Fotó: Demokrata/Vermes Tibor
Hirdetés

– Van kedvenc meséje?

– Van, méghozzá több is, de ha egyet kellene kiemelnem, akkor valószínűleg az ördöngösfüzesi énekes-mesemondótól, Hideg Anna nénitől hallott mese lenne az, a Tetűbőr belezna című. Nehéz megmondani, miért ez a kedvencem, talán a szépsége és a különleges, fordulatos történetszövése fogott meg. Ez a mese kontamináció, azaz típuskeveredésből született: a királyné meghal, a fiatal királykisasszonynak pedig el kell menekülnie otthonról, mert az apja olyan kérőhöz akarja feleségül adni, akihez a fogadalma miatt nem mehet hozzá. Egy másik variációban a királylány édesanyja halálos ágyán kiköti, hogy a király csakis akkor nősülhet újra, ha választottjának a lábára ráillik a tőle öröklött cipő. Mivel azonban a bolhabőrből készült cipellő egyedül a királykisasszony lábára passzol, a saját apja akarja feleségül venni, így a lánynak menekülnie kell otthonról. Ez a Kalapvári királykisasszony mesetípus – afféle Hamupipőke-történet –, aminek több mint két tucat feljegyzett változatáról tudunk, más variációkban Kárpát-medence-szerte megtalálható.

– A magyar népmesék világa miben különbözik az Európa más területein kialakult meseanyagoktól? Mesemondóként milyen sajátosságokat vett észre?

– A magyar mesekincsben a tündérek nem afféle tündérkeresztanya típusú, jóságos természetfeletti lények, mint akár a tőlünk nyugatra eső országok történeteiben, hanem igazságot szolgáltató, keménykezű karakterek. A skandináv hagyományban a törpék lehetnek jók, rosszak is, nálunk a törpék éppúgy, mint a sárkányok, a gonosz oldalán álló, másik világból származó teremtmények. A magyar népmesék jellegzetessége, hogy nincsenek bennük szürkezónák, azaz minden szereplő és helyzet fekete-fehér, a jók élesen szemben állnak a rosszakkal. A másik sajátosság, hogy a jóból nem lesz rossz, sem fordítva. Az persze előfordul, hogy a porban játszó, kicsit együgyűnek látszó fiú végül hőssé válik, ám egy ilyen esetben inkább arról van szó, hogy addig valahogy nem ismerték fel a rejtett képességeit. Ám a rossz sosem válik jóvá – mi, magyarok úgy látszik, e kérdésekben meglehetősen karakánul és végletesen gondolkodunk. A népmesékben nincsenek valós szereplők és valós helyek: minden történet hetedhét országon vagy az üveghegyen túl bonyolódik. Számos mesében pedig érzékelhetően jelen vannak az ősi motívumok.

Korábban írtuk

– Mint például?

– Mikor a főhőst ízekre szedik, katlanban megfőzik, vagy feldarabolják, végül összegyúrják, vagyis így vagy úgy, de újjászületik: ez a motívum szimbolikusan azt a transzállapotot írja le, mikor a sámán lelke utazást tesz a másik világba. E történetek még a sámánhittel élő magyarság idején születhettek.

– A falusi mesemondóké önálló mesterség volt?

– Nem igazán. Az igazán neves mesemondóknak mindig volt tehetségük máshoz is, nem csak történetekkel szórakoztatták a hallgatóságot. Az ördöngösfüzesi Hideg Annus néni énekesként is ismert, a palóc Pál Pista bácsi hangszert készített, illetve furulyán és dudán is játszott.

– Turán élő mesemondóként kifejezetten a szűkebb pátriája mesekincsére koncentrál?

– Nem kifejezetten, már csak azért sem, mert a népmesék születésének körülményeit, helyét szinte lehetetlen meghatározni. A folklórban a népzene vagy a néptánc, vagy akár a népviselet régiókként sajátos karaktereket mutat. Például a turai népviselet jellegzetes lyukhímzéses férfiingét a kevéssé hozzáértő is felismeri egyéb tájegységek viseletei közül, az ugyanis még a szomszéd falvak, például Boldog népviseletétől is igen különbözik. A népmeséket azonban nem lehet ennyire elkülöníteni. A tájnyelvi sajátosság persze érvényesül, más kérdés, ha én átemelek például egy gyimesi csángó mesét a repertoáromba, akkor azt a saját tájnyelvemen adom elő, nem veszem át a történettel együtt a gyimesi csángó tájszólás jellegzetességeit, nyelvi fordulatait.

– Az egyéniségéhez válogatja a meséket?

