Van, ami örök: az emberi hiszékenység például, no és a babonába vetett szilárd hit. Ezt bizonyítja az Aquincumi Múzeumban rendezett, Titkos utakon című kiállítás, megannyi művelődéstörténeti, régészeti érdekességen és egy majdnem kétezer éves történet felgöngyölítésén keresztül. A mágia ókori mindennapjait megidéző tárlat a korabeli Pannonia provincia fővárosába, Aquincumba kalauzol.

A Kr. u. II–III. századi polgárváros temetőjéből – a mai Graphisoft Park területéről – egy tíz évvel ezelőtti feltárás során a régészek három ólomtáblára bukkantak. A táblákon alig olvasható, látszólag krikszkrakszos szövegről kiderült, kurzív latin írással rótták a sorait egymás után, majd egymásra. Megfejtéséhez három hónapra volt szükségük a kutatóknak, amiben elévülhetetlen érdeme volt a kiállítás egyik társkurátorának, Barta Andreának.

A kibogozott szövegből kiderült, a táblákra átkokat írtak, amelyeknek egy bírósági tárgyalásra citált társaság elnémítására kellett szolgálniuk. E különös lelet adta az ötletet a kiállítás megrendezéséhez: az átoktáblák alapján kirajzolódó történetet többé-kevésbé rekonstruálták Lassányi Gábor, Vass Lóránt és Barta Andrea kurátorok, és ez adja annak a képregényfolyamnak a narratíváját is, amit Cserkúti Dávid grafikusművész készített izgalmas illusztrációként.


Sötét ügyletek

A tárlat enteriőrjének kezdőképe egy fiktív jelenet: hatalmas molinón egy piacon veszekedő társaságot látunk, azt a pillanatot, mikor két szemben álló csapat összeszólalkozik, ám hogy minek apropóján, az sajnos az idők homályába veszett. Egy azonban biztos, az egyik csapat tagjai bírósághoz fordultak igazuk bizonyítására, míg a másik társaság – mivel kevéssé bíztak az igazságszolgáltatásban –, úgy gondolta, az alvilági istenek közbenjárásával rásegít a bírósági ítéletre. Felkerestek hát egy varázslót.

– A táblákon olvasható formulák olyan rontást küldtek az ellenlábas csoportra, mint hogy görbüljön el a nyelvük és ne tudjanak megszólalni. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a nevek is fennmaradtak, így lehetett következtetni az illetők származására és státusára, innen tudjuk, a veszekedő társaságban akadt rabszolga, származását tekintve pedig egy szír is – mondja Vass Lóránt.

A kurátorok által rekonstruált történet szerint a mágus titokban elvégezte a szertartásokat, majd a csapat két tagja az átoktáblákat elvitte a temetőbe és egy sír mellett elásta. Úgy hitték ugyanis, a sír, a kút vagy a szentély a legalkalmasabb az alvilági istenek számára üzenetet közvetíteni. Hitük szerint az ólom az alvilág anyaga, súlyosságával közel áll a föld alatti erőkhöz – ezért is kerültek az átokszövegek ólomtáblákra.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

A kiállítás a varázsló házát egy enteriőrrel idézi meg: a szoba szűkös, középen asztal, a fal mellett tűz lobog, a varázsló talán éppen áldozatot mutat be valamelyik istenségnek. Az asztalon átoktábla, mellette bűvölésre szánt eszközök, vasszegek, állatcsontok, piros fonalak, mécses és írószerszámok, a fal mellett gyógynövények, vagy éppen mérges hatású szerek egész kavalkádja, valamint egy receptgyűjtemény az átokformulákkal – egyiptomi analógiákból tudjuk, komplett kézikönyvek léteztek papiruszra írva –, valahogy így festhetett egy ókori római polgárváros nem éppen törvényes foglalkozást űző varázslójának otthona.

