„Töretlenül hiszek a színház erejében”

– Amikor először hallottam erről az elő­adásról, illetve hogy Jordán Tamással közösen játsszák majd a főszerepeket, meg mertem volna esküdni rá, hogy Benedek pápaként láthatjuk majd a színpadon, és nem Ferencként. Önt is meglepte a szereposztás?

– Amikor Zimányi Zsófia, a Rózsavölgyi Szalon igazgatója felhívott ezzel az ajánlattal, akkor még nem láttam a filmet sem, csak annyit tudtam, hogy Oscar-díjra jelölték, és hogy két színészfenomén, Jonathan Pryce és Anthony Hopkins játszik benne. Zsófi javasolta, hogy mielőtt választ adnék, mindenképpen nézzem meg, hiszen a színpadi változatot lényegében a filmforgatókönyvből dolgozta át a rendező Vecsei Miklós. Így is tettem, és először magam is úgy voltam vele, hogy bár boldogan vennék részt ebben az elő­adásban, de inkább Benedek pápaként. Talán azért is gondoltam ezt, mert a filmben őt alakító Anthony Hopkinst nagyon kedvelem, ahogyan az emberi méltóságról és a színészi hivatásról beszél, rokon léleknek érzem.

– És mivel győzték meg?

– Aludtam rá egyet, megnéztem még egyszer a mozit, megkaptam a szövegkönyvet is, és ez a három dolog valahogy meggyőzött, hogy mégiscsak minden menjen az eredeti terv szerint. Annál is inkább, mert Ferenc és Benedek pápa teljesen egyenértékű szereplői az előadásnak, megformálásuk egyformán nagy, katartikus alakításokra ad lehetőséget. Ezt a közönség reakciói is rögtön visszaigazolták. Előzetesen talán azt gondolhatnánk, hogy hálásabb feladat Ferenc bőrébe bújni, hiszen ő egy nagyszívű, latin vérmérsékletű, közvetlen ember, aki egykor tangóklubban volt kidobó, majd már papként leereszkedett a nép közé, és nyomornegyedekben szolgált. Benedek meg mintha éppen az ellentéte lenne, egy befelé forduló, karót nyelt német, aki a könyvek és a szabályok közt érzi a legjobban magát. Érdekes, hogy a nézők pontosan érzik, hogy ennél a leegyszerűsítő képnél mennyivel bonyolultabb mindkettőjük személyisége, és majdhogynem többször nevetnek Benedek mondatain, mint az enyémeken. De ez egyáltalán nem baj, mindig is azokat a feladatokat szerettem a legjobban, amikor kicsit ellene játszhatok az elvártnak. Például ha van egy tökéletesen boldognak látszó, a karrierje csúcsán lévő figura, igyekszem megkeresni a lelkében a drámákat, vagy éppen fordítva, ha meg egy olyan karakter az enyém, akit nap mint nap földbe döngöl az élet, megpróbálom megcsillogtatni az életének az apró örömeit. Hiszen ahogy nincs a földön teljesen boldog és hibátlan ember, úgy nincs kizárólag boldogtalan és gonosz sem.

– A két pápa voltaképpen egy tanmese arról, hogyan képes két teljesen különböző ember sok-sok beszélgetés segítségével közelebb jutni egymáshoz, és legalább megérteni a másik igazságát. Van rá esély, hogy a hasonló üzenetet hordozó alkotások megváltoztassák a mai, szembenállások meghatározta közállapotokat?

– Azt nem tudom, de egy biztos: ez a darab remek példa arra, hogy ha nem mindenáron legyőzni akarjuk a velünk nem azonos módon gondolkodókat, és a különbözőségek hangsúlyozása helyett elkezdjük tisztelni a másik értékeit, egy idő után mindannyian jobban fogjuk érezni magunkat. És talán romantikusnak vagy megmosolyogtatónak hangzik, de én régóta és töretlenül hiszek a színház erejében.

