Vagyok, aki vagyok

Gyermekkorában szinte mindenki gyűjt valamit: a kislányok általában szalvétákat, babákat és plakátokat, a fiúk pedig apró figurákat, kisautókat vagy éppen rovarokat halmoznak fel szobáik rejtett zugaiban. Aztán felnőve van, akinél alábbhagy a gyűjtési kedv, de van olyan is, aki tovább folytatja, sőt, kiteljesíti szenvedélyét. Ez utóbbiak közül akad, aki a gyűjtésből kizárólag anyagi hasznot remél, de olyan is, akinél ez egyáltalán nem vagy csak sokadlagos szempont. Ők érzelmi alapon, csupán a tetszik/nem tetszik elve alapján döntik el, mit vásárolnak. A magyar műgyűjtés csaknem 150 évre visszatekintő történetében persze feltehetőleg többségben voltak azok, akik befektetési céllal hozták létre gyűjteményüket, de mindig akadtak olyanok is, akik kollekciójukkal elsősorban önmaguknak szerettek volna örömet szerezni. Közéjük tartozik Jáky Balázs, aki a 2000-es évek elején kezdett el a II. világháború után készült műalkotásokat vásárolni. Ezeknek legértékesebb darabjait mutatja most meg a nagyközönségnek a Vagyok, aki vagyok címmel látható kiállításon a Várkert Bazár YBL6 Művészeti Térben.

Személyes kötődés

Itt, a Várkert Bazár idén megnyílt új kiállítási és rendezvényhelyszínén, az YBL6-ban találkozunk Jáky Balázzsal, aki lelkesen kalauzol végig bennünket a tárlat hat tematikus termén, amelyek 1945-től az 1990-es évek végéig mutatják be a magyar képzőművészet történetét. Miközben pedig a kiállított képekről mesél, felsejlik előttünk az ő személyes élettörténete is. Ekkor egyszeriben világossá válik a címadás is, megértjük, hogy a képek róla, rólunk és ugyanakkor nekünk mesélnek. Segítenek jobban megismerni önmagunkat, tükröt tartanak múltnak és jelennek, miközben a jövőt is igyekeznek befolyásolni.

Ha mégis szeretnénk közelebbről megismerni a műgyűjtő Jáky Balázst, azt, hogy honnan ered a műtárgyak iránti szeretete, az 1900-as évek elejéig kell visszarepülnünk az időben. Merthogy apai dédapja, Nikelszky Géza 1899-től több mint fél évszázadon át a pécsi Zsolnay porcelángyár tervezőművésze volt, akire nagy hatással volt ugyan a szecesszió, de vállaltan merített ihletett a magyar népi hagyományból és a kortárs alkotásokból is. Tervezett kis méretű dísztárgyakat, ugyanakkor hatalmas csempeképeket is, és Darilek Henrikkel ő másolta át kerámialapokra azokat a Roskovics Ignác által készített – Árpád-házi uralkodókat és szenteket ábrázoló – olajképeket, amelyek most a Budavári Palota Szent István-termét díszítik.

– Gyermekkoromban sokat jártunk Pécsre, ahol rengeteget kutakodtam a dédapa rajzai között – meséli Jáky Balázs, aki biztos benne, hogy ezek a rajzok nagyban befolyásolták érdeklődését és formálták esztétikai ízlését. Így talán az sem véletlen, hogy gyűjteményének főbb darabjaiban egyszerre van jelen a népi és a modern szemléletmód.

– Kezdetben csupán dekorációnak vásároltam, tudatos koncepció nélkül mindazt, ami megtetszett. Amikor aztán egyre jobban belemerültem, magával ragadott a szenvedély. Most már kizárólag az 1945 után festők alkotásait keresem, de nem szigorú szabályok, hanem személyes kötődések és érzések alapján. Talán annyi tudatosság azért már van a gyűjteményben, hogy ha csak nagy vonalakban is, de rajta keresztül meg tudom mutatni, mi is történt az 1945 utáni progresszív magyar festészetben.

