Gondolatok a Nemzeti Színház jelentőségéről

Paradox dolog a Nemzeti Színház épületének és közéleti-ideológiai szerepének sorsa. Mikor az épület ideiglenes otthona volt a magyar nyelvű és programú hazai színjátszásnak, a nemzeti eszme folyamatosan életben maradt átmeneti falai között. Mikor több mint 160 év után az ideiglenes otthon helyett végre állandó épült, a Nemzeti megszűnt nemzeti lenni.

1837. augusztus 22-én hosszas politikai viták után megnyitotta kapuit a Pesti Magyar Színház. Létrehozatalát gróf Széchenyi István és Földváry Gábor érvei és ellenérvei kísérték. Mint ismeretes, Széchenyi került ki vesztesen a vitából. A központi helyen felépülő, impozáns, minőségi színházépület helyett egy juhlegelő szélén felhúzott ideiglenes építmény lett a magyar színjátszás első konkrét, ám mégsem állandó intézménye. Ekkor azonban érthető volt a pártolók sietsége: a színház a magyar nyelv ápolásának, terjesztésének, a létrejövő magyar drámairodalom széles, demokratikus körben történő reprezentálásának fórumaként funkcionált, politikai-nemzeti alapokon épült fel, habár kulturális intézmény volt. S annak ellenére, hogy Bécs a játékszíni mozgalom ellen küzdött, mégis létrejött egy építmény, amelyben a nemzet hatalma, általános értékrendje, s a nemzeti függetlenség vágya is kifejeződött, hasonlóképpen a funkcionalitása mellett méretei és külleme dicsőségével kitűnő Lánchídhoz vagy Nemzeti Múzeumhoz.

Az elhamarkodottan létrehozott Pesti Magyar Színház ugyan csődöt mondott, és 1840-ben országos pártolás alá kerülve vált Nemzeti Színházzá, de megépítésének első gondolatától kezdve folyamatosan a nyelvben és kultúrában élő nemzeti identitástudat fellegvárának számított. A színházépület a múlt és a jelen számára létrejövő szilárd emlékmű, valamint olyan helyszín, ahol a múltra emlékezve „a túlélők teremtenek maguk számára identitást” – írja Imre Zoltán színháztörténész tanulmányában. Nem véletlen, hogy a március 15-i forradalom estéjén a nyelv és az írott, közvetített szó betetőzéseként a Nemzeti Színház épületében a Bánk bán került színpadra, s az sem, hogy a császári megtorlás idejében a Nemzeti volt az egyetlen közösségi tere az erősen cenzúrázott műsor ellenére is a hazafias eszmék kinyilvánításának. A dualizmus idejében a színház épületének helyzete mit sem változott, sőt 1908-ban az ideiglenes épületet is bezárták, s a Nemzeti Színház társulata a Népszínház épületébe költözött, ám a program maradt a régi. A régi, biztonsági előírásoknak nem megfelelő, korszerűtlen színházat 1913-ban lerombolták, s bár már az anyagi fedezetet megítélték egy új felépítésére, közbeszólt az I. világháború.

A Horthy-korszak kultuszminiszterei is propagálták az ügyet, többek között gróf Klebelsberg Kunó is ekképp vélekedett a színház 90 éves jubileumára írt értekezésében: „A Nemzeti Színház nálunk mindig több volt puszta művészeti intézménynél. (…) Fenyegetett nemzetiségünket és nyelvünket akartuk a magyar játékszín révén menteni, védeni és fejleszteni ”.

A Népszínház lehetetlen épülete helyett azonban 56 év alatt nemhogy nem épült új, valódi teátruma a magyar színházművészetnek, hanem 1965-ben metróépítés címén az eddigit is lerombolták, s ezután a Hevesi Sándor téri, újfent ideiglenes épületben játszott 34 éven át a Nemzeti Színház társulata.

A kommunista diktatúra nemzeti kultúrát és szellemet sárba tipró évtizedeit követően több mint másfél évszázad után, 2002. március 15-én állandó játszóhelyet kapott a magyar Nemzeti Színház, az a szellemi intézmény, amely egykor hazafias, nemzeti érzelmek alapján épült fel, s legfőbb feladatának a magyar nyelv és a magyar kultúra ápolását, a krónikás drámák és népszínművek révén pedig a magyar történelem és a magyar sors minden rétegeknek történő bemutatását tűzte ki céljául.

A 2005/2006-os évad műsorát vizsgálva azonban úgy tűnik, ennek vége. Hiába áll megingathatatlanul a meglehetősen eklektikus, kissé a túlcukrozott Tüzép-barokkra emlékeztető épület a Duna partján, a Nemzeti Színház repertoárját jelenleg 12 külföldi színdarab, egy zenés, Grimm-mesén alapuló mesejáték, egy táncmű és mindössze hat magyar mű előadása adja ki. A hat mű között megtalálható ugyan Bíró Lajos Sárga lilioma, Füst Milán Boldogtalanokja vagy a politikai témát hordozó Háy János-féle A Senák, de kérdés, ha a közösséget a kultúra eszközeivel nemzeti identitásában erősítő színház eszméjének ideje lejárt, s a Nemzeti Színház mérlegének nyelve a tiszta művészet reprezentálásának irányába billent el, ez a reprezentáció megfelel-e önmagának.

Herbák Dóra