– A Kr. u. II–III. században Aquincum a virágkorát élte, számos etnikum élt együtt a városban, volt, aki a birodalom legtávolabbi szegletéből származott. Ekkoriban szabványosodott az anyagi kultúra, így bátran nevezhető a római a történelem első fogyasztói társadalmának, hiszen ugyanaz a tárgytípus megtalálható volt a birodalom számos pontján Britanniától Szíriáig, Afrikától Pannoniáig: a kereskedők, iparosok az aktuális kereslethez igazították a termékeiket – magyarázza Vass Lóránt. – Az átoktáblák is ugyanazt a formulát használták, ami persze nem a szabványszerű anyagi kultúrával volt magyarázható, hanem a szigorú szabályok szerint működő rítusokkal, amelyben minden szöveg, ráolvasás pontosan meg volt határozva. Általában csip-csup ügyekben fizették meg a varázslót: tegyen rosszat a riválissal, gerjesszen szerelmet, vagy büntessen meg valakit vélt vagy valós sérelemért. Előfordult igazán pitiáner indíték is: az illető fibuláját, vagyis ruhatűző tűjét ellopta valaki, ezért átkot kért a tolvajra a tulajdonos.


A babona örök

A mágiába, babonába vetett hit a szubkultúrára volt jellemző, éppúgy, mint manapság. A gyógyítással kapcsolatos varázslatokat tolerálta a birodalom, ám kifejezetten tiltott volt az átoktáblák használata, halálbüntetéssel sújtották azt, akiről kiderült, sötét machinációkhoz folyamodott. Ugyancsak büntették, ha valaki jóslást kért a császárral kapcsolatban – az állami szférába avatkozni nem volt tanácsos.

– A feljegyzések szerint egy alkalommal varázslásért megbüntettek néhány úri hölgyet, mert a férjeik egyszerre haltak meg, egy magasabb rangú hölgyet pedig azért ítéltek el, mert botor módon azt tudakolta a jósoktól, Claudius császár uralma meddig fog tartani – említ példákat Vass Lóránt.

A mágosz szó a görögből származik, de a perzsából ered: a mágia tudományként működött Perzsa Birodalomban, görög közvetítéssel jelent meg a Római Birodalom területén. A kereszténység előtti korban a rómaiak idegenkedtek a kultúrájuktól eltérő szokásoktól, ezért tiltották, a birodalom növekedésével párhuzamosan azonban a mágikus hitet és tudást őrző varázslók beolvadtak a társadalomba: ezt bizonyítja, hogy a császárkor idején már a köznyelvben is megjelent a varázsló szó.

A mágiának persze nemcsak ártó, hanem jótékony aspektusa is volt: a gyógyítás. Idősebb Plinius a Kr. u. I. században írt enciklopédiájában azért kissé epésen megjegyzi, a mágia egésze babonaság. Ami azonban a legérdekesebb, hogy a kétezer évvel ezelőtti, sőt, az azt megelőző időkből eredő babonaság olyannyira gyökeret vert az emberi gondolkodásban, olyan ősi része az emberi léleknek, hogy képtelenség onnan száműzni: számos korabeli rontáselhárító praktika maradványai ma is fellelhetőek. Persze olyan is előfordul, hogy a hiedelemről az eredeti mágikus tartalom lefoszlik, és csupán a forma őrződik tovább. A kiállítás tárlóiban látható tárgyak között jócskán találunk erre példákat: ilyen például a borostyán nyaklánc, amit a rómaiak rontásűzőnek aggattak a kisgyerekekre – napjainkban pedig az a gondolat társult hozzá, hogy a fogzás ideje alatt megnyugtatja a kicsit.

– Úgy tartották, a nyaklánc csörgésének hangja elvonja az ártó szem figyelmét, de a borostyánból faragott figurák is védelmet jelentettek: a pénzes erszény, a kis fésű, de legfőképpen a nyers férfierőt és természetes obszcenitásával a gonosz szemet megzavaró fallikus szimbólumot használták a leggyakrabban. Vagy a ma is oly divatos vörös fonalat, amit az ókorban szintén hordtak a kézre kötve: a vörössel, vagyis a vér és az élet színével védekezve az ártó erők ellen. A rómaiak ugyanis leginkább a gonosz szemtől féltek, ami bármikor megátkozhatta az embert, ezért úgy hitték, folyamatosan védekezni kell ellene. Az ártó szándéknak leginkább az asszonyok és a gyerekek voltak kitéve – nem véletlenül féltették őket, hiszen nagy volt a gyerekhalandóság – magyarázza Vass Lóránt.

