Túl a csillagsátoron

– Az előadást Kerényi Imre emlékének ajánlják, aki a Balogh Elemérrel közös írt szövegkönyv alapján először állította színpadra a Csíksomlyói passiót: az 1981 várszínházbéli esemény Rossa László zenéjével mára a magyar színháztörténelem része lett. A nemrégiben elhunyt rendező előtti főhajtáson kívül mi volt a darab műsorra tűzésének apropója?

– A színház már régóta tervezett egy Passió-bemutatót, eredetileg Imrét kérve fel újból a feladatra. Ő viszont nagyon húzódzkodott ettől, amit rendezőként meg is értek: ha valaki egyszer részese lehet egy ilyen fantasztikus sikernek, nem szívesen akar még egyszer versenyre kelni saját magával. A várszínházi bemutatót amúgy sem lehet senkinek felülmúlni, hiszen az pont a kellő időben és módon robbant, egy teljesen más színházi közegben, politikai és geopolitikai helyzetben. A Kerényi Imre-féle értelmezés, a székely kapus, székely ruhás látványvilág, a népzenei betétek beillesztése a hagyományos passiójátékba ma már közel sem jelentene akkora szenzációt, mint abban az időben, amikor az anyaország és Erdély viszonya még teljesen más volt.

– Ön viszont nem ijedt meg a feladattól, sőt, a Pécsi Nemzeti Színház után immár másodszorra rendezte meg a Passiót.

– A két általam színpadra vitt változat azért elég hasonló, pár év telt el csak köztük. Természetesen vannak meghatározó különbségek is, és nemcsak azért, mert nyilván mások a színészek, hanem mert más a színházépület, a színpadi adottságok is. Az újszínházi kamaraszínpadi méret pedig mintha kedvezne ennek a történetnek. Én legalábbis úgy érzem, rengeteget hozzáadott ahhoz, hogy egy nagyon átütő előadás jöhetett itt létre.

– Amelynek középpontjában inkább Lucifer, és nem Jézus áll.

– Ez egyszerűen a darabból, a dramaturgiából következik. A legtöbb passió kizárólag Jézus szenvedéstörténetét dolgozza fel, a Csíksomlyói azonban sokkal távlatosabban és nagyobb igénnyel nyúl a jól ismert eseményekhez. Eleve úgy kezdődik, hogy a Jóisten letaszítja az ellene lázadó angyalt, Lucifert a pokolba, majd annak bukásával folytatódik és Jézus halálával ér véget a történet. Mivel az eseményeket ennyi időn át követjük, és Jézus csak a cselekmény felénél lép színre, ebben a nagy intervallumban nyilvánvaló, hogy Lucifernek mint az ember folyamatos kísértőjének a szerepe megnövekszik. Az Isten és az ördög harca egyébként inkább a misztériumjátékokra jellemző alapvonás, a Csíksomlyóiban ez van egybegyúrva a hagyományosan Jézus életét, halálát és feltámadását elmesélő passió­játékkal, az eredmény pedig Az ember tragédiája léptékű nagy mű. Vagyis a Lucifer-központúságnak egyáltalán nem az az oka, mert én őt érdekesebbnek gondolom, mint Jézus Krisztust. Hanem mert a Passió a világ, az emberiség történetét tágítja ki, ahol mégiscsak Isten és ördög harca folyik, ennek volt a része Jézus elpusztítása is.

– Jézus szenvedései és feltámadása általában még a nem hívők számára is katartikus élmény, miért rendülünk meg újra és újra, miközben pontosan tudjuk, mi lesz a vég?

– Jézus szenvedéstörténetében ott rejlik a dráma, a konfliktus és a megtisztulás. Van egyszer a megrendítő nagy egész: elárulták, értünk szenvedett, feltámadt. És vannak a hasonlóan erős kisebb részletek, például a tanítások, a gyógyítások, a csodák vagy a tízparancsolat igazsága. Nálunk ezt egy pap olvassa fel, hiszen egy templomba helyeztük a cselekményt, mintha a zarándokok, a helyi színjátszók ott tényleg eljátszanának egy passiót. Ez az egyik kedvenc részem az előadásban, mert a parancsolatokat hallgatva óhatatlanul felmerül a kérdés bennem, és remélem, a nézőkben is, vajon a mai világban ezeket hányan tartják be? Talán csak a Ne ölj!-től riadunk vissza, azt nem merjük átlépni, az összes többit már réges-régen relativizáltuk. És amikor látjuk a színpadon Jeremiást a lámpával, aki hiá­ba keresi, nem talál egy igaz embert sem a városban, rájövünk, hogy nincs új a nap alatt.

– A fiatalok is értik mindezt, egyáltalán be lehet hozni őket a színházba mindenféle csinnadratta és sztárok garmadája nélkül?

