Negyvenezer év ékszerei a Magyar Nemzeti Múzeumban
Túl a ragyogáson
Méreg- és átokelhárító gyűrűk, illatozó nemesfém ékszerek, mamutagyarból készült függők és kortárs kreációk: Ragyogj! Ékszerek ideje címmel nyílt mintegy negyvenezer év történetét átfogó ékszerkiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. A tárlat nem csupán történeti korok remekeit vonultatja fel, hanem bemutatja az egyes darabok személyes történetét is, és azt is megtudhatjuk, hogy az ékszerek milyen sokféle szerepet tölthettek be az emberiség története során.
A negyven évezredet átfogó kiállítás nem történeti kronológia szerint építkezik: a kurátorok – Kiss Erika művészettörténész, Pető Zsuzsa régész, Hegedűs Zsuzsa régész – rendhagyó tematikával, hat gondolat köré – kincs, rítus, misztikum, változás, önkifejezés és kapcsolat – fűzték fel a tárlat anyagát, feltárva az ékszerek mögött rejtőző egyedi történeteket, valamint tágabb kontextusba helyezve őket, azaz megmutatva, hogy milyen sokszínű szerep jutott az ékszereknek az emberiség története során – mindezt a múzeum gyűjteményi anyagából készült szubjektív válogatásban elénk tárva. A tárlat címét Benczúr Emese azonos című munkájától kölcsönözték, amely a Magyar Nemzeti Múzeum felkérésére készült még 2017-ben, a reformáció 500. évfordulójára.
Méreggyűrű és hajékszer
A kiállítás első benyomásra olyan, mint egy főúri kincstár: cizellált, finom kidolgozású vagy éppen robusztusabb ékszerek sorakoznak a vitrinekben a történelem megannyi korszakából, a kiállítótér négy sarkában pedig a régi korok tárgyaira reflektáló, izgalmas elgondolások alapján alkotott kortárs ékszerek. Az alapanyagukul szolgáló materiákkal kapcsolatban is bőven akad mesélnivaló: a tárlat közepén álló hosszúkás tárlók fiókjaiban megannyi háttér-információt találunk ezekről az anyagokról, a nemesfémektől az igazgyöngyön át az édes- és tengervízi kagylókig. A kincsekhez közelebb lépve az elmúlt évszázadok történetei is felvillannak, miközben a válogatás – ahogyan Pető Zsuzsa régész fogalmaz – felvonultatja a Kárpát-medence, benne a magyar művelődéstörténet legszebb, legkülönlegesebb darabjait.
Vagy éppen személyes sorsokéit: a hajból készült ékszerek készítésének ma kissé bizarrnak ható szokása a XIX. század első évtizedeiben jött divatba. A kiállításon látható hajból készült fülbevaló például az egykori tulajdonos dédunokájától került a múzeum gyűjteményébe.
– A korszak kifinomult gyászkultúráját a kereskedelmi cégek is fűtötték, a gyászviselethez külön ékszerkollekciót lehetett készíttetni, amelyek a korabeli szentimentális felfogás szerint az elhunyt, szeretett személy hajából is készültek – mondja Kiss Erika művészettörténész. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverését követő Bach-korszakból származó karkötő ugyancsak a gyászhoz kötődik, ám benne sűrűsödik a politikai véleménynyilvánítás, a nemzeti érzelmek felvállalása mint egyfajta önkifejezés is: a tizenhárom apró koporsót koponyák fűzik össze, a koporsókon pedig az aradi tizenhárom nevei olvashatóak.
– Fontos volt, hogy az ékszerek esztétikuma mögé lássunk: a tárgyak jelentésrétegeit, használatuk, viseletük okait igyekeztünk feltárni – összegez Hegedűs Zsuzsa régész, hozzátéve, hogy a legrégebbi tárgyuk egy istállóskői lelet, egy mamutagyarból és -csontból faragott függő. Bármilyen furcsa is a mai, az arany és az ezüst csillogásához szokott szemnek, az őskori csontékszerek is fontos reprezentációs funkcióval bírtak.
– Az emberi testen hordott ékszereknek szembetűnő elhelyezésük miatt sokszor már az alapanyaguk is látványos. A történeti korok emberei ezért is kedvelték a nemesfémeket. A rézkor előtti időszakban, tehát mintegy 6500 évvel ezelőtt még nem használtak sem aranyat, sem más fémet, ám arra nagy figyelmet fordítottak, hogy látványos vagy más okból különleges, például csak messziről beszerezhető nyersanyagokból készítsenek ékszereket. Mindezzel azt üzenték a környezetüknek, hogy az ékszer viselőjének kiterjedt kapcsolatrendszere, kiemelkedő társadalmi státusa van – magyarázza Hegedűs Zsuzsa.
