Ami ezen a ponton éri utol az embert, az egyszerre tér- és időbeli: hagyományok, tapasztalatok és élmények foglalata, edénye. A tekintet visszavetődik, s csak az erdőn túli tájon – teljesen új terepen – rémlik fel igazán az erdő valósága, az, hogy Európa, az európai gondolkodás és vallásbölcselet útjai merre, hová és milyen célok felé vezettek, milyen környezet övezte az utazót. Mi az, ami belőle óvandó, megőrzendő és megtartó érték egy elsekélyesedő világ közegében.

Nem kis szellemi bátorságról tanúskodik, ha valaki filozófusként részben a teológia vizein kezd el evezni; különösen akkor, ha a filozófia módszereivel teszi ezt. (Eminensen vetődhet fel a kérdés, hogy a filozófia jelenléte mennyiben jogosult a teológiai viták közegében, illetve hogy viszonosság állhat-e fenn köztük.) Márpedig a második világháborút követően az Egyesült Államokba költözött, de már jó évtizede kétlaki életet élő Molnár Tamás filozófiaprofesszor éppen erre tesz kísérletet. Hiszen úgy véli, hogy „a vallás nem csupán a >lélekérzelmekrajongás< tápláléka, hanem egyúttal intellektuális meggyőződés, racionális diskurzus is.” Filozófiája talán éppen attól annyira markáns, hogy teológiai gondolkodás áll mögötte; vagy mert elkötelezte magát a hit mellett, amit aztán a ráció eszközeivel is igyekszik igazolni. Filozófiája egyfajta konzervatív vonulathoz kötődik, noha forradalmi. Nem jelent ez mást, mint hogy igyekszik megőrizni és a gondolkodás számára mind újra megújítani a visszatekintve feltétlennek tűnő értékeket, legyen az bármilyen természetű is: filozófiai vagy teológiai, társadalmi vagy kulturális. Noha ma már ódzkodik a konzervatív megjelöléstől, ezért néhány évtizede teljesebb és messzebb tekintő érvénnyel inkább katolikus filozófusként jelöli meg önmagát. Mert egyébként nem eredendően az, hiszen csak 1954 körül tévedt a „damaszkuszi” útra, hogy egy ír apácával való találkozás új irányt szabjon életének és tevékenységének. Különös dolog egy filozófusról azt állítani, hogy igazságra lelt – hiszen a filozófustól azt várnánk, hogy kedvelje, ha valaki az igazság keresésén fáradozik, s kételkedjék, ha valaki azt állítaná, hogy megtalálta -, de egy magát katolikus filozófusnak valló ember esetében nem feltétlenül meglepő.

Könyvei és tanulmányai világszerte ismertek, és ebben nem kis szerepet játszik, hogy hazai és külföldi egyetemeken egyaránt oktat. Két új kötete (Teisták és ateisták; Bennünk lakik-e az Isten?) egy medret alkot: mert az egyik akár a másik folytatása is lehetne. Noha tematikájuk árnyaltan válik le egymásról, amerre mutatni kívánnak, az azonos irányba esik. A problémakör, ami ezen munkáiban alapvetően foglalkoztatja, az embert érinti – isteni vonatkozásában. A teremtett létező vélekedése teremtőjéről, akinek létezését elfogadja avagy sem; illetve a teremtett létező önfelfogása, annak mérlegelése, hogy az Isten hasonlatosságára teremtettség mit is jelent az ember számára.

A szerző mindkét munkájában azzal az előfeltételezéssel él, hogy olvasója – több szempontból is – birtokon belül áll. Részint kellő teológiai (bibliaismereti, egyháztörténeti, dogmatikai stb.), valamint filozófiatörténeti áttekintéssel rendelkezik. Az utóbbi, nem minden megszorítás nélkül, inkább megengedhető hipotézis. Kellő iskolázottság vagy magánszorgalmú érdeklődés esetén az ember bevezetést nyerhetett a filozófiai gondolkodást foglalkoztató alapvető problémákba, ráláthatott annak történetiségére, az egyes válaszkísérletekre; felmérhette – megértve jelentősége szerint értékelhette – az olyan korszakalkotó filozófusok szinte szállóigévé lett kijelentéseit, mint amilyen a nietzschei Isten meghalt. A filozófiai horizontra tehát kellő rálátás nyílhat.