– Annak ellenére is, hogy mind a Vígszínház, amelynek közel ötven éve társulati tagja, mind az egész magyar színházi élet nagyon nehéz időszakon van túl – ha nem most jön még csak a neheze?

– Bizakodó vagyok, talán mert ilyen az alaptermészetem. Mindig azt mondom, amíg a Jóisten lehetőséget ad arra, hogy dolgozzak, és olyan feladatokat bíznak rám, amiknek látom az értelmét, amikért érdemes élnem, színésznek lennem, addig ne sírjak, hanem örüljek! Különösen, mert nekünk, színészeknek szerencsére megvan az a lehetőségünk, hogy nem kell folyton megmondóembernek lennünk. A mi helyünk és dolgunk a színpadon van, az általunk alakított figurák beszélnek helyettünk, küzdenek egy elvért, a hitükért, a jóért vagy a rosszért. Ajándék, hogy ma is hány darabban játszhatok, és micsoda sokrétű szerepeket! Itt van például a két unokaöccse közt egyensúlyozni próbáló York hercege a II. Richárdban, Spiró zseniális humorú, szarkasztikus Honderűjének Friedhofja vagy a Kertész Imrének a Kaddis egy meg nem született gyermekért című könyvéből született monodráma. Utóbbi egy különösen megrázó élveboncolás, őrületes nagy katarzison megyek át az alatt másfél óra alatt, amíg teljesen egyedül állok a nézők előtt.

– Fél évszázad nagy idő, könnyű volt hűségesnek maradnia a Víghez?

– Már az óriási szerencse volt, hogy itt kezdhettem a pályát, és bár a sok jó mellett voltak nehezebb időszakok is, komolyan soha nem fordult meg a fejemben a váltás gondolata. Amikor Várkonyi Zoltán friss diplomásként leszerződtetett, a Vígszínház nemcsak Magyarország, hanem túlzás nélkül Közép-Európa egyik legjobb színháza volt, olyan nagyságokkal a tagjai közt, mint Páger Antal, Bilicsi Tivadar, Sulyok Mária, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Benkő Gyula, Tomanek Nándor, a fiatalok közt Tahi-Tóth László, Tordy Géza, Kern András, Isten bocsássa meg, ha kihagytam valakit. Emlékszem, az első időkben, még főiskolásként csak lapítottam a társalgóban, leülni sem mertem, nehogy elfoglaljam valaki helyét. Szép fokozatosan oldódtam fel, ahogy egyre-másra ismertem meg személyesen ezeket a nagy bölényeket, és éreztem, milyen szeretettel és odafigyeléssel fordulnak felém. Ők még őriztek valamit a háború előtti mentalitásból, stílusból, lelki eleganciából. Ma már csak öten vagyunk az egykor Várkonyi által odavitt csapatból, Halász Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Venczel Vera, Kern András és jómagam, és mi próbáljuk meg átmenekíteni ezeknek az értékeknek a maradékát, és hasonlóképp segíteni-támogatni a fiatalokat.

– Mit gondol, ők hogyan állják a sarat?

– Sok köztük a Vecsei Mikihez hasonló ragyogó tehetség, mégis sokkal nehezebb a helyzetük. Minket kizárólag a teljesítményünk árazott be, nem kellett reklámokat csinálnunk meg show-műsorokban részt vennünk ahhoz, hogy látszódjunk. Ez nem a fiatalok hibája, egyszerűen más lett a világ, és a maiaknak ehhez kell alkalmazkodniuk. Amit a legjobban fájlalok, hogy kezd eltűnni a mindennapokból a jóízű beszélgetés. Emlékszem, régen az előadások után, majd tíz évig öltöztem együtt Darvas Ivánnal, sokszor beültünk még egy-egy italra valamilyen kockás abroszos helyre, és szájtátva hallgattuk Benkő Gyula vagy Kozák Laci sztorijait. Ma alighogy lejön valaki a színpadról, már rohanásban van, vagy a telefonját nyomkodja. Több valódi együttlét kellene az embereknek.

