Titkok a Várhegy mélyén

A budai Várhegy délnyugati részén sétálunk le a föld alá, a több száz évvel ezelőtt itt álló zsidó negyed házai alatt húzódó, árkádok tagolta kanyargós pincerendszerbe. Az 1240-es évek második felétől épülő castrum, azaz erődített város IV. Béla királyunk alapítása, akinek a tatárjárás szomorú tanulságai után hathatós védelmet kellett kiépítenie országában. A budai Várhegynek csodás geológiai adottságai voltak, a mészkőpaplan alatt kialakult barlangok, víznyelők kristálytiszta édesvízkészletét a kora középkori városlakók is nagyra becsülték: a régészek több kutat tártak fel a vár történetének ezen idejéből. Közülük számos szenzációs régészeti felfedezéseket rejtett, az egyik például egy Anjou-kori trónkárpit darabjait.

A XIII. században kiépülő városban magyar, német és Nyugat-Európa felől érkező zsidó lakosok telepedtek le. A mai Várnegyed déli részén végigfutó Szent György utca régi neve is utal a környékén megerősödő kis közösségre, Zsidó utcának nevezték, míg az ezen a településrészen álló, nyugatra nyíló kaput Zsidó kapunak.

Kölcsönös bizalom

– Jelzi a középkori Magyar Királyság bizalmát a zsidó közösség iránt, hogy a város stratégiai szempontból fontos kapujának tőszomszédságában állt a zsidó negyed és a közösség első budai zsinagógája. Mivel a keresztények számára tiltott volt a kölcsönre felszámított kamat, így leginkább a zsidó vallású népesség foglalkozott az ilyen jellegű pénzügyekkel. IV. Béla pénzverő kamaraispánja a korabeli budai zsidó közösség vezetője lehetett, valószínűleg e kapcsolat hatására adta ki az uralkodó 1251-ben a Magyar Királyságban élő zsidóság személyi biztonságát és szabad vallásgyakorlását rögzítő kiváltságlevelet. Az itteniek között voltak, akik nemcsak pénzkölcsönzéssel vagy zálogügyletekkel, hanem adóbérléssel is foglalkoztak, amihez igen komoly kapcsolatrendszerre, gazdasági ismeretekre és stratégiai gondolkodásra volt szükség. Persze az adóbérlés sem volt éppen veszélytelen foglalkozás, előfordult, hogy a királyi adót egy összegben az uralkodónak előre kifizető bérlő figyelmét elkerülte a következő évre kulminálódó háborús helyzet, így kevesebbet tudott beszedni az adófizetőktől – meséli Czakó Borbála, a séta vezetője, akivel éppen a pincelabirintus egyik termében, egy jókora digitális asztal képernyőjén nézelődünk. Az animációnak köszönhetően megele­venednek a korabeli tárgyi emlékek. A IV. Béla és V. István korából származó érméken a zsidó pénzverő kamaraispánok nevének kezdőbetűjét fedezzük fel, ami egyszersmind jelzi a pénz hitelességét, és láthatjuk a kiváltságokat rögzítő adománylevelet is. E dokumentum annyira fontos volt a zsidó közösségnek, hogy évszázadokon keresztül megerősíttették a trónra lépő királyokkal.

– A zsidóság nemcsak a tőkéjét, hanem a gazdasági és pénzügyi ismereteit is hozta magával új hazájába. Ez bizony létfontosságúnak bizonyult a tatárjárás után újjáépülő középkori Magyar Királyság számára – mondja még Czakó Borbála.

Vesszővel rótt betűk

A majd hétszáz évvel ezelőtti világ, az aranyos kelmékbe, borvörös bársonyba öltözött, méltóságteljes királyi udvartartás; a budai polgárok színes forgataga; a zsidó közösség szigorúan szabályzott életű, a vallást és a családot mindenekfelett tisztelő tagjai, rabbik, tanítók, népes családok, komor tekintetű pénzkölcsönzők és pirospozsgás arcú kereskedők világa elevenedik meg a képzeletünkben, adódik hát a kérdés: vajon ki lehet a rejtélyes Hájim?