– A helyzettől is függ. Más mesét mondok a hallgatóságomnak egy mesekocsmában, és megint mást egy folklórfesztiválon. De kétségtelen, hogy a történetek idomulnak az emberhez, hiszen régen is így volt: a történetek szájról szájra öröklődtek, ki elvett belőle, ki hozzátett. Vagyis az ember egyénisége óhatatlanul megjelenik a meséiben, valahogy önmagára alakítja, mint egy ruhát.

– Mi a mese funkciója ma? Ugyanaz, mint akár száz évvel ezelőtt, vagy változóban van?

– Fontos, hogy részben megőrizzük az eredeti funkcióját, de óhatatlan, hogy társul hozzá sok új is: a mesepedagógia, meseterápia a gyógyításban, oktatásban tudatosan használja ezeket a történetet. A néphagyományban direkt módon a mesével sosem gyógyítottak, bár kétségtelen, hogy az tudott a lélekre hatni, éppúgy, mint egy kiadós, jóleső beszélgetés. A mese ugyanakkor eligazított az élet dolgaiban, Szőcs Boldizsár székelykevei mesemondótól származik a gondolat: a mese, a szegény ember egyeteme. Mégis a meséknek elsőrenden inkább szórakoztató funkciójuk volt, az unalmas, monoton munkák közben – fonóban, dohánysimítóban, kukoricafosztóban – az emberek csodás történetekkel szórakoztatták egymást. A Világszárnya Magyar Népmesemondó Szövetségben éppen ezt szeretnénk elérni, hogy a hagyományos, élőszavas mesemondás szórakoztató funkciója tovább erősödjön. Szeretnénk a népmeséken keresztül a hagyományos népi kultúrát minél több emberrel megismertetni és megszerettetni, hiszen a mesékhez az embereknek sokkal több pozitív személyes kötődésük van, mint akár a néptánchoz vagy a népzenéhez.

– Milyen fontos szerepe lehet még a hagyományőrzésben?

– A határon túli területeken az anyanyelv megőrzésében, míg a szórványvidéken akár a nyelv visszatanulásában is szerepet játszhat. A felgyorsult világ sok-sok impulzusa közepette a mese ugyanakkor lehetőséget teremt arra, hogy kicsit lelassuljunk, magunkba szálljunk. A mesemondás olyan, mint a transzállapot, az előadó és a hallgatósága is kiszakad a valóságból, közösen indulnak el az úton, és együtt járják végig. A mesemondás alkalmai szinte mindig interaktívak, tehát közbeszólhatnak a hallgatók is, és meg is teszik. Úgy vettem észre, egyre nagyobb igény van ezekre a társas kapcsolódásokra. Fesztiválokon sokszor tapasztalom, hogy leül a család a közönség soraiba, a kisgyerekek egy idő után elunják magukat, szeretnének már játszani, szaladgálni, de a szülőknek csak nem akaródzik felkelni, valahogy ott ragadnak és végig hallgatják a történetet. Nem véletlen, hogy a felnőttek számára tartott mesekocsmák is népszerűek.

– Milyen a jó mesemondó?

– Mindannyian ismerünk olyan típusú embereket, akik a leghétköznapibb történeteket is úgy adják elő, hogy a hallgatóság a hasát fogja a nevetéstől. Ilyen a mesemondó is, jó narratív képességgel kell rendelkeznie. A táncházmozgalom tavaly volt ötvenéves, a népzenei és néptáncos hagyományok, a népi iparművészet széles körben ismertté váltak, számos fesztiválon megjelentek. Azon dolgozunk, hogy a szövegfolklór, a mesemondás minél több emberhez eljusson, hiszen a mesélők ugyanúgy szerepelhetnek a fesztiválokon, mint népi zenekarok vagy kézművesek. A mesemondás mint előadó-művészet ugyanakkor csupán több mint egy évtizede létezik a színpadokon, a színházban összegyűlő nagyszámú hallgatóság előtt fellépni már más lépték, más kompetenciákat, másfajta felkészülést, képzést kíván.

– És mi tehet ennek érdekében a szövetség?

– Mesemondó tanfolyamok, műhelyek feltérképezésével, népszerűsítésével foglalkozunk, a tapasztalatokat összegyűjtve gyakorlatorientált képzéseket hozunk létre, és ezeket elérhetővé tesszük a pedagógusképzésben a Kárpát-medence egész területén. A Világszárnya a mesemondással foglalkozó civil szervezeteket is össze szeretné kapcsolni, hiszen együtt hatékonyabban működhetünk, erősebb lehet a hangunk. A magyar népmese ugyanis a szellemi kulturális örökségünk része, és azt szeretnénk, ha a Kárpát-medence minden szegletében újra gyökeret eresztene ez a hagyomány.