Tüzes dallamok

– A táncházmozgalom lendülete indította útjára a zenekart?

– Akkoriban a népzene valahogy benne volt a levegőben: Lajtha László széki gyűjtéseit, a Halmos–Sebő-duó versmegzenésítéseit hallgattuk, zeneiskolai növendékekként a pomázi fúvószenekarban nemzetiségi repertoárt éppúgy játszottunk, mint klasszikus átiratokat. Aztán kísérőzenekara lettünk az akkortájt alakuló helyi néptáncegyüttesnek. Mivel a magyar néptánc és a nemzetiségi anyag egyaránt szerepelt a műsorukon, úgy éreztük, autentikus hangszerekkel jobban szólna a muzsika. Így megtanultam kontrázni – ma ezért megköveznének: a szatmárit brácsa helyett igazi mezőségi, háromhúros kontrával kísértem –, ismerkedtem a dudazenével is, mivel az akkori Népművelődési Intézetben meg lehetett vásárolni Sárosi Bálint népi hangszerekről szóló könyvét, és abban volt egy mondat, hogy a magyar néphagyományból épp napjainkban kopik ki végérvényesen a dudazene. Ez a mondat nagyon megérintett, így egy barátom révén felkerekedtünk Nógrádba az öreg tolmácsi dudáshoz, akitől sípszárat is kaptam, és búcsúzóul mosolyogva odasúgta nekem: tudd meg, a duda ördögi mesterség!

– És a délszláv népi hangszerek?

– A szerb táncokat tamburán kísértük, ám ez eleinte nem volt egyszerű, mert ha akadt is az ismerős szerb családok tulajdonában tambura, ereklyeként vigyáztak rá: az első hangszert az Ecseri piacról sikerült beszereznünk. 1974 húsvét hétfőjén alakult meg a zenekar, ahhoz kötjük, hogy azon a húsvéton kitaláltuk, hogy zenés locsolkodást rendezünk Pomázon. Igen ám, de akkor még nem volt dudánk, így készítettünk egyet nejlonzsákból, PVC-csőből, az autentikus hangszerhez illő, kettős síppal. El is indultunk felszerelkezve a falu főutcáján, Borbély Misi okarinázott, bátyám, Kálmán köcsögdudán játszott, én pedig fújtam a dudát: akkora sikerünk volt, hogy az csuda. Évekkel később, mikor meglátogattuk a híres Bige József hangszerkészítő-mestert, még akkor is felemlegette ezt a rendhagyó húsvéti zenélést. Azt mondta: „Láttam magukat meg azt a nejlonzsákból készült dudát! És szólt!”

– A hetvenes évek közepén dübörgött a beatkorszak: miért mégis a délszláv népzene mellett kötelezték el magukat?

– Azért a korabeli könnyűzene mellett sem mentünk el szó nélkül, Kálmán big bandben is játszott, Józsi bátyám a basszusgitárral is elboldogult, szóval nem voltunk szemellenzősek. Egyébként mindannyian a klasszikus zene világából csöppentünk a népzene területére, és rövid idő alatt rádöbbentünk, a népzene olyan gazdag, hogy ha az egész életünket rááldozzuk, akkor is csak egy részét tudjuk befogadni, így inkább szűkítettük a kört. Úgy éreztük, pomázi fiatalokként morálisan vállalhatatlan volna, ha nem a helyi délszláv nemzetiség kultúrájával foglalkoznánk, ráadásul a helyiek is biztattak bennünket, hogy igen szépen játsszuk a muzsikájukat. Egyre többször fogadtak fel minket Budakalásztól Pomázon át Szentendréig a szerb búcsúkba, lagzikba muzsikálni. Úgy éreztük, a szerb közösség befogadott minket.

– És a családi kötődés?

