Medgyessy Péter önéletírása

Polgár a pályán címmel jelent meg nemrég Medgyessy Péter önéletrajzi kötete a Kossuth Kiadó gondozásában. Akkora felhajtás övezte a könyv bemutatóját, hogy a gyanútlan érdeklődő akár azt is hihette: nagy titkok, nagy MSZP-s umbuldák lepleződnek le a könyvben. De hát ismerjük az efféle szocialista önéletírásokat! Horn Gyula, Schmuck Andor, és most Medgyessy Péter… Mindegyik kötetből csak a lényeg hiányzik. Hornnál 1956, Schmucknál a zaftos Kovács-sztorik, Medgyessynél a D-209. Duma, az persze van…

Egy memoár legyen izgalmas, lebilincselő olvasmány, egyébként kár a papírért. Medgyessy Péter könyvének azonban éppen az a legnagyobb hibája, hogy rendkívül unalmas. Különösen ahhoz képest, hogy mennyi mindent élt meg, s mennyi mindenen ment keresztül. Már a könyv megírásának és megszerkesztésének technikája is eltér a megszokottól. Medgyessyt több gondosan kiválasztott baloldali újságíró kérdezi, s ezekből a kérdésekből, illetve a rájuk adott válaszokból áll össze a könyv. A baj az, hogy ez az interjútechnika eleve elveszi a memoárok bensőségességét, s kontroll alá helyezi az alanyt. Az, hogy a kötet csapatmunkában készült, látszik a szöveg stílusán, s a szerkesztés logikáján is. Aki sokszor hallotta már Medgyessy Pétert beszélni, az tudja, hogy nemcsak a megfelelő kifejezések megtalálásával van gondban, de általában a részletek egymáshoz kapcsolásával, azaz a szöveg logikájával is.

A könyv időrendi sorrendben követi Medgyessy Péter életének nagy állomásait. Gyerekkor, szakmai pályakezdés, szakértői kormányzás, MSZP-s miniszterelnökség. Ahogy mondani szokták, csak a fehérre meszelt kilométerköveket tüntetik fel. Medgyessy gyerekkoránál hosszabban időz a könyv, itt igyekszik kidomborítani a főhős polgári gyökereit és a családi háztól kapott, életre szóló gazdag útravalót. Aztán jön a káprázatosan gyors és energikus, újszerű közgazdasági gondolatokkal tarkított szakmai pályakezdés, és jönnek az ebből egyenesen következő kormányzati felkérések. Majd egy kis lelkiismereti alapon álló kivárás és visszavonulás az üzleti életbe, hogy aztán Medgyessy annál nagyobb energiával robbanhasson bele a miniszterelnöki székbe.

Egyébként minden válasz eleve félrehord, mint egy rossz puska. Ott van például Medgyessy Péter gyermekkora, amelyben Kolozsvár mint az etnikai tolerancia fellegvára jelenik meg. Medgyessy úgy érzi, az ott megtapasztalt és belénevelt etnikai béke, s az ebből következő belátás és elfogadás vezetett oda, hogy 2002. december 1-jén koccintania kellett a román miniszterelnökkel a Kempinski Hotelben Erdély elcsatolásának évfordulójára. Szép ív. Aztán jön az energikus pályakezdés romantikus képe. Fiatalosan merész ötletek, a szocialista gazdaságtan kereteit szétfeszítő indítványok, kacérkodás a Nyugatról ellesett piacgazdasággal. Dehogyis van szó arról, hogy a sikeres pályakezdést és a merész ötleteket éppenséggel a belügy III/2-es ügyosztálya támogatja, amely D-209-es kódnév alatt szervezte be Medgyessy Pétert. Ez az elhárítói és felderítői tevékenység – amely Medgyessy szerint éppen a KGB ellen folyt – sűrű homályban marad a könyvben. Csak annyit tudunk meg róla, hogy a titkos munka is kifejezetten szakmai, azaz pénzügyi jellegű. Hogy ezért dupla fizetés járt volna, sőt hogy Medgyessynek tulajdonképpen nem is a Pénzügyminisztériumban, hanem a BM-ben volt a főállása, egy szót sem olvashatunk. Arról pedig végképpen nem, hogy miként élhette túl a KGB elleni harcot akkor, amikor a magyar titkosszolgálat a KGB teljes ellenőrzése és irányítása alatt állott.

Mellesleg Medgyessy Péter sokat emlegeti a haza és a nemzet fogalmát. De valahogy mindig magasabb polcra kerül a liberalizmus eszméje, a parttalan etnikai tolerancia, és ami a fő, a pénz csengő-csilingelő hangja. Medgyessy állítja, sohasem akart politizálni, és csak azért lépett be annak idején az MSZMP-be, hogy belülről változtassa meg benne azt, ami kívülről nem tetszett neki. Saját bevallás szerint nem az MSZP mögött és fölött húzódó mindenható gazdasági elit, nem a III/II-ből maradt hálózati kapcsolatai tuszkolták őt felszínre, igencsak váratlanul, 2001-ben, hanem megint egy belső lelkiismereti parancs, a lelkes változtatni akarás. Őt ismerve ez aligha hihető.

Virul Medgyessy cinizmusa. Például az, ahogy kijelenti, nincs semmi szégyellnivaló abban, hogy az MSZP választási párttá vált, ilyenek a nagy nyugati pártok is. Meg hogy a korrupció az eredeti tőkefelhalmozás hazai eszköze, afféle szükséges rossz, amit üldözhetünk, de kiirtani nem tudjuk. Vagy hogy egy sikeres választás után természetes dolog osztogatásba kezdeni, vagyis politikai érdemekért gazdaságilag – természetesen közpénzből – megjutalmazni azokat, akik részt vettek a küzdelemben. Aztán: ő csak saját, 2001-es kampányában ismerte meg Gyurcsány Ferencet – holott a valóságban már közös üzleteket bonyolítottak le évekkel előbb, súlyos felárral szereztek például alkatrészeket a paksi atomerőműnek.

Ahogy haladunk előre a kötetben, Medgyessy egyre oldottabbá válik, s egyre inkább saját lényegét adja, egyre viccesebb lesz. Ha nem tudná a kedves olvasó, a Medgyessy vezette magyar delegáció ragyogóan tárgyalt Koppenhágában, sőt Medgyessy Péter egy huszárvágással sarokba szorította EU-s tárgyalópartnereit. Nem úgy, mint a lengyelek, akik megint nagyon lemaradtak – holott a valóságban Lengyelország a 25 százalékos agrártámogatás helyett 50 százalékosat harcolt ki magának, egyéb előnyök mellett. Medgyessyék már délután ötkor pezsgőztek a katasztrofális eredményre, a lengyelek – pedig azt a delegációt is egy szocialista, vagyis Leszek Miller miniszterelnök vezette – hajnalig ütötték az asztalt. Millerrel még így is elégedetlen volt a lengyel társadalom, örült, hogy minden vizsgálat és számonkérés nélkül lemondhatott a csatlakozás napján.

Medgyessy fejében, mint egy öreg számítógépben, össze-össze kavarodnak a programok. Hol az éles eszű szakember, hol a toleráns és liberális politikus, hol pedig a szigorú tekintetű miniszter szerepében tetszeleg, akitől – mint ahogy hetvenkedve mondja – bizony sokan féltek. A sorból csak a szánalmasan megpucscsolt balek hiányzik.

S. F.