Utazás az akciófilmek aranykorába

Arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen mi az akciófilm, többféle válasz adható – és a felelet részben attól függ, hogy az illető, aki definícióval szolgál, mikor kezdett ismerkedni a műfajjal. A zsáner előtörténete ugyanis a múlt század hetvenes éveiben kezdődött, olyan sztárok munkásságával, mint Charles Bronson vagy Clint Eastwood. A mai értelemben vett akciófilm születése – egyben a műfaj aranykora – azonban a nyolcvanas évekre tehető, a később készült darabok már több jellemzőjükben eltérnek az ekkor forgatott filmektől.

Nick de Semlyen Az utolsó akcióhősök című könyve a műfaj nyolc nagy hatású képviselője munkásságának ismertetésével kínál betekintést a zsáner történetébe. Ők:

Sylvester Stallone, Arnold Schwarzenegger, Chuck Norris, Jackie Chan, Bruce Willis, Jean-Claude Van Damme, Dolph Lundgren és Steven Seagal.

A névsor részben indokolt, részben kissé esetlegesnek hat, de valahol csak meg kellett húzni a határt, és Nick de Semlyen így oldotta meg. Mondhatjuk, hogy a The Expendables – A feláldozhatók-széria nevesebb szereplőire koncentrált (Channel és Seagallal bővítve, Stathammel szűkítve a listát, természetesen).

Sztorik Rockytól Az utolsó akcióhősig

A könyv a Stallone nevével fémjelzett Rocky első része (1976), valamint a Schwarzenegger-féle Az utolsó akcióhős (1993) bukása között eltelt, bő másfél évtized történéseire koncentrál: felvázolja a nyolc sztár portréját, és felidézi legnagyobb hatású filmjeik készítési körülményeit.

Az alábbi epizódok jól érzékeltetik, milyen tónusban és mélységben dolgozik a szerző:

Schwarzenegger 1972-ben nem ment el az apja temetésére, és nem csupán azért, mert Gustav gyerekkorában rendszeresen verte őt.

Chuck Norris Steve McQueen tanácsára húzatta ki a sok párbeszédet a későbbi filmjeiből, és lett belőle szűkszavú igazságosztó. 1978-ban ugyanis meghívta McQueent A jó fiúk feketében járnak című filmje vetítésére, és A hét mesterlövész (1963) sztárja a következő tanácsot adta neki:

„Hagyd az összes maszlagot a partnereidre, te pedig csak akkor szólalj meg, ha valami fontosat kell mondani!”

Stallone a Fantom az éjszakában (1981) egy veszélyes jelenetének forgatásán 75 méteres magasságban lógott egy kábelen a New York-i East River fölött. Arra gondolt, hogy ha valami balul sül el, zuhanás közben végez magával, mintsem hogy a vízbe csapódás következtében érje a halál – ezért felvitt egy kést, és készen állt rá, hogy szükség esetén használja is.

Jean-Claude Van Damme azzal hívta fel magára Menahem Golan, a Cannon Group alelnöke figyelmét, hogy amikor az kilépett egy Beverly Hills-i étteremből, rúgást indított a feje felé, majd

a producer-rendező arcától két centiméternyire megállította a lábát.

Golan e kéretlen demonstráció láttán hívta be próbameghallgatásra, aminek a vége az lett, hogy megkapta a Véres játék (1988) főszerepét.

Steven Seagal érdeklődését azért keltette fel egy projekt, amelyből később a Lángoló jég (1994) lett, mert az akkoriban szintén a Warnerrel dolgozó Clint Eastwood is pályázott rá, és Seagal el akarta happolni előle a lehetőséget. És azért döntött úgy, hogy meg is rendezi, mert úgy gondolta: ha Clint beleülhet saját filmjei direktori székébe, akkor ő is. (Azzal, hogy míg Eastwood tagadhatatlanul tehetséges filmkészítő, de ő még senkit sem győzött meg a rendezői képességeiről, egyszerűen nem törődött. Ezek után aligha meglepő, hogy a Lángoló jég jókora bukás lett: 50 millió dolláros költségvetéséhez képest mindössze 38 millió dolláros bevételt ért el világszerte.)

Eltérő megítélések

Nick De Semlyen évtizedek óta filmes újságíró – egy ideje a jó nevű Empire brit mozimagazin főszerkesztője –, a szakmai alapossággal és tényszerűséggel nincsen gond: a könyvben csak megerősített információk, és valóban megesett történetek szerepelnek.

És azzal sem lehet vádolni a szerzőt, hogy nincs tisztában azzal, hogy az akciófilmek megítélése nem kizárólag pozitív lehet. „Sokan primitívnek tartják őket, egy letűnt kor maradványainak, és sokan kritizálják őket az idegengyűlölő felhangjuk miatt. […] A vásznon megjelenített, túlzó, olykor már agresszív férfiasság kétségtelenül torzította a valóságot, s ez hatást gyakorolt a rajongókra is”, említi a műfaj darabjaival kapcsolatban leggyakrabban hangoztatott bírálatokat, de a másik oldalról is megvizsgálja a dolgot:

Vagyis: a kötet részletekben gazdag, élvezetes olvasmány, de nem pusztán anekdotagyűjtemény: arról is szól, milyen szempontok, trendek vagy folyamatok álltak egy korszak filmtermésének jó részét kitevő darabok elkészítése mögött.

Betonkerítésről nézett Terminátor 2.

Gyengeségeiről szólva talán csak azt lehet említeni, hogy az általa közölt információk nem mindig súlypontiak, és a szöveg olykor azt a benyomást kelti, mintha mondjuk egy sajtószemléhez íródott volna, nem pedig egy könyvhöz. Képanyaga lehetne valamivel izmosabb is – akciósztárokról szólva ez a legstílszerűbb megfogalmazás –, de így vagy úgy: semmiképp sem okoz csalódást a műfaj rajongóinak.

Olyannyira nem, hogy aki annak idején jegyet válthatott a leírt filmek valamelyikének hazai bemutatójára, bizonyára felidézi az azzal kapcsolatos emlékeit, vagy újranézi régi kedvenceit. (E sorok írója például a Margitszigeten, a kertmoziban látta először a Terminátor 2.-t. Mivel akkoriban – 1991-et írunk – egy új amerikai film vetítése még eseményszámba ment, nem kapott rá jegyet, így – számos érdeklődővel együtt – a kertmozi magasított betonkerítésének tetejéről, az ott kifeszített dróthálóba kapaszkodva nézte végig a csaknem kétórás filmet.)

Aki pedig nem elég idős ahhoz, hogy ilyen benyomásokat őrizzen, kedvet kaphat hozzá, hogy megkeresse és megnézze a tárgyalt filmeket, és a mában találja meg közöttük a kedvére valót!

(Nick de Semlyen: Az utolsó akcióhősök. Fordította: Nagy Gergely Milán. Maya Média Kft., Fót, 2025. 287 oldal. Ára: 6890 forint.)