Nem így a teológiaira, ami egyébként is szűkítő korlátozásban értelmezendő: keresztény, ezen belül katolikus, római. Márpedig a teológiai tájékozottságra – noha filozófus által írt, filozófiai megközelítésben álló könyvekről van szó – a megszokottnál nagyobb szükség mutatkozna: a katolikus egyház tanításainak, dogmarendszerének, intézményesített liturgiájának ismeretére. Mert ha mindez csak ködösen rajzolódik meg az olvasó előtt mint ki nem fejtett háttérismeret – márpedig Molnár Tamás nem sokat bajlódik ezek közlésével, hiszen evidensen nem ez választott feladata – , könnyen előfordulhat, hogy nem értjük: milyen alapokról és miről folytat vitát. Mihez képest, milyen viszonyítási rendszeren belül marasztalja el a régebbi múlt és a kortárs filozófusokat, teológusokat.

A középkori skolasztika a filozófia és a teológia viszonyát még úgy határozta meg, hogy az előbbi ennek csupán szolgálója. Azóta azonban a filozófia nemcsak hogy nagykorúsodott, de többnyire el is szakadt a teológiai gondolkodástól. Miután a szerző javarészt filozófusok nézeteit vitatja, kénytelen a filozófia igazoló eljárásait követni, s így nemigen nyílik módja a közvetlen teológiai mezsgyét bejárni. Argumentációi mégis innen, egy bizonyosnak tekintett szegletkő menedékéből fogalmazódnak meg. Minden világi jelenséget, filozófiát, újabb keletű teológiát egyetlen nézőpontból szemlél: egy erős vár magaslatáról tekint szét az Istenről való gondolkodás történeti mezőjére. Tehát a falakon belülről, a hit bástyáiról, ami annyit tesz, hogy az Egy (egy Isten, egy Krisztus, egy kinyilatkoztatás, egy Lélek), egyidejűleg az Egyház egységének jegyében. Mert mint megjegyzi: „A hit egyház nélkül olyan, mint a vallás szavak nélkül: átmeneti rajongás.”

A történelmi korszakokat általánosan jellemző korjelenség, hogy a felismert, szellemi menedéket nyújtó eszmék és az ezeket képviselő intézmények folytonosan védelemre szorulnak. Akár dogmatikus védelemre. Molnár Tamás érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet. A reformáció által életre hívott – valójában a katolicizmus megreformálásának jegyében indult – új vallási felekezetek egyre népszerűtlenebbek Amerikában. A protestantizmus, mint a transzcendenciaigény egyházi-intézményes megvalósulása, egyre inkább erejét veszti, kiüresedik az új világban, ezért mind gyakoribb és egyre nagyobb számban fordul elő, hogy a magukat vallásosnak tekintő, hitbeli meggyőződésüket éberen ápoló amerikaiak a katolikus hitre térnek vagy rekatolizálnak. Bár idejét múltnak tetszhet a nézet, mégis mind újra felszínre emelkedik, hogy az archaikus kultúráin túlpörgött Amerika: valójában kultúra nélküli. Ami mégis kultúraként mutatkozik, az többnyire megjárta az óceánt, európai gyümölcs. Így a rekatolizációs folyamat gyökerei is Európában húzódnak meg. A sokszor külsődlegesnek tűnő formátlansággal szemben az Egyesült Államokban, de világszerte is ismét a formavágy ébredezik.

