Hirdetés

– Bernát Gáspár, Gyalui Farkas, Lauka Gusztáv, Lovik Károly nevét az irodalomkedvelők többsége sem ismeri ma már. Merészségnek, már-már provokációnak tűnik őket megidézni egy mai novellagyűjteményben.

– Mivel magam is novellista vagyok, elsősorban a magyar novellairodalom története foglalkoztat leginkább. Igen, ez egyfajta kötődés, érzelmi, de intellektuális, sőt, egy kissé becsületbeli kérdés is a szememben. Nem árt, ha az ember képben van a nyugati gót királyokkal és azok pénzverésével, vagy sok mindent olvasott Lengyelország három felosztásával kapcsolatban, de nem erkölcsi mulasztás, ha nem tudja, ki volt az utolsó kelet-római császár. Ellenben III. Béla vagy Nagy Lajos életével és jelentőségével minden magyar embernek tisztában kell lennie, ahogy a saját anyukája vagy gyereke egészségi állapotával. Ugyanez igaz az irodalomra is, ami mindig egy nemzet szellemi, lelki lenyomata. Szóval engem ez foglalkoztat elsősorban, és döbbenten vettem észre, hogy az emberek jelentős része semmit nem tud a magyar novellairodalom nagyjairól. Ez még akkor is megengedhetetlen volna, ha a múltunkban illedelmes vállveregetést érdemlő, vagy pusztán kultúrtörténeti szempontból vizsgálható dolgokról lenne szó, de a magyar novellairodalom olyan gazdag, és olyan szintű nagyságokat rejteget, hogy ha a mai ember elolvassa a műveiket, döbbenten kapja fel a fejét, alig hiszi el, hogy a XIX. század második felében mi mindent írtak már meg.

– Milyen szempontok szerint, hány szerző közül választotta ki a kötetben szereplő novellistákat?

– Kétféle szempont lebegett a szemem előtt. Elsősorban a minőség, de a ritkaságot kereső gyűjtőszenvedély is. Izgalmas dolog az embereknek megmutatni olyan kincseket, amelyek nem mindennap kerülnek eléjük. Sem a sajtóban, sem a könyvesboltokban, de még az antikváriumok polcain sem. Persze ismert nevek is szerepelnek a kötetben, például Jókai, Karinthy, Kosztolányi, Krúdy, Mikszáth, Móra, de tegye fel a kezét, aki olvasott az utóbbi tíz évben Török Gyulát vagy Rákosi Viktort. Végül huszonegy szerző került a válogatásba a XIX. és a XX. századból, és jómagam vagyok a ráadás két elbeszéléssel.

Korábban írtuk

– Mi a közös a kötetben szereplő a szerzőkben?

–  Némi iróniával akár azt is mondhatnám, hogy a mellőzöttség. Ez a fajta irodalom ugyanis mára teljesen kiveszett a köztudatból, majdhogynem feledésbe merült. A „ködlovag–irodalom” egy kihalt szakma. Ezért nem szerepel rajtam kívül más kortárs novellista, noha egyébként vannak ma is remek szerzők. A kötet célja az elfeledettség megszüntetése, a válogatás holmi ébresztőóra szerepkört is kívánna betölteni a maga szerény eszközeivel. Cholnoky László vízbe fúlt, Krúdy szavaival „elment az utolsó tagja is a tabáni öngyilkosok klubjának”, a Tabánt lebontották, a kávéházakat megszüntették, a polgárságot 1945 után felszámolták, s a magyar írótársadalom jórészt a szocialista realizmus, a posztmodern próza és a népi írók táborát erősítette, míg a vörös postakocsi rozsdás kerekekkel, pókhálóval borítottan, elfeledve állt egy lebontásra ítélt régi budai ház pincéjében. A közös nevezőt leegyszerűsítve talán így fogalmazhatnám meg. Polgári, a nemzeti kultúrában gyökerező, de mégis kissé őrült és különös. Persze ezek a határok nem centiméterrel vannak kimérve.

– Hol a helye úgy általában a novella műfajának a magyar irodalomban?

– A novella ma a legaktuálisabb műfaj. A mai ember ingerküszöbe a végtelenségig feltolódott az internetnek köszönhetően, és nagyregényeket kevesen tolnak le a torkukon. Ám aki szellemi izgalmakra vágyik, és át akarja élni a valamihez, valahová tartozás örömét, sőt, akár a korszak trendjének való nekifeszülés boldogságát és dicsőségét is, az vegyen elő mindennap egy novellát. Öt-tíz perc alatt meghozza a katarzist, és a jó novella még szórakoztató is. 

– Sírva vigad a magyar, idézi az előszóban az ismert mondást. Miből fakadhat ez a mélyrétegekben gyökerező, egyfajta önvédelemként is megélt sajátos magyar lelki alapállás?

– A történelmünkből. Nem véletlenül lett ez a kötethez írt előszó címe, hisz a magyar néplélek sajátos megnyilvánulásainak lehetünk itt szemtanúi. Az írásokat olvasva megfigyelhetjük, hogy a pusztán csak humoros, a groteszk, illetve a keserű és a hátborzongató közt mily kicsi a határvonal, és mily könnyű csúszkálni köztük. Előfordul az is, hogy mindez egyszerre van jelen, jó példa erre Ambrus Zoltán, Cholnoky Viktor, Lovik Károly, Török Gyula munkássága. Nem véletlen, hogy ezek tán a legizgalmasabb részei a kötetnek. Korunk nem kedvez a könyveknek – szokták mondogatni. És mindemellett állandó kérdés, hogy mivel lehet megfogni a fiatalságot, az újabb, újabb és rákövetkező generációkat. Hogyan bírjuk rá őket az olvasásra? Nos, az ifjúság mindig a csúfondáros, kissé pimasz, ötletes, meghökkentő dolgokra fogékony leginkább. S a kötet forgatása közben rá kell jönnünk, hogy ezek a száz–százötven éves írások ennek a kritériumnak teljes mértékben megfelelnek. Rá kell döbbennünk régi, klasszikus, olykor már elfeledett novellistáink időtállóságára, frissességére. Fel kell ismernünk, hogy ez a kötet, s a benne lévő „ósdi” írások voltaképp mily megdöbbentően modernek.

Pozsonyi Ádám az ünnepi könyvhéten június 14–én 16 és 17 óra között, június 16–án 14 és 15 óra között dedikál a Vigadó téren az IdőJel Kiadó pavilonja mögött.