– Nyilván az is szerepet játszott a választásban, az Eredics felmenők között akadt horvát és szerb is. Az Eredics vas megyei horvát név, az ükapánk pedig csobánkai szerb pópa volt, a fia vegyes házassága révén az unokái közül a lányok katolikusnak, a fiúk ortodoxnak lettek keresztelve. Csobánkán áll egy XVIII. századi szerb ortodox templom, ahol nemrég ökumenikus imahéten jártam, és az egyik szerb atyámfia azzal fogadott, álljak előre az istentiszteleten, mert az a hely engem megillet – e gesztussal szerette volna érzékeltetni, még mindig emlékeznek arra, hogy a családunk papot adott a szerb közösségnek. Valóban több szállal kötődünk a délszláv kultúrához, ám ez a kötődés olyasféle, mint ami Vujicsics Tihamér zeneszerző-népzenegyűjtőt fűzte a magyarhoz. Mikor posztumusz odaítélték neki a Magyar Művészetért díjat, Szabados György zeneszerző úgy fogalmazott: Vujicsics Tihamér „hungarus tudattal” megáldott szerző. Merthogy Vujicsics vitathatatlanul része volt a magyar értelmiségnek, és munkásságával a magyar kultúrát gazdagította. Mi éppen így gondolkodunk: repertoárunk kilencven százaléka a magyar földből sarjadzott, azaz a magyarországi szerb és horvát közösségek zenéjéből – ebben ott rejlik a bartóki gondolat, és ez a hozzáállás jellemzi a kezdetektől a magyar táncházmozgalmat is.

– Ezért vette fel a népzenegyűjtő nevét a zenekar?

– Vujicsics Tihamérhoz különleges kapcsolat fűzött bennünket. Emlékszem, az utolsó találkozásunkkor nagyon boldog volt, mert állásajánlatot kapott a Magyar Tudományos Akadémiától. Sokat beszélgettünk, előkerültek a hangszerek, Tihamér furulyán, hegedűn, sőt az én harmonikámon is mutatott dudautánzást és más érdekességeket. A közös munka azonban meghiúsult, mert 1975. augusztus 19-én, a szentendrei szerbek legnagyobb ünnepén, az Úr színeváltozására szentelt szerb templom búcsújának éjjelén Damaszkusz felett lezuhant a repülőgéppel. A gyászév letelte után döntöttünk úgy, hogy felvesszük Vujicsics Tihamér nevét.

– A magyarországi délszláv népzenében érezhető a magyar hatás? Mennyire esik távol a szerbiai és a horvátországi népzenétől az itteni délszláv muzsika?

– Szlavónia és Vajdaság az a határvonal, ahol a délszláv zenekultúra még érintkezhetett a magyarral, ez utóbbi volt a nyugati zenekultúra közvetítője. A magyarországi délszláv népzenét vitathatatlanul formálta a magyar hatás, például a tamburazenekarok formációja sem jött volna létre, ha nincsenek magyar cigányzenekarok. A tőlünk délebbre húzódó dinári zóna már sokkal ősibb, többszólamú dalokat őriz, ez a zenei világ egészen más, nagyon balkáni. A belgrádi szerbeknek éppen ezért a szentendrei délszláv zenei kultúra – mint az anyanyelvi központtól távol eső peremvidék muzsikája – egy kicsit olyan lehet, mint nekünk a mezőségi magyar népzene.

– Jártak gyűjteni?

