Családjáról 1604-ből van az első bejegyzés az anyakönyvekben, Székelyföldről származtak el Bihar megyébe. A családi hagyomány szerint az az atyafijuk, aki eljött onnan, részt vett a Bocskai-féle szabadságharcban, és mert katolikus létére református lányt vett el, nem mehetett vissza a katolikus Bereckre. Maradt Diószegen, áttért, így lettek reformátusok.

Írta: Boros Károly

– Számon tart más hagyományt is a családi emlékezet?

– Csak annyit, hogy az elsőszülöttet mindig Istvánnak nevezték, apám a kilencedik a családban ezen a néven, én a tizedik, fiam a tizenegyedik, és az unokám a tizenkettedik. Mások azt mondják, nincs elég képzelőerőnk.

– Milyen társadalmi állásúak voltak a felmenői?

– Középbirtokosságig vitték, dédnagyapámnak már százötven holdja volt, ami itt, az Alföldön elég jónak számított. A földek egy részét meg tudták tartani egészen az államosításig, és mert a román törvények szerint mindenki visszakapta eredeti földjét, mostanra botcsinálta mezőgazdászok is lettünk, öcsém mérnök létére, én meg tanügyi ember létemre.

– Pontosan milyen végzettséggel gazdálkodik?

– Francia-magyar szakos tanár vagyok, Kolozsváron végeztem 1970-ben, 1991 óta pedig a királyhágó-melléki reformárus egyházkerület tanügyi előadó tanácsosaként dolgozom. Ezen a néven egyházkerület Trianonig nem létezett, csak mivel a határ levágta a tiszántúli egyházkerület keleti felét, nevet kellett neki adni. Ezt a részt nevezik Partiumnak. Itt én felelek az egyházon belüli oktatásért; az óvodától az egyetemig minden református tanintézet gondja az enyém.

– Hány intézmény tartozik ide?

– Kevés. Van tíz óvodánk, három iskolánk, melyek középiskolának indultak, indultak, de most már becsempésztük az általános iskolát is mindegyikbe, és van a Partiumi Keresztény Egyetem, ahol tanítok is. Fontos az életemben a tanítás. Mikor Tőkés püspök úr megszólított, hogy jöjjek szervezni az egyetemet, ez az egy feltételem volt, hogy taníthassak.

– Hol tanított akkor?

– A Temesvári Műszaki Egyetem idegen nyelvi tanszékén. Eléggé felvilágosult, nyugatias társaság tanított ott. Soha nem szólt rám senki, ha magyarul szólaltam meg, sose hallottam senkitől, hogy beszéljek románul. Más városokban járva gyakran tapasztaltam ilyet. Román kollégáim közül sokan szívesen beszéltek velem magyarul, még olyankor is, mikor én, tanulni vágyván román nyelven, románul szóltam hozzájuk. Jóindulat élt bennük, ezt végig tapasztaltam, és felnéztem azokra, akik mind a négy temesvári nyelven jól beszéltek, tudniillik nagyon sok volt a városban a sváb is, és a szerb is. Megtapasztaltam, hogy mikor álltak az emberek a bolt előtt a sorban – mindenért sorba kellett állni abban az időben -, és mondjuk beszélgettek románul, ha megérkezett a szomszéd, átváltottak németre, aztán odaért a másik szomszéd, akkor meg szerbre vagy magyarra. Ez ma már sajnos nem így van, a magyarság összezsugorodott, a németek elmentek, de úgy látom, a szerbek is már csak egymás között beszélgetnek szerbül; más lett a légkör.

– Talán nem véletlen, hogy éppen egy ilyen szabad légkörű városban robbant ki a forradalom. Mellesleg éppen önöknél, a református egyházközségben. Hogyan emlékszik erre?