A Teisták és ateisták kötet címbeli szembeállítása egyértelmű. Ahogyan a vallás, úgy az ateizmus jelensége is változékony formákban kíséri végig az emberiséget története során. Molnár radikalizmusát pontosan mutatja, hogy az Istent kiiktató nézetrendszerek körébe nem csupán a nyilvánvalóan adódó materializmust vagy az ultra-szupernaturalizmust sorolja, de – némileg meglepő, ugyanakkor indokolható módon – a panteizmust vagy a humanizmust is: mert „valamilyen szinten mind a négy tagadja Istent”. De Molnár nem csupán azokat fogja perbe, akik a marxista ürességhez vezető út kövezőmesterei voltak. Az ő helyzetük és megítélésük egyértelmű, átlátható. Kevésbé eszméik következménye: hogy gyakran a teológusok nézeteit is egyfajta posztmarxista hagyomány itatja át.

Erre a nyomvonalra rajzolódik a Bennünk lakik-e az Isten? kötet tematikája. Minden fejezete, értekező elemzése vádbeszéd a német filozófia – és teológia! – kiemelkedő gondolkodói ellen, akiket egyébként a gondolkodástörténet kiváltképpen és jellegzetesen metafizikusokként tart számon. Eckhart mestert vagy Luthert éppúgy bírálat éri, mint Nietzsche nihilizmusát vagy Heidegger ateista teológiáját. A bevezető tételmondata pontosan rögzíti a vádalapot: „A német filozófusoknak és teológusoknak (.) az a közös vonásuk, hogy megpróbálnak kilépni a keresztény vallás keretei közül, amelynek valamennyien örökösei. Kilépésük célja (.) a kereszténységnek az átalakítása egy spekulatív rendszerré, amelynek az emberi lény képezné tudatos központját és mozgatóját.” Innen a választott cím már sokkal pontosabban érthető. Nem mindegy, hogy immanens vagy transzcendens létezőről – magáról a Létről – beszélünk, mert az előbbi lehetőség azt sugallja, hogy szunnyadó erőink egybefogása révén esetleg megszülhetjük magunkban az új embert, aki szinte már isten.

Mentalitásában és habitusában, élesen kritikus hangütésében Molnár Tamás megőrzött valamit abból a középkori hagyományból, ami a Szent Domonkos által életre hívott „pugiles fidei” (a hit védő öklei) mozgalom tagjait jellemezte. Mert maga is úgy véli, hogy az egyházat „hódolat illeti, nem bírálat”, az egyházat megújítani kívánó teológusokkal szemben éppen olyan harcosan lép fel, mint az ember megistenülését, esetleg Isten leváltását, új isten teremtését meghirdető filozófusokkal szemben. Noha rőzsét már nem akaszt hátukra, az egykori hitvitázók gondosságával készíti el tanulmányait, esszéit, amelyek tulajdonképpen vádiratok. Az elmarasztalások okait ritkán tapasztalható következetességgel argumentálja, hivatkozva az egyház tanításaira. De a közvetlen, döntő mozzanat, ami e két kötet megírására ösztönözhette, a katolikus egyház történetének közelebbi múltjában végbement eseményekkel függhet össze. A római katolikus egyházat és tanítóhivatalát ért egyre gyakoribb támadások, valamint az egyházon belüli reformer irányzat megerősödésének következtében a II. vatikáni zsinat (1962-1965) deklarációi megújulást hirdettek meg. A katolikus gondolkodás új, nyitottabb korszaka egyes teológiai kérdések újragondolását, valamint párbeszédet jelentett a protestáns egyházakkal és a nem keresztény vallásokkal. Molnár Tamás azonban nem az alkalmazkodó egyház híve, s annak néha túlontúl liberálisnak bizonyuló felső vezetését sem fogadta el feltétlen tekintélyként. Az Egyház eredeti tanításaihoz ragaszkodott, így a dogmák, az intézményi keretek állandóságának védelmezését látta a legfőbb feladatnak. Mert mint Szent Ágoston említi, Isten államának földi megnyilvánulása az egyház, s az egyházon kívül nincs üdvösség. Ezzel szemben mindazt, amit kora egyházi működésében tapasztalt, nyilván az Egyház térvesztéseként, elferdüléseként értékelte. Ahogyan a megújulási folyamat két vezéralakjának – a heideggeri egzisztencialista filozófia hatása alá került Karl Rahner jezsuita teológusnak, valamint a tübingeni Hans Küng római katolikus teológusnak – tevékenységében is olyasmit látott, ami a keresztény vallás kereteit kívánja szétfeszíteni, s ami az Egyház lassú leépüléséhez vezet. Noha Molnár Tamás Egyházáért volt ellene, számos tagja részéről a zsinatellenesség, vagy egyszerűen a hozzá nem értés vádja érte utol. Nem meglepő, hogy a Bennünk lakik-e az Isten? kötet egyik könyvismertetőjében Hans Küng, az ökumenizmus zászlóvivője, aki legfontosabb művében „Jézust SOHA nem nevezi Istennek”, különösen metsző kritikában részesül. Molnár megállapításai az iróniával vegyes szarkazmus határát súrolják: „e >MirabeauXVI. Lajosa< VI. Pál volt”, „bombát robbant az Egyház doktrinális és strukturális intézménye alatt”. Szavai jogosságát, igazságtartalmát körülményes volna rövid úton dűlőre vinni. De hasonlóan zajos elbírálásban részesül a csaknem kortárs Heidegger is, aki a Létet nem Istenként tételezi, hanem levéssé alakítja.

