ígéretesen indul, érdekesen bontakozik ki, ám az utolsó harmadában váratlanul kevéssé érdekfeszítővé válik. A bűnügy egy időre háttérbe szorul, és amikor ismét előtérbe kerül, azok, akik több hasonló jellegű alkotást olvastak vagy láttak már, megsejthetik, ki a tettes.

A lezárás ugyanakkor következetlenül békés és nyugodt. Amit nem a cselekmény belső logikája diktált, hanem az alkotók azon igyekezete, hogy az addig történtek ellenére kellemes végkicsengést adjanak a darabnak. Legjobb példa a műviségre, hogy Rachel addigi komoly problémái, például az alkoholbetegsége úgy eltűnnek, mintha sosem léteztek volna.

És ami a színpadi megoldásokat illeti: az idősíkok közti váltásokról gyakori flashbackek gondoskodnak, a mozgás illúzióját a háttérben elhelyezett, jókora kivetítőn pergő animációk teremtik meg, ahogy a Rachelre törő, ijesztő víziókat is ezek tárják a nézők elé. A horrorba hajló filmes pszichothrillerek látványvilágát idéző vizuális megjelenítéshez nemritkán sokkoló hanghatások – vonatkerekek csikorgása, összezúzódó üvegtáblák csörömpölése, irritálóan hangos és közönséges elektronikus zene – társulnak, nyugtalanító atmoszférát adva az előadásnak.

Az élményt csupán az gyengíti némiképp, hogy bár az említett megoldások sokáig feledtetik a nézővel, hogy nem moziban van, a leglátványosabbnak és legintenzívebbnek szánt jelenet, a tetőpont esetében a színpadi változat megkísérel rálicitálni a filmre, viszont olyannyira túlfokozottnak és csináltnak hat, hogy alulmarad vele szemben. Vagyis a kevesebb több lett volna.

A főszerepet alakító Lévay Viktória meggyőzően ábrázolja Rachel valamennyi érzését és hangulatát a zavartól és a frusztráltságtól kezdve a bizonytalanságon át a félelemig és a haragig. A Megant megformáló Gáspárfalvi Dorka jól érzékelteti, micsoda kontraszt mutatkozik a lány szépsége és érzéki élményekre való nyitottsága, valamint sebzettsége és érzelmi támaszkeresése között. Fehér Tibor fizikailag jó formában lévő, ám hangulatilag ingadozó, agresszióra hajlamos fiatalemberként ábrázolja Megan férjét, Scottot. A Rachel exét, Tomot alakító Simon Kornél igencsak jó akkor, amikor a karakter megnyerő vonásait kell érzékeltetnie, ám amikor a negatívokat kellene ábrázolnia – vagy ijesztőnek lennie, fenyegetést árasztania –, már kevésbé meggyőző. Az előadás legkomikusabb, bár nem feltétlenül felszabadult mozzanatai ugyanakkor Petyi János csetlő-botló – az elöljárója, egy nyomozónő által egyfolytában letorkolt és ugráltatott – őrmesteréhez kapcsolódnak.

És ha már itt tartunk, A lány a vonaton feltűnően kiábrándult képet fest a férfiakról: igazából egyetlen rokonszenves hímnemű karakter sem szerepel benne. Az egyik szexéhes, irányításmániás és manipulatív (Tom); a másik birtoklásvezérelt, bizalmatlan és arrogáns (Scott); a harmadik segítőkésznek tűnik, de visszaél az általa irányított helyzetek kiváltotta érzelmi kötődéssel (doktor Kamal); a negyedik már-már idegesítően szerencsétlen, a megalázással csaknem egyenértékű egzecíroztatásban részesíthető kiszolgáló (a már említett őrmester).

A színdarab ugyanakkor működőképes: összességében sikeresen ülteti át színpadra a regényt és a filmet; a főszereplő erős alakítást nyújt benne, és a záró mondatai emlékezetesek. Rachel ugyanis bevallja: azért szeret vonatozni, mert érzi, hogy tart valahová, és meg sem kell mozdulnia ahhoz, hogy elsuhanjon mellette a világ. De a legjobban azt szereti, amikor meglátja az alagút végén a fényt – és bizonyára a nézők is így vannak ezzel, még csak az sem kell hozzá, hogy vonattal utazzanak.