Tanyasi lány vagyok. A tápékutasi iskolában nevelkedtem, mert édesapám néptanító volt, és ott laktunk az iskola épületében, a tanítói lakásban. Ez a tanyavilág Szeged mellett van. Mi csak kutasi iskolának neveztük azt a csodát, ahol felnőttem. A szomszédok fél kilométerre, egy kilométerre voltak, így rögtön megismertem az egyedüllétet. Nem a magányt! Írta: Boros Károly Fotó: Ágg Károly

– Nagy különbség. – Pontosan. Későbbi életemre is nagyon kihatott az a környezet, nem mindegy, hogy az ember hol nevelkedik. Olyan lelki tisztaság, olyan természetesség vett körül, amiből mai napig merítek. Akkor megtanultam a nyugalmat. Kerek volt az élet. A néptanító együtt él a családokkal, olyan, mintha szülő lenne, úgy is bíznak meg benne. Tudják, hogy ugyanazt adja a gyereknek, amit otthon is kapna, ugyanazt a szeretetet, ugyanazt a pofont. – Az is kell neki. – Bizony, néha a papámnak eljárt a keze, mikor a gyerekek szemtelenebbek voltak. Pici kis keze volt, csípős pofonokat tudott adni. Én egyszer éreztem meg, erre most is emlékszem, és igaza volt. – Miért kapta? – Azért, mert firkáltam a falra. Gyönyörű zöld olajfestékkel volt befestve a fal alsó fele – apám nagyon szerette a zöldet, ezt én is örököltem tőle – és arra firkáltam ceruzával. – Olajfestékre nem is fog a ceruza. – De én megtaláltam azt, amelyik fogott rá. Éreztem, hogy ez nem lesz így jó, ráadásul apám háromszor is szólt, hogy hagyjam abba, de nem. – Ennyire kellett a pofon? – Úgy látszik. Utána elvonult, mert látszott rajta, hogy neki jobban fáj, hogy az egy szem gyerekének pofont kellett adni. Azok, akikkel akkor együtt játszottam, már felnőttek, de a mai napig tisztelettel emlékeznek rá. Akinek pofon is jutott, az annak az emlékével együtt tiszteli. Különben szomorú élete volt, mert édesanyját korán elveszítette, tüdővészben halt meg – ez akkor divatos betegségnek számított. Édesapja, akit én sajnos nem ismertem, tulajdonosa volt a híres dorozsmai szélmalomnak, amiről nagyon sok nóta járta. Igen jó ember volt, olyan molnár, aki azoknak is adott lisztet, akikről tudta, hogy nincs pénzük. Próbált segíteni, ahogy tudott. Nagymamát is csak fényképről ismertem, de azt sokat nézegettem gyerekkoromban, mert ő tetszett nekem legjobban. Mikor meghalt, édesapámnak ott kellett hagynia a teológiát, hogy el tudja tartani, fel tudja nevelni a testvéreit, két lányt és egy fiút. Másodéves volt akkor, a következő évben ki akarták küldeni Rómába tanulni, ez kútba esett. Így lett néptanító. Éppen akkor épült az a tanyasi iskola, odaadták neki, saját ízlése szerint rendezhette be, virágoskertet ültetett köré, ott nevelte testvéreit, és édesanyámat is odavitte, mikor megnősült. Nekem paradicsomi állapot volt ott élni. Megismerhettem, hogy mi a szabadság. – Elmondaná? – Szabadság az, amiről Petőfi ír, mikor az Alföldet dicséri. Mikor látja az ember, hol kel föl a nap, és hol nyugszik le, mikor végtelennek tűnik a látóhatár. Reggelenként rohantam ki, hogy lássam a felkelő napot. Elmondhatatlan, mit éreztem olyankor. Lehet, hogy egyszer majd írok egy könyvet, abban ezt fogom leírni. Meg tavasszal a rengeteg virágzó gyümölcsfa, a méhek dongása, a sok állat, ami körülvett – csupa szeretet volt a világ. – Édesanyja családjáról is mondjon pár szót. – Ő földműves családból való, apja eltűnt a háborúban, úgyhogy anyai nagyanyám egyedül nevelte fel a lányát. Sokat küszködött, de