– Két részre bontanám a dolgot. Itt vannak egyrészt azok a fiatal emberek, akik a Passió-előadás résztvevői, és fantasztikus élménnyel lettek gazdagabbak általa. Nemcsak azért, mert egy csapat kovácsolódott belőlük a próbák során, hanem mert tényleg együtt voltak lelkileg is a felkészülés sok-sok hete alatt: függetlenül attól, hogy hívők-e vagy sem, erősen megszólította őket ez az örök érvényű történet. Ez a fajta közösség, hit pedig azért nagyon fontos, mert kisugárzik a nézőtérre is. Egyébként meg, válaszolva a kérdésre, nyilván nem könnyű a színháznak, ahogyan az irodalomnak vagy a képzőművészetnek sem, megfogni a fiatalokat, de ettől még nem szabad le­gyint­ve lemondani róluk. Nem elég folyton panaszkodni az uralkodó gagyi és felszínesség miatt, hanem nagyon jó, minőségi előadásokat kell létrehozni, és ezekkel becsalogatni őket. Olyanokat, amelyek nemcsak az értelemre, hanem az érzelmekre is hatnak. Mi a Passióban is tudatosan apellálunk erre a Caravaggio-képek megidézésével, amiben nagyszerű társam volt Rátkai Erzsébet jelmeztervező, a film­szerű hatással, a gyorsan egymás után következő jelenetekkel, amelyek nem engedik megszakadni a végül katarzishoz vezető ívet, lendületet. Csak a katarzis megteremtésével lehet ugyanis áttörni a kulturális közöny falát. Amivel kapcsolatban szerintem egyáltalán nem rosszabb a helyzet, mint ezelőtt száz vagy kétszáz éve volt, csak akkor nem a mobiltelefon meg az internet volt a hibás, hanem a rádió, az autó, a mozi, a televízió: minden korban akad valami bűnbak.

– Ha már a kulturális közönyről beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az Újszínház elő­adásairól, bemutatóról a mai napig nagyítóval kell keresni még a rossz kritikát is. Mi az oka ennek?

– Ez nem közöny, hanem tudatos partvonalon kívülre állítás. De annyit panaszkodtunk már emiatt, hogy én nem szeretnék többet. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy a magyar kulturális main­stream, a színházban különösen, de az irodalomban, zenében is, még mindig szinte kizárólag balliberális beállítottságú, a párbeszéd pedig a többséggel egyszerűen lehetetlen. Mert míg az úgynevezett konzervatív oldalon sokakat érdekel a másik fél véleménye, arról a részről minimális kíváncsiság sincs, csak a fölény érzékeltetése, a lenézés. Holott a kultúrember ismérve, hogy mindent elolvas, minden oldalról alaposan tájékozódik, és csak ezután formál véleményt a saját ízlése szerint, amit nem tekint abszolút és megfellebbezhetetlen igazságnak. A két világháború közt is két meghatározó folyóirat volt, a Nyugat és az Új idők. Egyiket Ignotus Pál, majd Osvát Ernő vezette, a másikat Herczeg Ferenc. Mindkettő nagyon színvonalas volt, sőt, egymástól is közölgettek dolgokat. Ma már ez elképzelhetetlen lenne, nincs átfedés, közeledés.

– Nemrégiben éppen Herczeg Ferenc Bizáncát vitte színpadra, szintén itt, az Újszínházban. A darab a keresztény szellemiség pusztulásával párhuzamosan Európa halálát vetíti elő egy valós történelmi példázaton keresztül. Ön szerint hányadik órában vagyunk e téren?

– Elég rosszul áll a szénánk, de még nincs minden veszve: az ember valahogy mindig észhez tér – reméljük, nem egy óriási tragédia kell hozzá. Sajnos rengeteg az agymosott figura az európai vezetők közt, és magának az európai kultúrának is, amit én nagyon szeretek és tisztelek, megerősödött egy olyan ága, ami öl, butít és nyomorba dönt. Mégis azt gondolom, ami Schiller Örömódájának, azaz Európa himnuszának is a legfontosabb, bár nyilván nem véletlenül a legkevésbé idézett mondata: „Brüder – überm Sternenzelt muß ein lieber Vater wohnen!”, azaz „testvéreim, túl a csillagsátoron ott kell lenni mindannyiunk édesatyjának”.

– Vagyis vissza kell térni a keresztény gyökerekhez?

– Ez az egyik fontos elem volna a megmeneküléshez, még ha nem is az egyetlen. De ennek kellene lenni a fundamentumnak. Ha mindenki, aki ezen a kontinensen él, elismerné azt, hogy a kereszténység az európai kultúra és lét alapja, és megkapná a kellő tiszteletet, szellemi és anyagi támogatást, ahogyan korábban például a reneszánszban is, akkor nagyon hamar jó irányba lehetne fordítani a dolgokat. Mert az emberek nem hülyék, és mindig hinni akarnak valamiben. És ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy erőszakkal mindenkiből hívő katolikust, reformátust vagy evangélikust kell csinálni. A kereszténység ugyanis elsősorban nem vallás, hanem létfilozófia, csakúgy, mint a hinduizmus, a buddhizmus vagy az iszlám, csak azok nem a mieink, így nem is tudunk összekeveredni velük. A létfilozófia pedig sokkal erősebb, mint maga a hit, hiszen minden irányban ott van: hogyan élek, hogyan végzem a munkámat, hogyan bánok a családommal, mi a relatív és mi nem az. Ezek olyan morális alapok, amelyeket belsőből kell érezni, a vallás külsőségei csak hozzásegíthetnek a maguk eszközeivel a megszilárdulásukhoz. Mindezzel szemben a régóta világszerte erőltetett kizárólagos anyagelvűség zsákutca, nem szolgálja az emberiséget, hiszen mindent elpusztít maga körül: a környezetet, a lelkeket, a kultúrát. És akkor tényleg jöhet a buldózer, és nemcsak a templomokat, sőt előbb-utóbb a mecseteket fogják ledózerolni, hanem a képtárakat, a múzeumokat, a zenét és az összes fizikai-szellemi dolgot, amitől az ember és a mi esetünkben Európa az, ami. És ha nincs a transzcendens, valamilyen hit, kapaszkodó, a művészet, a szépség, a kultúra, akkor mi értelme van egyáltalán a létünknek?