Hasonló védelmi funkciót láttak el az amulettek, mint például a bulla, amelyet két domború bronzlapocskából forrasztottak össze, közepébe textilbe csavart növény- vagy gyümölcsmagvakat rejtettek. Az aquincumi temetőből előkerült több ilyen tárgy, az egyikben egy majdnem kétezer éves textilcsomagocska, démonűzésre használt varjú­tövis­magvakkal.


Másvilági közvetítők

A kiállítás apropóját adó ólomtáblákhoz ugyancsak rítusok sora kötődött. A körülbelül két milliméter vastagságú táblákat hétszer tekerték fel, és mágikus cselekedeteket végeztek megírásukkor. Az egyik tábla szövege olyan kívánságokat tartalmazott, hogy: „Respecta nyelve ne tudjon ártani a szolgatársaknak”, vagy „Surus nyelve ne tudjon beszélni”, „Gaius ne tudjon ártani”, valamint az átoktábla írója a végén odabiggyesztette: „ahogyan én mindezt megtört íróvesszővel írom, úgy törjön meg az ő nyelvük és ne tudjon ártani azoknak, akiket feljebb megneveztem”. Ez utóbbi analógiás varázslásra utal, a sírból az átoktábla mellett előkerült az a bizonyos megtört íróvessző is.

– Persze kérdés, miért virágzott ennyire a babonaság egy olyan világban, ahol mindennek megvolt a maga istene. A rómaiak szorgalmasan áldoztak ünnepségeiken a hivatalos isteneknek, ám úgy vélték, ha valaki egy ügyben biztosra akar menni, fel kell keresnie egy mágust – mondja a kurátor. – A régészeti leletek arra utalnak, mindenki folyamodott mágiához, hiszen mindenki tartott magánál valamilyen amulettet. Ezek közt akad keleti istenségszobor, fallosz alakú csüngő; szinte lehetetlen megállapítani, hol a határ a forma divatja és a tárgynak mágikus tartalmat tulajdonító babona között. A keleti vizilóistennő, Thoérisz aprócska szobra, vagy a Hórusz-szem azt is bizonyítja, az aquincumi polgárvárosban keletről elszármazott emberek is éltek, akik a keleti vallásosságot keverték a mágiával, sajátos hiedelemvilágot hozva létre.

A tárlaton Cserkúti Dávid sejtelmes grafikájának jóvoltából megidéződik a temetőjelenet is: két figura épp egy frissen elhantolt tetem mellé ássa el az átoktáblákat és áldozatot mutat be, hogy a kérések minél előbb célba érjenek.

– Az egyik átoktáblán megszólítják Dis Patert, aki a görög Hádésznak vagy római Plutónak a megfelelője, feleségét Persephonét, aki a római istenségek között Proserpina, itt Aeracurának hívják, de megjelenik Hermész római megfelelője Mercurius, az istenek hírnöke, a halott lelkek alvilági kísérője is. Az istenségek megnevezésének változatai ugyancsak annak bizonyítékai, hogy etnikai-kulturális szempontból milyen sokszínű társadalom volt az aquincumi. Sőt, még a háromfejű, alvilág kapuját őrző Cerberus is megjelenik a szövegben – sorolja Vass Lóránt.

A szöveg vizuális tükörképeként a tárlaton a kurátorok egy római sírkövet is kiállítottak, amelynek közepén gyümölcskosárral a kezében Aeracura ücsörög, mellette férje, Dis Pater, valamint a párban tekeredő kígyós pálcájával, szárnyas kalapjával Mercurius.

És hogy mi a történet vége? A tárgyalás napját kitűzték, a felek meg is jelentek a bíró előtt. Ám hogy az egyiküknek panasza előadása közepette miért is akadt össze a nyelve, azt mindenki fejtse meg maga.

Szentei Anna

Fotók: Somfai Sándor/Demokrata