– Hová valósi a család?

– Az anyai ág teljes egészében Vas megyei, sőt anyai nagyszüleim egy faluból valók. Épp a múltkor voltunk ott, Petőmihályfán, kimentünk a temetőbe is, és ahogy belép az ember a kapun, bal oldalon az első sírkő anyai nagyanyám szüleié, egy kicsit beljebb pedig ott van anyai nagyapám szüleinek sírja. Tehát négy dédszülőm van egy temetőben, és mind abban a faluban is születtek. Arra gondoltam, hogy mivel nagyapám szülei elég fiatalon hunytak el, nem érték meg, hogy a fiuk megnősüljön, tehát lehet, hogy nem is ismerték a menyük szüleit. Zömmel parasztok voltak, egyszerű emberek, valószínűleg a módosabbak közé tartozhattak, mert főhelyen vannak eltemetve.

– Az apai ág is ilyen könnyen áttekinthető?

– Az már kicsit változatosabb, ott van székely felmenőm is, Barabás Mária, aki Székelyudvarhelyen született, az Ungváry ág pedig partiumi, Zilahról költözött át ide, Budapestre dédnagyapám, aki a legkisebb, tizenharmadik gyereke volt ükapámnak. Hétszilvafás, elszegényedett nemesi család voltak, kereskedősegéd lett belőle a fővárosban, nem mondom, hogy nagy ívű pályát futott be, de tisztesen megélt. Volt benne egy kis dzsentri vér, nagyon szeretett mulatni, biliárdozni, és időnként az is előfordult, hogy eltűnt, és három napig nem ment haza. Ezt én nem örököltem, de mondjuk édesapámban valamennyire benne van. Szüleim mindketten első generációs értelmiségiek, édesapám filozófia–könyvtár szakon végzett a bölcsész karon. Bár a könyvtár szakot kényszerűségből vette fel, később mégis ez a végzettség segítette megélhetéshez, mert 1964-ben lecsukták államrend elleni izgatás címén. Tudniillik tanulmányokat írt a többpártrendszerről, meg a Szovjetunió helyzetéről, helyzetéről, a korabeli Németországról – mindig érdekelte a politika, a történelem –, és elkövette azt a hibát, hogy összecsődítette a barátait, és felolvasta nekik, kíváncsi volt a véleményükre. Kiadni nem akarta soha ezeket a dolgozatokat, de társaságban mindet felolvasta, hiú ember volt. Valaki följelentette, és mint a filmekben, hajnalban jöttek érte. Nővérem akkor volt két hónapos, csengőszóra riadt a család, bementek a lakásba, mindent átkutattak, lefoglalták az írásokat, és úgy elvitték édesapámat, hogy két évig elő sem került. Ezek után sem a filozófusi, sem más komolyabb értelmiségi pályán nemigen rúghatott labdába. Mikor kijött, először a Taurus gumigyárban volt segédmunkás, aztán szép lassan a régi barátok, évfolyamtársak segítségével elhelyezkedhetett az Országos Műszaki Könyvtárban, ott dolgozott, fordított, később kiadványokat szerkesztett, és onnan is ment nyugdíjba. Egyébként jellemző a Kádár-rendszerre, hogy azokban a gazdasági, vállalati kiadványokban, amelyeket szerkesztett, nem szerepelhetett a neve, pedig ezek nem politikai tárgyúak voltak. Ez egészen 1990-ig így ment.

– Édesanyja hogyan viselte, hogy a történelem becsöngetett az életükbe?

– Közgazdászként dolgozott, és bizony sokszor, szinte az utolsó pillanatig az orra alá dörgölték, hogy nem vált el apámtól, amikor a börtönben ült. Elég komoly nyomást gyakoroltak rá ennek érdekében; ő akkor egyetemen tanított, a bölcsész karon. Azt mondták neki, hogy semmi gondja nem lesz, ha elválik, de ha nem, akkor lesz. Annyi emberség azért maradt bennük, hogy addig nem rúgták ki, amíg apám bent volt a börtönben, de amint kijött, azonnal. Tehát nem tették ki az utcára, nem éhezett, de a saját pályáján, ha nem is véglegesen, de elég hosszú időre elásta magát. Mikor 1986 körül állást változtatott, még akkor is az új főnöke kérdőre vonta, hogy miért nem szólt neki, hogy a személyzeti lapján ott van egy fekete pont. Ő meg csak csodálkozott, hogy húsz évvel később még mindig számon tartják. Úgyhogy ilyen légkörben nőttem föl, tehát nálunk nem voltak kétségek, hogy 1956-ot hogyan kell megítélni, vagy nem okozott gondot, hogy eligazodjam a politikában, hogyan foglaljak állást egyik vagy másik kérdésben.

– Szerepe lehetett ennek abban, hogy ön történész szakot végzett?

– Biztos, hogy belejátszott, mert engem érdekelt a politika és a történelem, főleg apukámon keresztül. Már kamaszkoromban, a nyolcvanas évek közepétől rendszeresen jártam a március tizenötödikei tüntetésekre. Megjegyzem, végig jöttek mellettünk a rendőrök, de olyan támadás, mint tavalyelőtt október huszonharmadikán, soha nem volt, el sem tudtam képzelni akkor ilyesmit. Nem is vagyok bátor gyerek, tehát, ha félnem kellett volna attól, hogy minket a rendőrök megtámadnak, például kilövik a szemünket, nem is vettem volna részt ezeken a tüntetéseken. Egészen más volt a hangulat, kevésbé volt fenyegető a hatalom fellépése 1986-ban, mint 2006-ban. Mint állampolgár rosszabbul éreztem magamat most. Ahogy ezt így előadtam, úgy tűnhet, mintha nálunk valamiféle örökös forradalmi hangulat lett volna, de persze nem így volt.