fontos volt neki, hogy édesanyámat kiiskolázza. Tizenhat éves volt, mikor papám elvette, aki akkor már harminckilenc évével meglett embernek számított – nagyon későn nősült. De nem akarta őt átformálni, hanem hagyta, hogy olyan legyen, amilyen. Talán ennek köszönhető, hogy édesanyám ma is úgy tud kacagni, mint egy kisgyerek, eláll a hangja és folyik a könnye. És ma is szenvedélyesen szereti a virágokat. Az ő édesanyja volt az egyetlen nagyszülőm, akit ismertem. Csodálatos asszony volt, tele életbölcsességgel, pedig írni-olvasni sem tudott. Mindig előre látta, mi jön, tudta azt is, hogy vége lesz annak a szép világnak, amiben éltünk. – Hogyan találkozott a zenével? – Papám nagyon szépen hegedült. Én is meg akartam tanulni, de ne volt türelmem hozzá. Szépen is énekelt, színdarabokat is írt, kedves kis vígjátékokat, amiket a gyerekek előadtak az iskolában. Ezeket persze ő is rendezte, és játszott is bennük együtt a gyerekekkel, akikkel gyakran együtt is focizott – nem véletlenül szerették annyira. Ahogy őt hallottam énekelni, én is elkezdtem, és már ötéves koromban eltanultam tőle a kedves népdalait, meg folyton a rádiót hallgattam, ami zene csak jött belőle, azt válogatás nélkül. Mindenkinek hamar feltűnt, hogy szép csengő hangom van, és az iskolai ünnepségeken felléptettek, ma is megvan a fénykép az első szereplésemről. Kordbársony nadrágban vagyok, hatalmas masnival a hajamban, papám nem messze áll tőlem és izgatottan figyeli, mennyire élvezem az éneklést. – Sohasem izgult a színpadon? – Soha. Mindig alig vártam, hogy végre kimehessek, ez mai napig így van. Sokszor kacagnak rajtam az öltöztetőnők meg a fodrászaim az Operaházban, mikor mondom nekik, hogy intézzétek már el, hogy mehessek a színpadra. Alig várom, hogy mikor következek végre. Olyan vagyok, mint egy versenyló. Mikor ez elmúlik, akkor fogom abbahagyni az éneklést. Nem bírom a várakozást, az a halálom. Amit én az előadás napján végigélek, az nem igaz. Próbálom magamat mindennel elfoglalni, levezetni a feszültséget, olyankor szeretek legjobban főzni, de egyfolytában csak a fellépéssel foglalkozom, illetve készülök lelkileg. A főzés azért jó, mert olyasmivel foglalom el az agyamat, ami bizonyos értelemben szintén művészi tevékenység, egyfajta alkotás. Esetleg kicsit olvasok, ha tudok, zenét nem akarok hallgatni, amilyet énekelek, olyat főleg nem. Egyszer átveszem aznap, az nekem elég, leülök a zongorához, és végigveszem. – Gondolatban? – Igen, pontosan úgy, még csak nem is dudorászom. Ez érdekes dolog, megtanultam így tanulni, mert rengeteget utaztam mindig – most is -, és a repülőn nem lehet hangosan tanulni. – Azért tanult meg zongorázni, hogy egyedül is tudjon gyakorolni? – Igen, így képes lettem magamtól megtanulni egy szerepet. Úgy is, hogy nem éneklek közben. Ez rettenetesen erősítette a belső hallásomat: nézem a kottát, és hallom a zenét. Ez egyfajta meditációs állapot. A lélek kitisztítása. Ennek fontosságáról a mai ember hajlamos elfelejtkezni. – Édesapjától tanult dalok közül melyik volt a kedvence? – A legszebb erdélyi népdal, a Csitári hegyek alatt című, azzal nyertem meg a Kodály-versenyt 1972-ben, akkor még főiskolás voltam. A következő évben az Erkel-versenyt nyertem meg, az ilyen megméretéseknek óriási hatásuk volt, ilyenek kellenének most is. Mert azzal, hogy a tévé adta – az az egy csatorna, ami volt – rengetegen látták. – Nem