Hogyan dolgoztak a Kádár-kor belügyesei? Mennyire szőtte át a presszók, bárok világát az államvédelem? Valóban léteztek a szocialista hazáért rendíthetetlenül munkálkodó kurtizánok? Mindez kiderül az Ügynök a bárpultban címmel nyílt kiállításon, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Az elegáns éttermek, pazar menüsorok, a világos kávéházak porcelánjaiból szürcsölt fekete és a varázslatos hangulatú kerthelyiségek kora a negyvenes évek végére lezárult. Eltűntek az 1945 előtti időszakra jellemző vendéglátás terei, helyüket presszók, talponállók, büfék váltották fel, ahol a porcelántányért felváltotta a papírtálca, a fehér abroszt a kockás terítő. Gyorsabb lett a világ, és főképp ellenőrzött: a kommunista diktatúrában és később, az olvadás ideje alatt is előszeretettel szaglásztak az állambiztonság emberei a vendéglátóhelyeken kémek és megbízhatatlanok után.

– Levéltári kutatások során különböző témában kerestem adatokat – a ’60–’70-es években kedveltté vált hétvégi házak történetével foglalkozom –, ekkor tűnt fel, hogy a belügynek jelentést író ügynökök előszeretettel adtak meg a jelentés helyszíneként különböző bárokat, presszókat. Nyílt titok volt, hogy ezek összefüggésben álltak az állambiztonsággal, ám hogy mennyire mély és szövevényes volt ez a kapcsolat, arról keveset tudunk – meséli Németh Szandra, az Ügynök a bárpultban című kiállítás kurátora.


Komédia a Gellérthegyen

A polgári világot idéző éttermek eltűntek, ám mégis maradt néhány kivétel, amelyeket protokolláris célokra használt a rendszer – az egyszerű pór elvtársaktól mégiscsak különb vezetők igényeinek kielégítésére. Erre volt példa a Búsuló Juhász vagy a Mátyás Pince, míg a nagy múltú, a régi idők atmoszféráját hordozó Gundelt hivatalos célokra szemelték ki az állambiztonságiak.

– A Gundel pártvezetők, állami vezetők protokolláris rendezvényeinek helyszíne volt, a hatvanas-hetvenes években itt dolgozók egyharmada valamilyen formában jelentett.

Előfordult, hogy az illető a belügyminisztériumnak dolgozott, és csupán fedőállásban volt az étteremben. Ám hogy képet kapjunk arról, valójában mennyire szőtte át a vendéglátás hétköznapjait az állambiztonság, elég egyetlen jelentést áttekinteni: a hatvanas években az egyik ügynök azt a feladatot kapta, járja végig a fiatalok által látogatott helyeket, mivel főképp ez a korosztály, valamint az értelmiségiek egy része, deklasszált elemek, külföldiek álltak a rendszer fókuszában. Az ügynök pedig jelentett a Tükör presszóból, a Kedves presszóból a Jereván és a Savoy elitmulatóból, a Paradiso bárból, az Anna presszóból és számos más helyről. Persze ha egy szórakozóhelyen megfordult az állambiztonság és talált jelentenivalót, az nem vonta maga után a vendéglátóhely bezárását, hiszen a rendszernek szüksége volt e „züllött és romlott” helyekre: itt lehetőség nyílt a törzsvendégek, a betérők megfigyelésére, anyaggyűjtésre, netán bomlasztásra.

– A rendszer számára nagyon is fontos volt, hogy termelődjenek ügyek, iratok, hogy saját tevékenységüket igazolják. Ebben az időszakban az általam átnézett iratokban, belügyes jelentésekben ugyanis semmiféle szenzációs, állambiztonságot veszélyeztető kémügyről, terrorcselekményről nem lehet olvasni, sokkal inkább hétköznapi esetekről, valutázásról, borravaló elfogadásáról – meséli Németh Szandra.

Csupán egyetlen eset végződött a vendéglátóhely bezárásával, az is már-már az Ötvös Csöpi-filmek világát idéző komikus körítéssel. A Gellérthegyen, a Hegyalja utca és a Sánc utca sarkán álló egykori éjszakai szórakozóhelyet maga az állambiztonság hozta létre 1968-ban. A Sole mio olaszos, amolyan digózó hely volt, eleve állambiztonságiakból álló személyzettel és korszerű, lehallgatásra is alkalmas technikával felszerelve. Megalapításának apropóját a közeli Gellért Szálló, a Royal, az Intercontinental adta, ahol magas volt a nyugati vendégek aránya. A helyet azonban két és fél év után felszámolták, mivel a technikáról kiderült, hogy csak félmegoldásokra alkalmas, ráadásul a nagyszámú ügynök egymásról írt jelentéseket, így a valós ügyek helyett erre ment el az energia.


Szocialista 007-es

– Az ügynöki munkáról mindenki azt gondolja, filmbe illő tevékenység, ám a szocialista James Bondok élete messze nem volt ilyen izgalmas. Ha megkapargatjuk a jelentéseket, szokványos ügyeket látunk. Kiemelkedő a Royal Szálló volt munkatársának elbeszélése, aki szerint egy alkalommal a szálloda halljában álló fotelből állítottak fel egy angol ügynököt. Ám erre vonatkozóan máshol nem találtam megerősítő adatokat – mondja Németh Szandra.

A hatvanas évek sajtóban is teregetett nagy fogása, az Ónody-ügy is inkább a belügy és egy vele ellenszegülő vállalatvezető kisstílű civakodása volt. Ónody Lajost, az Éttermi és Büfé Vállalat vezetőjét társaival együtt 1964-ben tartóztatták le.