– Milyen pályára vágyott a forradalmárság helyett?

– Engem mindig is az írás érdekelt elsősorban, kifejezetten a szépirodalom. Ahogy apukám tanulmányokat írt, engem meg mindig a képzeletem vezetett. Voltak kis kockás füzeteim, és már nyolc-tíz éves koromban végtelenített regényeket írtam. A szó szoros értelmében vég nélkül folyt benne a szöveg, még bekezdések sem voltak, talán még pontok sem a mondatok végén, csak arra kellett nagyon vigyázni, hogy a történet ugyanott érjen véget, ahol a füzet. Teleírtam vagy hat-nyolc füzetet se füle, se farka történetekkel, amikor anyukám vett egy írógépet magának, ami nekem nagyon megtetszett. Elkezdtem rajta én is kopácsolni, de hogy legyen valami veleje is, megint kitalálgattam kalandos történeteket. Az első komolyabb dolgokat tizenhat-tizenhét éves koromban írtam, ezek már elbeszélések voltak, alkalmasak a közlésre, meg is jelentek kicsit később. Az első a Magyar Nemzetben jött le, talán tárcának lehetne nevezni, és akkor valahogy beindult a dolog. Lehozott egy írásomat az Új Tükör című hetilap, aztán a Tiszatáj, az Új Írás, a Hitel, még az Élet és Irodalomban is jelent meg novellám 1993-ban.

– Egyszerűen csak bement a szerkesztőségekbe, hogy jó napot kívánok, hoztam egy írást, és megjelent?

– Igen. Az a helyzet, hogy bár néha nem látszik rajtam, de roppant gátlásos ember vagyok, legalábbis az irodalommal kapcsolatos ügyekben. Mindig úgy gondoltam, hogy ezek az újságok, a szerkesztők fényévnyi távolságra vannak tőlem, és tartottam mindig attól, hogy bekopogjak hozzájuk. Egyszer úgy fű alatt besurrantam – akkor a New York-palotában volt több szerkesztőség is – négy-öt írással a hónom alatt, minden szóba jöhető szerkesztőségben leadtam egyet, és két-három hét múlva megint végigjártam a kört, hogy mi van az írásaimmal. Szinte mindenütt elfogadták, úgy emlékszem, hogy akkor fél éven belül megjelent vagy négy-öt írásom. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam soha feloldódni, kapcsolatot teremteni a szerkesztőkkel, mindig zavarban voltam egy kicsit, most is ilyen vagyok. A Demokratába is csak beviszem az anyagot, és már jövök is el. Így aztán néhány megjelenés után megszűnt a kapcsolat mindegyikkel, viszont mindig új helyeken próbálkoztam, így nagyon sok lapban jelentek meg írásaim. Ez így ment pár évig, amikor is rájöttem, hogy ezeket az írásokat a kutya sem olvassa, legalábbis az irodalmi lapokban. Engem pedig az egész írás csak azért érdekelt, hogy elolvassák.

– Ezért maradt kívül az úgynevezett irodalmi életen?

– Az, hogy a szűk szakmának írjak, engem nem vonzott. Magyarországon az irodalmi lapok annak a pár száz embernek szóltak, akik az irodalomból éltek – szerkesztők, kritikusok, irodalmárok, mit tudom én, micsodák –, holott az irodalom elsősorban az olvasókért van. Őket pedig ebből az egészből teljesen kirekesztették. Mintha mondjuk egy orvosi szaklapot szerkesztettek volna. Most is így van. Vannak ismert írók, akik azért ismertek, mert a tévében gyakran szerepeltetik őket, mindenki tudja a nevüket, de ha megkérdeznénk a széles közönséget, mit olvastak tőlük, kiderülne, hogy alig valamit, vagy semmit. Tőlem ez az egész közeg borzasztó távol állt, ezért az irodalmi életnek teljesen hátat fordítottam. Úgy gondoltam, hogy megkísérlem valahogy egyedül megoldani.

– Azt hogy lehet?

– Először magánkiadásban jelentettem meg a könyveimet, mert elegem lett abból, hogy olyan emberek cincálják az írásaimat, akiknek a véleményére nem nagyon adok. Például a Szépirodalminál volt egy szerkesztőnő, aki azt mondta egyszer, hogy jó ez az írás, Zsolt, csak túlzottan olvasmányos. Gondoltam, mit keresek én ott, ha azt, amit legfőbb erényemnek tartok, ő bírálatként közli. Eleinte mesekönyvekkel kísérleteztem, aztán jöttek a regényeim, nem nagy példányszámban, de az mind el is fogyott. Később, mivel kizárólag saját könyvekből nem lehetett megélni, alapítottam egy könyvkiadót. Összesen huszonkét könyvem jelent meg eddig, ebből tizenhatot magam adtam ki.

– Mi lesz a következő?

– Egy kisregény Meccslabda címmel – alcíme Negyven semmi –, ami négy negyvenes férfi teniszmérkőzéséről szól, akik a játék közben számot vetnek eddigi életükkel. Bár általában a direkt önéletrajzi elemek ritkák az elbeszéléseimben, ezt a történetet mégis az ihlette, hogy februárban leszek negyvenéves. Van egy gyönyörű családom – három gyermekem, szép feleségem –, végül is az írásból élek, amire mindig vágytam, de mégis megriadtam, hogyan tovább. A kortársaimon is érzem egy kicsit ezt az elbizonytalanodást; persze a regény azért alapvetően könnyed és ironikus lett, igaz, a politikai szálat ebből kihagytam.

Boros Károly