Támogat, tűr, tilt

A rendszerváltásig, vagyis egészen az 1990-es évekig a politika eszközként tekintett a magyar képzőművészetre, és a közvélemény befolyásolására akarta használni. Kijelölte határait, megszabta formanyelvét és irányait, ezzel pedig gátat vetett természetes fejlődésének. Törvényszerű volt tehát, hogy a szabad művészet újító és utat kereső törekvései ne az állami intézményrendszeren belül, hanem éppen ellenkezőleg: azon kívül és annak ellenére jöjjenek létre. Az új gondolatokra, technikákra és művészeti formákra nyitott progresszív magyar művészek első és egyik legfontosabb csoportja az 1945 és 1948 között működő Európai Iskola volt, amely céljául a nyugat-európai és a kelet-közép-európai művészvilág közötti híd megteremtését tűzte ki.

Alkotói között – minden műfaji és stílusbeli megkötöttség nélkül – ott voltak a korszak kiváló kvalitású művészei a természetelvű festészettől a valóságtól elszakadó expresszionizmuson át az absztrakcióval kacérkodó szürrealizmus képviselőiig.

Nem véletlen tehát, hogy miként Jáky Balázs gyűjteménye, úgy a tárlat is az Európai Iskola legfontosabb alkotóival – többek között Barcsay Jenő, Anna Margit, Bálint Endre, Lossonczy Tamás – indul, egyetlen kivételtől eltekintve:

– A kiállítás Vajda Lajos 1937-ben készített Barátok című szénrajzával kezdődik, mégpedig azért, mert Vajda volt az Európai Iskola szellemi atyja, aki később hatással lett minden, a háború után induló művészre is – mondja Jáky Balázs. – De ugyanez Barcsay Jenőről is elmondható, akinek művészi fejlődését – a figurális képektől kezdődően a Szentendre ihletésére született konstruktív tájképein keresztül egészen a geometrikus absztrakt kompozíciókig – jól nyomon követi a gyűjtemény.

Szűkszavú, fehér vonalak

Az Európai Iskola mellett a Jáky-gyűjteményben szép számmal találhatók alkotások az úgynevezett Iparterv-generáció meghatározó alkotóinak életművéből is. És bár az Iparterv-generáció nevét arról a két kiállításról kapta, melyet 1968-ban és 1969-ben Sinkovits Péter művészettörténész rendezett az Ipari Épülettervező Vállalat (Iparterv) belvárosi székházának dísztermében, maga a fogalom ennél jóval tágabb időszakot ölel át: tulajdonképpen egy olyan generációt foglal magában, amely még a XX. század végén is aktívan dolgozott. Közéjük tartozott mások mellett Maurer Dóra, Keserü Ilona, Nádler István, Bak Imre és Lakner László, akik miközben folyamatosan követték a nemzetközi trendet, így világviszonylatban is elismert művészeknek számítanak, képeikkel mindenkor jellegzetes kelet-európai hangulatot közvetítettek. Ennek a kiállításon is látható egyik jó példája Keserü Ilona Világos képe (Szuszék-tanulmány), amelyen a gabona tárolására fából készített láda népi díszítőmotívumai köszönnek vissza.

De miként a gyűjtemény, úgy a tárlat is a II. világháború utáni progresszív magyar festészet történetét szeretné bemutatni, így ízelítőt kapunk a struktúraelvű geometrikus irányzatok hagyományaiból és a konceptuális művekből éppúgy, mint az 1960-as 70-es évek figurális törekvéseiből. Láthatjuk Anna Margit bábuszerű alakjait, melyek a háború okozta lelki sebek, így az özvegység és a magány leküzdésében segítették; Bukta Imre sajátos, paraszti világot ábrázoló életképeit vagy Csernus Tibor hiperrealisztikus alkotásait; Fajó János geometrikus képeit, illetve Mengyán András, Molnár Vera és Paizs László válogatott munkáit.

– Az utolsó, metafizikusnak nevezett teremben olyan művészek alkotásait állítottuk ki, akik a saját világukba menekültek, szigetszerűen dolgoztak – mondja Jáky Balázs. Közülük is kiemeli Tóth Menyhértet, akit a legeredetibb magyar festőnek tart, és akit a szívéhez legközelebb állónak is érez.

Tóth Menyhért művein a szürreális fantázia mellett az expresszív realizmus és az absztrakció is megjelenik. Kolorista festőként indult, ám élete végére nemcsak a színei tűntek el, de vásznainak perspektívája is, szűkszavú vonalai fehér színbe tömörültek.