– Presbiter voltam, részt is vettem az egész folyamatban, de az az igazság, hogy ha csak mi mozdulunk meg, és nem szegődik mellénk a nagy tömegű románság, akkor minket nyugodtan lesepertek volna. Már nem tudtak mit kezdeni velünk, mikor nem ötven ember állt és tartotta a gyertyát a templom előtt csendesen tiltakozva Tőkés László lelkipásztor kitoloncolása ellen, hanem jött ezer, kétezer meg tízezer. Akkor nem tudtak mit csinálni.

– Közös forradalom volt…

– Az lett valóban. Eleinte csak a mi tiltakozásunk volt, a gyülekezetnek egy nagyszerű fegyverténye, de 1989. december 16-ra átfogta az egész temesvári közösséget.

– És öt nap múlva az egész országot.

– Nálunk már másnap, mikor az a vérengzés megtörtént a városközpontban. Utána következett három nap csend… De olyan csend, hogy csak azt láttuk, hogy a kiégett kirakatok előtt a géppisztolyos katonák sétálgatnak. Mert ugye felgyújtották a kirakatokat, hogy kik, az jó kérdés lenne. Nyilván, ha megtorlást akar a hatalom, akkor érdeke, hogy anyagi károk keletkezzenek. Ez a csend ment két napig, hétfőn, kedden, és mikor szerdán Ceausescu visszajött Iránból, már százezren voltunk a főtéren. Nem felejtem el soha, hat órakor kellett volna beszédet tartson a rádióban, azt várta a tömeg, és mikor elérkezett az idő, a operaház erkélyéről bejelentette a szónok, hogy most pedig a gyilkos fog beszélni. Ez hatalmas kockázat volt, mert attól kezdve a temesváriak halálfiai lehettek volna. El is terjedtek ilyen hírek, hogy lebombázzák a várost, és eltörlik a föld színéről. Nagyon bátor mondat volt, meg is határozta a további eseményeket, mert másnap Ceausescut kifütyülték Bukarestben, és el kellett mennie. Számomra az a folyamat, amiben április óta részt vettünk, azzal, hogy üzenetet továbbítottunk, meg más egyéb formában, decemberben kicsúcsosodott, és a szerdai nagygyűlés gyakorlatilag megdöntötte Ceausescu hatalmát. Ez nagyjából a mi sorsunkat, a mi családi életünket is meghatározta, mert Lászlót 1990-ben megválasztották püspöknek. Akkor szólt, hogy Nagyváradon kellene egy tanügyi előadó, hogy visszaállítsuk azt a református iskolarendszert, amelynek nagy hagyománya van Erdélyben. Persze Magyarországon is, de Erdélyben különösen. Akkor indítottuk el a három középiskolánkat. Azért csak hármat, mert azoknak már régi hagyománya volt, nyilván lehetett volna máshol is indítani, de abban a helyzetben, törvényi háttér nélkül, csak arra alapozva, hogy forradalmi hangulat van, ennyit lehetett megtenni. Egész Erdélyben egyébként kilenc iskola indult abban az időben, a katolikusok is alapítottak velünk egyszerre. Ugyanakkor alakult meg a Sulyok István Református Főiskola, annak a szervezése, vezetése lett az én feladatom, ebből alakult ki a Partiumi Keresztény Egyetem.

– Milyen beosztásban dolgozott az egyetemen?

