Út a zenéhez

– Mitől más ez a honlap, mint sok más klasszikus és könnyűzenei együttes online jelenléte, amit a koronavírus-járvány miatti korlátozások csak még jobban megerősítettek az elmúlt évben?

– A felület létrehozásán régóta dolgoztunk, de tény, hogy minket is a járvány megjelenése pörgetett fel. A különbség alapvetően a megközelítésben van. Az Út a zenéhez nem csak egy egyszerű online platform, ahol mondjuk élő streamközvetítés formájában megtekinthetők a koncertjeink vagy sok száz nagyon jó minőségű, archív felvételünk. Ami egyedi és új benne, hogy az egyes darabokat nem a megszokott módon, azaz a zeneszerzők nevei vagy a műcímek alapján tettük kereshetővé, hanem hangulatok szerint rendeztük őket összesen negyven kategóriába, olyan hívószavak szerint, mint Harc, Hős, Kaland, Közösség, 18+, Pszicho, Más-világ, Lélek, Dark, Egyedül, Szenvedély és még sorolhatnám. Ezzel reményeink szerint megváltoztatjuk a felhasználók kiindulópontját is.

– Ez mit jelent pontosan?

– Hogy nem csupán a vájt fülűekhez, a koncertlátogatók szűk rétegéhez akarunk szólni. Erre az oldalra nem feltétlenül azzal az attitűddel kell jönni, hogy én most klasszikus zenét, például Beethovent szeretnék hallgatni, sokkal inkább azzal a nyitottsággal, hogy valaki szeretné megtudni, vannak-e olyan művek a klasszikus zenében, amelyek tetszenének neki, vagy a személyiségéhez passzolnak. Ezért tartottuk fontosnak azt is, hogy egészen rövid, két-, ötperces részletek is fenn legyenek, hiszen nem biztos, hogy valakinek van kedve vagy ideje egy teljes szimfóniát végighallgatni. Egy rövid kis videó alapján azonban el tudja dönteni, hogy közel áll-e hozzá egy adott stílus, így legközelebb tovább tud menni, és egy egész művet, sőt akár egy nagy koncertet is meg tud hallgatni. A videólejátszások alapján a rendszer ráadásul alkalmazkodik a felhasználóhoz, és az ízlésének megfelelő javaslatokat ajánl fel neki. Úgy tudom, klasszikus zenei tartalommal egyelőre még hasonló sincs a világon.

– Honnan jött az ötlet?

– Régóta keresem az utakat, hogy olyanokhoz is el tudjam juttatni a zenét, akik valamiért úgy gondolják, hogy nem fogékonyak rá. Köztudott, hogy a klasszikus zene rétegműfaj. Ennek nem feltétlenül kellene így lennie, de rengeteg apró dolog van, ami visszatartja az embereket tőle, a koncertre járástól meg aztán különösen. Például félnek attól, hogy nem ismerik a zeneszerzőket, a gyerekkori rossz élmények miatt unalmasnak gondolják, nincs kedvük kiöltözni, sznobizmusnak tartják.

– Önök a Danubiával viszont folyamatosan próbálkoznak a határok tágításán, elég csak a Janklovics Péterrel közös, Zenegyűlölő című közös elő­adás-sorozatukra gondolni, amelyben a stand up comedyt és a klasszikus zenét házasították össze nagy sikerrel, vagy a gyerek- és ifjúsági koncertjeikre, amelyek messze többet nyújtanak a szokásos „hangszersimogatóknál”, inkább hasonlítanak interaktív színházi produkciókhoz. Ez mind afféle mézesmadzag a jövő közönségének megteremtéséhez?

– Pontosan. Majdnem minden az életünket igazán megváltoztató dolog egy apró lépéssel kezdődik. Ám ezeknek a kis lépéseknek a megtételéhez nagy erőfeszítés kell, amihez maguktól általában nem fűlik az emberek foga, ezért segítenünk kell nekik azzal, hogy valami igazán jó, csábító dologgal felkeltjük az érdeklődésüket.

