Bár az eseményt számos, a kommunista történetírók által kreált és közkeletűvé tett legenda övezi, a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház (MKUK) a korlátozások feloldása után remélhetőleg mihamarabb újra látható Tizennyolc című előadása kiválóan megmutatja a valóságot. A teátrum vezetője, Andrási Attila által írt és rendezett dráma sűrített, mégis nagyon hiteles és továbbgondolásra ösztönző képet ad a tragikus napok történéseiről és hangulatáról.

Hirdetés
A részeg Linder Béla (Boros Ádám), amint ugyancsak elázott apjával (Kákonyi Tibor) ünnepli a kinevezését és Magyarország függetlenséget, és kihirdeti, hogy nem akar több katonát látni

„A mi időnk után úgysem lesz érdemes élni”, hangzik el a talán legmeghatározóbb mondat a színpadon, amikor Tisza István (Dóczy Péter) megindokolja Wekerle Sándornak (Krizsik Alfonz), hogy miért nem menekül az életére törő banditák elől. Ám e szavak igazából bármely tragikus sorsú szereplő szájára odaillenének, akár a magyar altábornagyéra, aki végső elkeseredésében magára irányíttatja a baráti sortüzet, akár a kommunista csürhe által kiprovokált lánchídi csatánál dezertáló századot vezető meghasonlott katonatisztére, aki saját magát lövi halántékon a honvédelmi minisztériumban leadott jelentése után. 

Voltak azonban, akik úgy gondolkodtak – a valóságban is – hogy „sem a félelem, sem az aggodalom nem segít semmilyen helyzeten, amíg lehet, tegyük meg azt, amit lehet”. Ilyen volt például a hazáért valóban mindenre kész erdélyi születésű honvédelmi miniszter, Szurmay Sándor (Szabó Sipos Barnabás), aki hősies küzdelemben korábban a Kárpátok szorosaiban és a keleti front egyéb helyszínein akasztotta meg katonáival több alkalommal is hosszú időre az orosz támadást. Ő éppen az összeomlás utolsó pillanataiban próbálta a kibontakozó és Erdélyt fenyegető váratlan román offenzíva ellen felkutatni és mozgósítani a talán már rendelkezésre sem álló seregtesteket, azaz megpróbálta a lehetetlent, amikor megérkezett a helyére Károlyi Mihály által kinevezett, katonát többé látni sem akaró Linder Béla (Boros Ádám). Míg Szurmay fohászkodik, hogy Isten óvja hazánkat a sötét és kilátástalan jövőtől, a részegen érkező Linder, hasonló állapotban lévő apjával együtt (Kákonyi Tibor), önfeledten ünnepli a magyar függetlenséget, amely szerintük Mohács óta most először lett hazánk osztályrésze. Hivatali elődje ugyan próbálja őt felvilágosítani róla, hogy „az önök függetlensége felér több tucat Moháccsal”, a józan szó amit sem ér. Linder és társai történelmi színpadra lépésével jön a káosz, az erkölcsi züllés és az elvtelen pacifizmus, ami végveszélybe sodorja a maradék országot is. 

Vitéz uzsoki báró Szurmay Sándor honvédelmi miniszter (Szabó Sipos Barnabás) és az államtitkára (Kálló Béla)

Bár a rendezői talentumnak és a kiváló színészi játékának köszönhetően talán jót nevethetünk a részeg „Bélán”, amikor rádöbben, hogy még a kinevezési okiratát is a Vörös postakocsi pincérénél hagyta, nem feledkezhetünk el róla, hogy számos minisztériumban történt azokban a napokban hasonló jelenet. Ugyanilyen mókásnak tűnhetne a németvölgyi temetőben elvtársaival éjjel a Tisza-gyilkosságot tervező Szabó Ervin is, ha nem róla lenne ma is elnevezve a legnagyobb magyar könyvtárhálózat, és nem ismernénk a sötét jövőt. A hazánk mélyrepülésének drámai módon ívet adó Tizennyolc azonban a valósághoz hűen a Róheim-villában eldördülő pisztolylövéssel zárul. És hogy a pacifisták késői kijózanodása és a kommunista hatalomátvétel hová vezet, az már az MKUK következő színdarabjának, a Tizenkilencnek a titka.

Korábban írtuk