– Próbálkoztunk, de nem volt könnyű dolgunk, mert nem álltak rendelkezésre olyan források, kútfők a délszláv népzene esetében, mint a magyaréban például Bartók és Kodály. A repertoárunkon kevés a saját gyűjtés, ám a Pécsi Rádió archívumából származó, Vujicsics által gyűjtött anyagot feldolgoztuk – én többek között ezért is mentem a pécsi egyetemre tanulni –, valamint Bartók gyűjtéseivel is foglalkoztunk. Eleinte táncházban játszottunk, egyetemi klubokban, építőtáborokban, volt, hogy a kólót (körben vagy sorban járva, összekapaszkodva táncolják) ezer ember ropta a Közgáz egyetem aulájában. 1977-ben a Ki mit tud? első díja hozta meg számunkra az országos ismertséget: emlékszem, pénteken volt az elődöntő tévéközvetítése, szombaton pedig a Semmelweis utcába – milyen a sors: ez az épület ma a Zeneakadémia Népzene Tanszékének ad otthont – a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába, orgonaórára mentem Virágh Endre tanár úrhoz. Kicsit izgultam, mit fog szólni a produkciónkhoz, ő pedig annyit mondott: „Láttalak benneteket a tévében. Jók voltatok. Na, kérem a Bachot!” Ennyivel le is rendezte a tanár úr a szereplésünket, de aki ismerte, tudja, ez a megjegyzés hatalmas elismerésnek számított tőle!

– Ha már Bachot említette: a komolyzenei tanulmányok befolyásolták a zenekar látásmódját?

– Kezdetektől az volt a cél, hogy a közönség számára jól befogadható, élvezhető koncertzenévé alakítsuk a balkáni tánczenét, ami korántsem volt egyszerű feladat. Az anyanyelvi közeg vita nélkül elfogadja, ha egy kólót húsz percen át játszanak a zenészek a színpadon, ám a magyar közönségnek ez nem volt ennyire megszokott. Ezért igyekeztünk a koncertek anyagát az egyetemes zenei elvek alapján megszerkeszteni: nem piszkáltunk bele az autentikus anyagba, de olyan zenei formába öntöttük, hogy koncertzeneként maximálisan élvezhető legyen. És hiába tűnik oly nagyon távolinak a délszláv muzsikától Bach világa, mégis minden egyes mozzanatot, amit klasszikus zenei tanulmányaink során kiváló tanárainktól tanultunk, tudtunk hasznosítani. Legyen szó akár az igényességről – például hogy a prím- és a terctambura pengetésekor hajszálpontos legyen az összhang –, a zene kimunkáltságáról vagy arról, hogy minden pillanatban törekedni kell a tökéletes hangzásra. Hamar eljutottunk oda, hogy rendben van, mindezt megmutatjuk a koncerttermekben, a rivaldafényben, ám legalább ilyen fontos lenne, ha át tudnánk adni a következő generációnak. Így a tanítás elég hamar megjelent, és azóta is fontos szerepet játszik az életünkben. A családban sikerült, a következő generáció is továbbviszi a délszláv muzsika szeretetét: a Söndörgő együttesben Tibor és Kálmán testvérem fiai játszanak, míg a ViGaD zenekarban Vince fiam zenél. És ami a legfontosabb: sikerült az alapfokú művészetoktatás részévé tenni a népzenei anyagot. Tizenöt éven át vezettem a budakalászi zeneiskolát, ahol a klasszikus és a népzene egymást gazdagító oktatási gyakorlatának megvalósításán dolgoztam.

– Ez a szemlélet érvényesül a Zeneakadémia Népzene Tanszékén is?

– Ahogyan a 2007-es megalakulásunkkor Batta András, a Zeneakadémia akkori rektora fogalmazott: a népzenével friss levegő áramlik az ódon falak közé. A Népzene Tanszék létrejöttét történelmi jelentőségű áttörésnek kell tartanunk. Büszke vagyok, hogy a kezdeményezésben és a sikeres stratégia kidolgozásában meghatározó szerep juthatott nekem. Mert túl azon, hogy a népzenét egyetemi keretek között, művésztanároktól tanulhatják a jövő népzenészei, zenetanárai, a klasszikus zenészek műveltségéhez is hihetetlenül sokat ad a szájhagyományon át öröklődött zenei kultúra befogadása. Főként úgy, hogy gyakorló népzenésztől hallgathatnak előadásokat, melyek során egy eddig szinte ismeretlen univerzum nyílik meg előttük.