Tíz éve hunyt el a diszkózene királynője

LaDonna Adrian Gaines néven 1948. december 31-én született Boston külvárosában, egy hentes és egy tanítónő hét gyermeke közül harmadikként. A család mélyen vallásos volt, így nem csoda, hogy karrierje a templomban kezdődött: amikor szertartásra meghívott énekes elkésett, a tiszteletes őt hívta a pódiumra. Az alig tízéves kislány csodálatos hangja úgy elbűvölte a gyülekezetet, hogy mindenki sírni kezdett – ebben a pillanatban határozta el, hogy énekesnő lesz.

Érettségi előtt néhány nappal egy együttes tagjaként New Yorkba ment, de a kiadó csak a banda szólóénekesét szerződtette, ezért meghallgatásokra kezdett járni. Hamarosan megkapta a Hair című musical müncheni változatának egyik szerepét, s addigi életét hátrahagyva Németországba repült. Néhány hónapon belül már folyékonyan beszélt németül, újabb és újabb darabokban szerepelt, modellként és stúdiókban háttér-énekesként is dolgozott. Fellépett a bécsi Volksoperben is, 1973-ban feleségül ment Helmuth Sommer osztrák színészhez, akitől hamar elvált, de nevének angolos változatát megtartotta.

Immár Donna Summer néven készítette el 1974-ben első lemezét a zeneszerző-producer Giorgio Moroder és Pete Bellotte segítségével, a korongról a The Hostage Európában siker lett, de az amerikai piacon észre sem vették. Annál nagyobbat szólt viszont az egy évvel későbbi Love to Love You Baby, amelynek egyik társszerzője is volt. A dalt a producerek egy másik előadónak szántak, de amikor meghallgatták a Summer levegő után kapkodó, erotikusan nyögdécselő előadásában készült demófelvételt, mellette döntöttek. A végleges, 17 percre nyújtózkodó változat úgy is a második helyig jutott a Billboard listáján, hogy számos rádióállomás túlfűtöttsége miatt megtagadta lejátszását. (Summer maga később azt állította, a dalt egy elsötétített szobában vették fel, ahol hátán fekve énekelt és arra gondolt, hogyan susogná ezeket a szavakat Marilyn Monroe.)

Az énekesnőt feszélyezte a „szexistennő” imázs, amelyet két következő nagylemeze is erősített, a róla sulykolt egysíkú kép miatt depresszióval küzdött, gyógyszereket szedett, a vallásban keresett vigasztalást, míg végül sikerült talpra állnia. 1977-ben adták ki I Remember Yesterday című konceptalbumát, amelyen Bellotte ötlete alapján a negyvenes évektől kezdődően különböző zenei korszakokat kombináltak a diszkó hangzással. A legnagyobb sikert az I Feel Love aratta, a teljes egészében elektronikus kísérettel, szintetizátorokkal készült szám előkészítette az utat a techno és a house számára és olyan művészekre is hatással volt, mint David Bowie, Brian Eno. Ugyancsak 1977 termése volt a Once Upon a Time című dupla konceptlemez, egy modern Hamupipőke-történet „diszkómusical” nyelven.

Summer ezután elénekelte The Deep című kalandfilm betétdalát, 1978-ban pedig megkapta a Hál’Istennek péntek van! című film egyik főszerepét. A filmet a teljes feledéstől az általa énekelt Last Dance című betétdal mentette meg, amely megkapta az Oscar-díjat a legjobb eredeti dal kategóriában, az énekesnő pedig előadásáért elnyerte első Grammy-díját. Ugyancsak 1978-ban jelent meg dupla élő albuma, amely a lista éléig jutott, miként az ezen szereplő MacArthur Park című dal is listavezető lett. Legnagyobb sikerét – legalábbis kereskedelmi értelemben – az 1979-es Bad Girls jelentette, ennek címadó száma és a Hot Stuff is Number One lett, Donna Summer pedig az első női előadó, aki egy naptári éven belül háromszor jutott az első helyig. Nem mellesleg, a Hot Stuff másodszor is Grammy-díjat hozott neki

A nyolcvanas évek elején összeveszett a diszkó-vonalat preferáló kiadójával és csúnya pereskedés után a Geffen kiadóhoz igazolt. Itt két hagyományosabb zenei világú albumot készített, a Quincy Jones segítségével felvett Donna Summer sokak szerint talán legjobb lemeze. 1983-ban visszatért a dance-zenéhez a She Works Hard for the Money című albummal, a hasonló című dal feminista himnusz is lett, a He is a Rebelért pedig harmadik Grammy-díját vehette át. 1984-ben Cats Without Claws című albumán érzelmesebb dalok is helyet kaptak, negyedik Grammy-díját a Forgive Me című gospelért kapta.

A nyolcvanas évek második felétől népszerűsége kezdett megfakulni, Amerikában a Top Tenbe csak 1989-ben került be a This Time I Know It’s for Real című dala. Utolsó Grammy-díját 1997-ben a Carry on című dalának remixével nyerte, utolsó stúdiólemeze, a Crayons 2008-ban került a boltok polcaira. A más művészeti ágakban is tehetséges Summer a kilencvenes évektől szívesen festett, kiállításait elismeréssel fogadták. A sajtó a kilencvenes évek elején már inkább azért foglalkozott vele, mert az AIDS-járvány kezdetekor állítólag homofób megjegyzéseket tett, amit ő hevesen tagadott.

Lemezei több mint 120 millió példányban fogytak el világszerte, ő volt az első előadó, akinek három egymást követő dupla albuma is vezette a Billboard listáját, amelyen négy nagylemezét és tizenkilenc dalát rangsorolták első helyre. 1992-ben csillagot kapott a Hollywoodi Hírességek Sétányán, 2013-ban lett a Rock Dicsőségcsarnokának lakója, az életéről készült musicalt 2018-ban mutatták be.

A diszkókorszak legsikeresebb női előadója 63 évesen, 2012. május 17-én halt meg tüdőrákban.