beszélve arról, hogy csak komoly tehetségeket engedtek oda… – Akkor énekelt Sass Sylvia, Budai Lívia, Takács Tamara, Miller Lajos, Kováts Kolos, és senki nem sztár akart lenni. Mi adni akartunk, erről szólt akkor a nyilvános szereplés. A sztárt majd idővel kiválasztja a közönség. Szóval ennek a versenynek köszönhetően főiskolás koromban már külföldi szerepléseim voltak, és az egész ország ismert. Nagyon hiányoznak az ilyen versenyek. Azért is, mert akkor a kezdő énekesnek van mire készülni. – Négy évvel a Kodály-verseny után már a pályán volt, ennek éppen harminc éve. Ennyi ideje szolgálja a közönséget is, az alkotókat is, egy előadóművésznek már csak ez a művészi sorsa. De van-e művészi szabadsága? – Ha csak mindenki elénekli, ami le van írva, abból még nem születik meg a darab, az előadónak hozzá kell tennie önmagát is. Ezért ahány művész, annyiféleképpen jelenik meg a figura. Tehát nincs két egyforma Mimi, nincs két egyforma Desdemona, Aida, hiszen mindenki saját magát adja. Ez a mi szabadságunk, nálam ez a gyerekkorban megélt szabadságból fakad, amiről beszéltem. A szabadság azonban felelősséggel is jár, amíg az ember a színpadon van, csak igazság hagyhatja el a száját. Talán ezért is szeretek népdalt énekelni. – Egy operaénekes bel canto énekel, képzett hangon, ő mint egy színész a figurát, előállítja a hangot, az nem a saját hangja. Népdalt viszont – legalábbis tapasztalatom szerint – legjobb saját hangon előadni. Létezik az, hogy valaki, aki évtizedekig bel canto stílusban szólalt meg a színpadon, tud még saját hangján énekelni? – Hú, de jó ez a kérdés. Tényleg egész életemben az vezetett, amit Bartók mondott, hogy „Csak tiszta forrásból” – ezért ecseteltem magának olyan sokáig azt a tanyasi iskolát. Én a zenét mint táplálékot fogyasztottam, lelki táplálékot. Mindig hozzátartozott az életemhez. És amíg ott éltünk a tanyán, hatodikos koromig, apám növendéke voltam. Nekem a népdal volt az elemem gyerekkoromban, és végigkísért mostanáig. Talán ezért maradtam természetes, ösztönös előadó. Igaza van, az operaénekes nem tud népdalt énekelni. Én azért tudok, mert másfajta operaénekes vagyok. Mikor elkezdtem énekelni, kezdettől az volt a célom, hogy természetes maradjak. A legtöbb operaénekes még dalt sem énekel, mert már nem képes az egyszerűségre. A legnagyobbak persze nem vesztik el ezt a képességüket. Domingo 45 éve van a pályán, mégis egészen természetes, friss, mert anynyira odafigyelve énekel, és rengeteget gyakorol. Három lelki mélypont volt az életemben, nagymama halála, édesapám halála, és a válásom, amelyet méltatlannak éreztem. Ezek a mélypontok mindig az éneklésben is megmutatkoztak. Eltértem az ösztönös, természetes énekléstől, eltűnt a drámai belső fűtöttség. Volt úgy, hogy lemondtam emiatt sok szereplést. Ezt a természetességet, ami sajátom, újra meg kellett találnom. – Mi adott olyankor erőt, mi segített? – A hit és a színpad. Volt idő, mikor azt hittem, csak a boldog ember tud énekelni – én általában akkor énekelek jobban. De lehet fájdalommal is. Nekem mindig az éneklés, a színház volt a mentsváram. Oda nem jön be kívülről semmi. Ott egyedül van az ember, de nem magányos. Mikor nem volt boldog a magánéletem, szinte menekültem be a színpadra. A hitről csak annyit, hogy lehet nélküle élni, de nem érdemes. Biztos vagyok benne, hogy ugyanezeket a szenvedéseket kérném, ha újrakezdeném.