Krimik kora
A reprezentáció mellett a tárgyak akár a viselőik személyiségéről, félelmeikről, hiedelmeikről is mesélhetnek, mint az a két Árpád-házi királyunkhoz köthető gyűrű, amelyeket az ékszerek sötét oldalát bemutató installáció részeként jelennek meg a tárlaton.
– III. Béla nyitható fedelű aranygyűrűjében mérgezés ellen óvó ereklyét rejthettek el – noha ez az ékszer tévesen méreggyűrűként vonult be a történelembe –, míg Könyves Kálmán gyűrűjében mágikus feliratot láthatunk. Kimondatlanul is óvó szerepe lehetett annak az ékszernek is, amit alkotója, id. Baják László a XX. században, a Gulagon rabságban töltött évei alatt készített, és amely minden bizonnyal mentális egészségének megőrzését is segíthette – mondja Pető Zsuzsa, hozzátéve, hogy a történelem során bizony még ha ritkán is, de használtak méreggyűrűket is, amelyekbe gyilkos anyagot rejtettek. A kora újkortól jóval szelídebb okokból, de készítettek illatos ékszereket: például üreges gyöngyökből füzért, és ezekbe illóolajjal – például rózsavízből vagy rozmaringból készült esszenciával – átitatott anyagot préseltek, így a viselője körül lebegő illatfelhő erősíthette az illető misztikus megjelenését. Az illatok mellett az ékszerek hangjának is figyelemfelkeltő hatása volt: a hajba tűzhető rezgőtűk már távolról apró csilingeléssel jelezték a hölgyek közeledtét.
És ott vannak az ékszerek megtalálásához, felbukkanásához kapcsolódó – jelenkori – történetek is. Az V. századból származó diósjenői hun kori, arany női ékszerekből álló kincslelet modern kori története krimibe illő: a kincseket pár évvel ezelőtt illegális fémkeresés során találták meg, a rendőrség pedig épp az eladás pillanatában érte tetten az orgazdákat. Az eladó a lebukástól megrémülve a Duna-parton futásnak eredt, ám mikor látta, hogy menekülnie már esélytelen, az ékszereket belehajította a folyóba. Később búvárok találtak meg és hozták a felszínre az ékszereket, amelyek ezt követően kerültek a múzeumba.
Kortárs reflexiók
A tárlat anyaga ugyanakkor a kortárs műtárgyakkal teljes: Spengler Katalin műgyűjtő által kölcsönzött kortárs alkotások reflektálnak a történeti darabokra.
– A kortárs alkotók műtárgyaikon keresztül mondják el többek között, mit jelent számukra az örökség, ezt az élő, olykor drámai hatást fordítják át az ékszerek nyelvére, például úgy, hogy az előállításukhoz alkalmazott ősi technikákat használják. De az is előfordul, hogy jóval direktebb módon kapcsolódnak egy-egy történeti darabhoz – mondja Kiss Erika. Ez utóbbira példa a Daniel Kruger Eyes című munkája: az emberiszem-ábrázolásokból készített nyaklánc inspirációs forrása egy 1784-ben készíttetett ékszer, amit az akkori walesi herceg – a később IV. György – szemét mintázó miniatűrrel díszítettek, és amit a herceg imádottjának, a közrendű Maria Fitzherbertnek adott szerelmi ajándékul. A herceg talán nem sejtette, hogy ezzel divatot teremt: a XVIII. század végén kontinensszerte készültek ilyen, a szeretett személy kilétét titokban tartó, azt csak sejtető darabok, divatjuknak a fényképezés elterjedése vetett véget. Ugyancsak izgalmas kortárs reflexió Georg Dobler szkarabeuszokat ábrázoló nyakéke is, amely az örökkévalóságot és az élet körforgását szimbolizálja, mégpedig az ókori egyiptomi kultúra óta ismert szimbólumon, majd az emberiség egész történetén végig vonuló szkarabeuszmotívumon keresztül.
A kurátorok hozzáteszik, a kiállítást gondolatébresztőnek is szánják: remélik, hogy a látogató a tárlat megtekintése után saját, kedvenc ékszere történetére, jelentésére is másképp tekint majd.
A tárlathoz különleges összefogás is kapcsolódik: a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmel való együttműködés keretében az egyetem alkotóinak kortárs munkái, ékszerei és művészeti reflexiói a múzeum Kupolatermében tekinthetők meg december 17-től.