– A gyerekek, kamaszok minél fiatalabb korban történő megnyerése stratégiai pontnak látszik, miért nem használják ki sokan?

– Kihasználják, csak sajnos nem mindig sikeresen. Azért kezdtem el már nagyon korán, a zeneakadémiai éveim alatt gyerek- és ifjúsági koncertekkel is foglalkozni, mert pontosan emlékeztem a saját rossz élményeimre. Azokra a kötelező iskolai koncertekre, amik általában úgy néztek ki, hogy jött valami kisebb együttes, és egy órán keresztül unalmasan eljátszotta a műsorát mindenféle információ nélkül. Én pedig nagyon dühös voltam, hogy az a dolog, ami nekem már akkor is nagyon fontos volt, az osztálytársaim szerint tiszta bénaság. Pedig a recept nem is olyan nehéz. Kell hozzá egyfajta személyiség, és ami nagyon fontos, rengeteg humor. A danubiás gyerekelőadásaink kilencven százaléka ma is a humor körül forog, nyolcvan százalékukban van valami társművészet is, száz százalékukban pedig a gyerekek is be vannak vonva a „játékba” valamilyen szinten.

– Közhely, de ők a legkeményebb, legkritikusabb közönség is egyben.

– És a legjobb is, csak érteni kell a nyelvükön, és azon szólni hozzájuk. Ha hitelesnek érzik, akkor nemcsak a szórakozásra lesznek vevők, de a katarzishoz mindenképpen szükséges csipetnyi drámára is. Óriási tévedés, hogy a gyerekek komolytalanok, sosem szabad lebecsülni vagy hülyének nézni őket. Erről konkrét, megélt tapasztalataim vannak. Régóta megy például a Háry-előadásom, amiben én vagyok az öreg Háry bajusszal. A mesém közben rengeteget röhögünk együtt, de amikor egyszer csak szóba kerül, hogy a szerelmem, Örzse már nem él, hirtelen mindenki elkomolyodik. Vagy van egy másik darabunk is, amiben egy pantomimszínész játssza el Beethoven megsüketülését: vezényel, a zenekar játéka egyre halkul, a végén elnémul, ő meg szegény csak áll ott értetlenül. Ekkor is síri csend van, pedig általában kiskamaszoknak adjuk elő, akiket finoman szólva sem könnyű kezelni.

– Ha valakinek nincs ilyen szerencséje, hogy ehhez hasonló előadásokkal találkozzon már egészen kicsi korában, lehet később kármentesíteni?

– Persze, csak sokkal több energia kell hozzá. Ma a húsz és harmincöt év köztieket a legnehezebb becsábítani a koncerttermekbe. De nem is lehetetlen, csak ki kell találni számukra is a megfelelő csomagolást: a már említett Zenegyűlölő például jól meg tudta szólítani a fiatal felnőtteket. Minden korosztálynak meg kell találnia a számára legmegfelelőbb formát. És azt is el kellene végre felejteni, hogy a klasszikus zene egy beskatulyázható műfaj.

– Akkor mi?

– Egy tartalom. Ugyanolyan történet, mint Shakespeare Rómeó és Júliája, amit ma már senki, az angolok sem olvasnak eredetiben, és számtalan előadásmódja van, gyakran éppen a különböző korosztályokat megcélozva. Tipikus példa erre az Örkény Színházban tavalyelőtt bemutatott Kertész utcai Shaxpeare-mosó, ami ugyan egy Rómeó és Júlia-parafrázis, de egyáltalán nem biztos, hogy mondjuk az idősebbek tömegeinek az ízlésével, elvárásaival is találkozik. Ami nem baj, mert ők meg akkor megnéznek egy klasszikus és hagyományos kiállítású változatot egy másik helyen. Vagyis amíg a színház már rég felfedezte, hogy ugyanazt a darabot nem feltétlenül ugyanúgy kell interpretálni mindenféle közönségnek és korosztálynak, a klasszikus zenében ennek a megvalósítása még várat magára.