– A zsidó negyed feltárásakor a régészek héber feliratú palatáblára bukkantak, amin, mint utóbb kiderült, egy név szerepel: Hájim Kac. Az illető személyazonosságát nem lehetett kideríteni, ám annyi bizonyos, a Kac név a kohanitákra utal, vagyis azokra a papokra, akik az ószövetségi időkben a szentélyben való szolgálattétel kiváltságát kapták Mózestől – magyarázza Czakó Borbála. Hájim vélhetően a XV. század elején élt családjával Budán, rajtuk keresztül nyerhetünk bepillantást a séta állomásain a zsidó közösség vallásos életébe, ünnepeik rítusaiba, így például a szombat előkészületeibe.

Talán ez az egyik leghangulatosabb rész: egy kisebb makett középkori lakóházat formáz, ablakán kukucskálva hologramos vetítést láthatunk. A jelenetben Hájim és családja éppen a szombatot ünnepli. A péntek esti gyertyagyújtástól a szombat estig tartó ünnepre úgy készültek a közösség tagjai, mint egy királyi fenség fogadására. És ami a kívülállónak leginkább érdekes, hogy a rituálék mélyén több ezer éves történetek húzódnak meg. Így például az asszonyoknak előírt három parancsolat Éva bűnét kívánja jóvátenni: a szombati gyertyagyújtás a bűnbeesés által a világra telepedő sötétséget oszlatja el, a vacsorára készülő kalácstésztából a család asszonya által vetett darabka szintén a bűnbeeséshez kapcsolódik, és az ószövetségi időkben szokásos, papoknak juttatott áldozatra emlékeztet, míg a havi vérzés vagy gyermekszülés utáni alámerülés a mikvében a rituális megtisztulást szolgálja.

A pincerendszerben meredek lépcsősoron ereszkedünk jó tíz méter mélyre egy tiszta vizű medencéhez: a középkori rituális fürdő maradványaihoz. A mikve éppolyan fontos volt a zsidó közösségnek, mint az imaház. Nem csak az asszonyok jártak a rituális fürdőbe, a férfiak általában pénteken, a szombat eljövetele előtt merültek alá a vizében, sőt, az újonnan vásárolt edényeket is itt avatták be a kóser háztartás számára.

Romok az aszfalt alatt

A zsidó negyed virágzó közösségének életét nem csupán a mikve bizonyítja, hanem az is, hogy megtelepedésük után néhány évtizeddel már zsinagógát emeltek itt.

– A jeruzsálemi nagytemplom pusztulása óta a zsinagóga nemcsak Isten, hanem a közösség háza is egyben. Imádkozni és tanulni lakóházban is lehet, nem szükséges hozzá zsinagóga. Egy közösség általában akkor épített magának imaházat, amikor egy városban már megerősödött, és biztonságban érezte magát – magyarázza Czakó Borbála. Sokáig csupán írásos nyomai voltak az első budai imaháznak, ám a kétezres évek elején, a zsidó negyed feltárásakor – egy itt futó távhővezeték árkában – a kutatók mégis ráleltek a XIII. századi zsinagóga maradványaira.

Az egykori zsidó negyed tényleges kiterjedéséről a kutak is adtak némi támpontot a régészeknek. Az elapadt vagy elszennyeződött kutakat sokszor szemétgödörként használták tovább, így az ezekben talált leletek és az alacsony számban azonosított sertéscsontok meséltek arról, hol húzódhatott a zsidók lakta városrész határa, és persze arról is, mikor költözhettek keresztény lakosok a területre.

Buda első zsidó negyedének története a XV. század elején ért véget, ekkor költöztették lakosait a mai Táncsics utcába. Mindenféle drasztikus cselekedet nélkül: az imaházat egyszerűen elbontották, később a közösség a második zsidó negyedben épített magának új imaházat. A zsidóság helyére a királyhoz közel álló nemesek és az udvarban szolgálatot teljesítő, fontos beosztásban lévő polgárok jöttek.

1 2 3 4 5 / 5