Molnár Tamás e két kötetben nem kevesebbet állít, minthogy az emberi történelem során lerakódott filozófiai és teológiai konstrukciókkal, elképzelésekkel szemben Isten létének, a hit vagy a világ értésének létezik hiteles, királyi útja. Ez pedig megismerhető. Az értelem természetes fénye – mert vonatkozhat értelmes beszéd egy nem empirikus síkra is – mellett a ráhagyatkozás, a földi helytartóként megjelölt Egyház eredeti tanításai, dogmái, teológiai tevékenysége világíthatja meg.

Ennek ellenére különös dologként tűnik elénk az emberi természet. A Teisták és ateisták kötet címlapján emblematikus műalkotás, El Greco Expolio című képe. A képzőművészet nyelvén éppen arról látszik szólni, amiről Molnár Tamás a filozófia mint ismeretelméleti módszer segédletével. Mielőtt az emberi testbe született Krisztust megfeszítenék a római katonák, megfosztják ruháitól; körötte üvöltő, szertelen embersokaság káosza. Tulajdonképpen senki sem érti, hogy mi történik, csak egy közülük. El Greco megnyújtott alakjai ég és föld között feszülnek. Ami az onnan érkezett számára egyértelmű, az innen csaknem mindig nem jól értett, kétséges, kétségbe vont.

Molnár Tamás értekezéseiben a teológia és filozófia ítélőszéke elé idézettek köre tágas, noha egy helyütt megjegyzi: „az emberi állapot nem könnyíti meg számunkra, hogy ugyanolyan módon fogjuk fel és ítéljük meg a dolgokat.” Hogy miért nem, azt Molnár Tamás is jól tudja, meg is említi egy vele készített interjú során: „soha nem látjuk úgy, mint ahogy azt Szent Pál mondta: tükör nélkül az igazi valóságot, szemtől szembe. Ez Istennek a dolga, a mi dolgunk az, hogy gondolkodjunk a magunk racionális és hitbeli igazságairól.” A szemtől szembe helyett – a magunk módján. De még így, az ész szerinti úton járva is félő, hogy csupán relatív igazságra juthatunk. Mert nem lehetetlen, hogy olyan szőttessel van dolgunk, aminek emberi lépték szerint, evilági időben nem lehet – mert lehetetlen – elkészülnie.