– Nem voltam soha rektora, sem más jogcímen hivatalos vezetője, hanem mindig a hátteret biztosítottam neki. A püspök úr úgy szokott hívni, hogy én vagyok a szürke eminenciás. Ha kellett, Bukarestbe mentem, hogy a minisztériumban egy aláírást megszerezzek, hogy folyhasson a tanítás, ha kellett, a távlati elképzelések kidolgozásában vettem részt, és vezettem a kivitelezést. Ugyanígy rám tartozott az is, hogy a középiskolákban lassan-lassan kiharcoljuk sok minisztériumi előszobázással, sorban állással, olykor veszekedéssel, vitákkal, hogy indíthassunk alsóbb osztályokat is. Ma már nem tudnánk ezt elérni, a ma érvényes tanügyi törvény nem engedi meg. Csak most jutottunk odáig az új törvénytervezettel, amelyet mi dolgoztunk ki, egyházak – érdekes módon a román egyházakkal ebben jól tudtunk együttműködni -, hogy tartalmazza, hogy felekezeti iskolákat alapíthassunk, fenntarthassunk, ezeket az állam támogassa, és önállóan működhessenek. Ezt mind belevittük, kérdés persze, hogy megszavazzák-e. Európa sem azt sugallja, hogy léteznek felekezeti ügyek, egyáltalán az is kérdés, hogy Európa keresztyén-e.

– Az unió biztosan nem.

– Ezért vannak kérdőjelek bennem. A törvénytervezet kidolgozásában magam is részt vettem, és azt mondom, hogy jól sikerült, csak az a baj, hogy nem foglalkoznak vele. Mintha tudatosan halogatnák. Közben azt hallani, hogy az iskolai vallásoktatást, amit 1990-ben bevezettek, meg akarják szüntetni. Kiképeztünk jó pár száz vallástanárt, mert a helyzet megkövetelte, most meg olyan szelek fújnak, ismétlem, Európa felől, hogy a vallásoktatást felváltaná egy felekezetsemleges tantárgy, Magyarországon már létezik is. Lehet ilyennek létjogosultsága, de mi azt szeretnénk, ha egy valláshoz, például a református valláshoz való tartozás nemcsak hitbeli hovatartozást jelentene, hanem nemzeti hovatartozást is. Ezért vagyunk mi sokszor szálka a szemekben, hiszen egy református iskola nyilván magyar iskola.

– A Partiumi Keresztény Egyetem sorsa hogy áll most?

– A legmostohább sorsa van. Tizennyolc éve lesz, hogy létrejött, kimondottan vallástanárképzésre, akkor még főiskolaként, de ma sincs akkreditálva. Később szociálismunkás- és jogászképzést is indítottunk, aztán német szakot is, mind a hármat vallástanárképzéssel ötvözve, mert így lehetett. Tudni kell, hogy a Ceausescu-rendszerben magyart csak elvétve vettek fel jogi karra, egyfajta numerus clausus működött. 1996-ig folyhatott így a képzés, akkor megmondták Bukarestben a rektornak, hogy ha a két másik szakot meg akarja tartani, akkor a jogi karról mondjon le. Ezt nem hivatalosan közölték vele. Nem tehettünk mást, meg kellett szüntetni a jogi képzést. Addigra a jogászhallgatóink már a negyedik évfolyamnál tartottak, és egyik napról a másikra utcára kerültek. Sokan mégis befejezték a tanulmányaikat, és elég szép pályát futottak be néhányan. Most már elmondható, hogy van kihez fordulni magyar nyelven, ha valakinek peres ügye van. Legtöbbször úgy indítottunk el valamit, hogy csak a nagy hit élt bennünk, hogy meg lehet csinálni, és ugrottunk egyet a nagy semmibe. Ez majdnem mindig bejött. Ilyen fiaskónk nem is volt több, most már tizenkét szakunk van, ebből háromnak az akkreditációján is túl vagyunk, ezzel az egyetemé is karnyújtásnyi távolságra került, mert a törvényhozás felsőházán is átment harmadik nekifutásra. De például Funar, a volt kolozsvári polgármester azt mondta a vitán, hogy ezek az egyetemisták, ha végeznek, lemennek a Regátba, és elmagyarosítják az ottani románokat. Ilyen érvekkel nem lehet mit kezdeni. Bár szerintem Funar azért van kitalálva, hogy ilyeneket mondjon. Szóval kezdünk révbe érni, de ebbe beleőszül az ember, komolyan mondom. Életemben nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hosszú folyamat lesz.