– Hogy a szívük mélyén sokan erre vágynak, élő, valódi találkozásokra, bizonyítja, hogy évek óta egyre több színházjegy fogy Magyarországon.

– Nagyon nagy dolog, hogy az emberek ennyire szeretik a színházat, és még a koronavírus idején is, vállalva a kényelmetlenségeket, például a maszkviselést, hűségesen kitartanak mellettünk. Ez megint csak arra sarkallja a színészt, hogy nagy erőkkel, jól és tisztességesen végezze a dolgát.

– Ha élete szerepéről kérdezik, csaknem mindig a Caligula helytartója Petroniusát említi. Székely János darabjának 1978-as ősbemutatóját Harag György rendezte a Gyulai Várszínházban. A Kolozsvári Állami Magyar Színház 1985-ben elhunyt egykori főrendezője tiszteletére idén emlékévet hirdetett a Magyar Művészeti Akadémia, a hozzá kapcsolódó vándorkiállítást néhány héttel ezelőtt ön nyitotta meg – stílusosan Gyulán. Miért volt ez olyan fontos előadás?

– Székely János műve alapvetően egy tandráma, de az írói zsenialitásnak köszönhetően mégsem száraz vagy unalmas, testtel-vérrel-lélekkel megtölthető minden szerep benne. Témája az egyén és a hatalom viszonya, az, hogy a cél érdekében meddig vállalhat az ember kompromisszumot, és mikor jön el az a pont, amit ha valaki átlép, végérvényesen oda a becsülete is. 1978-ban, amikor Romániában éppen a tetőfokára hágott Ceaușescu diktatúrája, akkor kezdődtek például a székely falurombolások is, egy ilyen darabot a határtól néhány kilométerre bemutatni szinte forradalmi tett volt. Rengetegen jöttek át megnézni Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, és Pestről is sok egyetemista érkezett. Katartikus hatása volt a Caligulának, de nemcsak a történelmi összefüggések miatt, hanem mert önmagában, színházi élményként is nagyszerű volt. Hála Harag György kivételes rendezői képességének, az ő a keze alatt ordítozás és diktatórikus módszerek nélkül is szárnyaltak a színészek.

– Az utóbbi időszak senkinek sem volt egyszerű, ám önnek talán mégis több örömet hozott, mint keserűséget. Tavaly decemberben másodszorra is megkapta a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt, amellyel a Vígszínház társulata az az évi legkiemelkedőbb művészi teljesítményt díjazza, megjelent a nyolcadik verseskötete, a Földi szokásaid, és megszületett az első unokája. Elégedett összességében?

– Amíg ennyi helyen számítanak rám, hogy ne lennék az? A kötetben másfél-két év termését gyűjtöttem össze, a versek egy része amolyan összegzés, az elmúlt több mint hét évtizedben megélt tapasztalataim kikristályosítása. Rengeteg élményt, benyomást gyűjtöttem ez alatt az idő alatt, az író embert szerintem éppen ez különbözteti meg a nem írótól: több minden megragadja, több mindent megjegyez. Sokan azt hiszik, hogy írni, pláne verset, csak hatalmas dolgokról lehet, forradalomról, őrült szerelemről, nagy szenvedélyekről, gyilkos indulatokról. Pedig szó nincs erről. Egy egészen apró, teljesen földközeli dolog, egy szirom, egy árnyék, egy naplemente is lehet remek kiindulópont, ami aztán persze elindít egy sokkal nagyobb ívű gondolatsort. Az, hogy nemcsak költő, színész is vagyok, csak könnyebbé teszi a dolgot. A színészet óriási tápanyag számomra, mert a rengeteg különböző szerep átéltsége visszaköszön, amikor verset írok. Éppen ezért nálam teljesen mellérendelt a két tevékenység közti viszony. Azt meg különösen szeretem, amikor az önálló estjeimen mindez összeér. Március óta viszont minden korábbi örömömet elhomályosítja az unokám érkezése felett érzett boldogság. Erről csak közhelyesen tudok beszélni: óriási ajándék ő az egész családunknak.