– Olyan vádak szerepeltek Ónodyék bűnlajstromán, hogy a folyó bort első osztályúként akarták eladni, vagy húst loptak. Kérdés, miért lett ebből nyilvános per, mikor országszerte hasonló esetek tömkelege fordult elő. A választ Ónody egykori terveiben kell keresni: a vállalat vezetője a szállodaipar felé szeretett volna terjeszkedni, ezért Siófokon felépítette a Lido és a Hungaria szállodákat, ami sokaknak nem tetszett. Ráadásul 1963-ban összeütközésbe került egy belügyes vezetővel, mert nem akarta megengedni, hogy a Lidóban és a Hungáriában az üzletvezető-helyettesi állást belügyes töltse be, úgy gondolta, bőven elég, ha a szervezett IBUSZ-csoportok idegenvezetői közül egyesek jelentenek. Ónody abba sem egyezett bele, hogy az újonnan felépített szállodákban a belügy operatív szobát hozzon létre: ez akkoriban bevett szokás volt, hiszen adatokat kellett szolgáltatni, főként a külföldi vendégekről, hogy ki szállt meg, mennyi időre maradt, kivel beszélt, kivel érintkezett, milyen üzenetet hagytak neki. Utólag már képtelenség megállapítani, vajon meggyőződésből ellenezte a belügy jelenlétét a szállodában, vagy azért, mert jócskán akadtak olyan ügyei, amiről nem szerette volna, ha az állambiztonság tudomást szerez. Egy biztos: az ügy megmutatja, meddig mehetett el a rendszeren belül egy vállalatvezető.

S hogy pontosan mik is voltak a vendéglátóiparban a jellegzetes ügynöki munkakörök? Az üzletvezetők hivatalból jelentettek, az üzletvezető-helyettes azonban sokszor belügyes volt. Azt nem lehet kijelenteni, hogy minden mixer vagy pincér ügynök lett volna, ám az kétségtelen, hogy „Thália”, „Gulyás” és egyéb szellemes fedőnévvel dolgozó beépített munkatársak a frontszemélyzetben magasabb arányban szerepeltek.


Párthű kurtizánok

A tárlaton a technikai eszközök is láthatók, például kulcslenyomat-készítéshez használható úgynevezett pogácsa, fényképezőgépek vagy a korabeli szovjet csúcstechnológiának számító jellegzetes lehallgatókészülékek. Sőt, videofilmet is összeállítottak az ügynökök számára, hogyan kell a testen elhelyezett mikrofonokat működtetni, miniatűr poloskát a tárgyakba rejteni, vagy éppen a szállodai szobákban hangfelvételt, fotókat készíteni.

– A Royal Szállóban a 337-es szobának feltételezhetően állandó eleme volt a poloska, mégpedig a falon lógó réz kisplasztikában. Az egyik világszervezet pénztárosa gyakran megfordult Budapesten, ilyenkor mindig a Royalban szállt meg, az ő megfigyelésére építették be az említett lehallgatókészüléket – mondja a tárlat kurátora, aki a belügyes dossziékat átolvasva nemegyszer akadt személyes történetekre: volt, akit zsarolással bírtak rá, hogy írjon jelentéseket, és volt, aki karrierjét látta az ügynöki tevékenységgel biztosítottnak. Érdekes, hogy a Kádár-korszak kezdetén még a politikai hangulat, az ideológiai meggyőződés volt a jelentések tárgya, később a rendszer felpuhulásával a valutázás, zsebre dolgozás és hasonló vétségek szerepeltek a jelentésekben.

A rendszer kétarcúságára példa, hogy a hivatalosan elítélt kurtizánok tevékenységét az állambiztonság is felhasználta. A rendszert sajátos módszerekkel szolgáló prostituáltaknak a Pilvaxban, az EMKE-ben vagy a Paradiso bárban volt a székhelyük. A beszervezett kéjnők és pincérek ellenőrzésük alatt tartották az említett helyeket, a munkáért komoly összegeket markoltak: egy bizonyos Annamariról például tudni lehetett, hogy a hatvanas évek végén piros Opellel járt, mikor a szocialista autóipar vívmányaira hosszú éveket kellett várni. D. Kardos Éva, Rákosi Mátyás unokahúgának története bizonyos szempontból rendhagyó, ugyanis a nyolcvanas évek elején a magány – és talán nyomasztó előélete – elől özvegyként menekült a bárok világába. Első kuncsaftjától százötven márkát kapott, ami a nyolcvanas évek elején komoly summának számított. Miután az alkalmak rendszeressé váltak, gyakran ütötte fel tanyáját a Royal Hotelben, a Gellértben vagy az Átriumban. A rend­őrök azonban békén hagyták, mivel úgy sejthették, Péter Gábornak, az Államvédelmi Hatóság vezetőjének egykori munkatársa biztosan nem önös érdekből vállalta e rendhagyó foglalkozást.

Belügyesekkel, megfigyelőkkel persze nem csak az elegáns szállodákban vagy a kopottabb bárokban lehetett találkozni: a tárlat enteriőrjében elhelyezett, kukucslyukkal felszerelt hirdetőoszlop azt a sokak által is megerősített történetet jeleníti meg, miszerint a Margitszigeti Nagyszálló közelében álló hirdetőoszlopban rendszeresen egy belügyes posztolt, hogy a célszemélyeket szemmel tartsa. A hatvanas években kiemelt körzetnek nem is annyira a Margitsziget, sokkal inkább a Városliget környéke számított, főképp a Gundel, ahol egy utcaseprő vagy egy fagylaltárus is fedőállásban figyelte a környéket és a szocialista hazára kártékony egyéneket.

Szentei Anna
Fotók: Vermes Tibor/Demokrata