– Lefordíthatjuk ezt úgy is, hogy a klasszikus zenével kapcsolatban el kellene felejteni az elitizmust, mind a művelőinek, mind a közönségének?

– Ha a kodályi „a zene mindenkié” gondolatból indulunk ki, ami sajnos mára már inkább csak lózung, mint realitás, mindenképpen. Annál is inkább, mert a zene a demokratikus műfajok közt is a legdemokratikusabb, hiszen a megértéséhez nem okvetlenül kell közös nyelv, közös kód, előismeretek vagy óriási élettapasztalat. Primér módon, sokkal ősibb emberi reflexekre hat, hiszen nem intellektuálisan működik, hanem érzelmileg. És lehet, hogy naivitás, de én őszintén hiszek benne, hogy a zene éppen e miatt a tulajdonsága miatt mindenkinek az életét jobbá tudja tenni. Múlt héten kezdődött például egy új, a Máltai Szimfóniaprogrammal és a magyar állammal közös projektünk, aminek keretében néhány kollégámmal tarnabodi gyerekekkel zenélünk együtt hónapokon át. A cél, hogy ezek a többnyire mélyszegénységben élő, főleg cigány fiatalok a zenén keresztül valamiféle esélyt kapjanak a szocializációra. Ez a dolog nekem ugyanolyan fontos, mint az a múlt pénteki élő streamkoncert, amikor a Zeneakadémián Beethoven-nyitányokat vezényeltem. Nyilvánvaló, hogy a két dolog radikálisan más rétegnek szól, de egy közös bennük: a zene ereje pont ugyanúgy működhet egy tarnabodi cigány gyereknél, mint egy többdiplomás, nagyvárosban élő középkorú hölgynél vagy úrnál. Állami fenntartású zenekarként különben meg kutya kötelességünk, hogy minden magyar embernek megpróbáljunk visszaadni valamit a ránk költött adóforintokból. Ahogyan az orvos sem mondhatja, hogy ő csak a felső tízezer tagjait hajlandó meggyógyítani, úgy mi és a hozzánk hasonló együttesek, intézmények sem választhatják meg maguk, hogy márpedig ők csak az elithez hajlandóak szólni. Ez óriási tévút, és nagyon nem tisztességes.

– Ha nem választjuk el egymástól a klasszikus és könnyűzenét, hiszen ahogyan ön is mondta, csak zene van, akkor milyen az ember viszonya ma ezzel a művészeti ággal?

– Hiába az internet adta végtelen lehetőség, a zenével való viszonyunk nagyon meggyengült. Még én is az a korosztály vagyok, amelynek a tagjai anno kazettákat cserélgettek egymás közt, és vérre menő vitákat folytattak róla, ki melyik együttesnek „drukkol”. Ez meghatározta a helyünket is az adott közösségben. Vagyis leegyszerűsítve még húsz-harminc éve is az identitás része volt a zene. Ma viszont már maga az identitás kérdése is nagyon ingoványos talaj lett a nyugati társadalmakban. Nem csak a zene vesztette el a magabiztosságát e tekintetben, a kevés fogódzó miatt minden kezd megkérdőjeleződni, cseppfolyóssá válni körülöttünk. És miközben egyre nehezebb válaszolni arra a kérdésre, hogy kik vagyunk, és hova tartozunk, a lelkünk mélyén mind jobban érezzük valaminek a hiányát. És szomjazunk minden olyan, a lelkünket feltölteni tudó dologra, ami ráadásként az identitásunkban – elsősorban nem a nemzetiségi vagy a kulturális identitásra gondolok, hanem arra, ami emberré tesz minket – is meg tud erősíteni. És itt óriási szerepe van a művészeknek. Hiszen amit mi csinálunk, nem a szórakoztatás miatt annyira fontos, hanem éppen e miatt a vigasznyújtó és emberiidentitás-képző erő miatt.